Írta: Maddy051280
A mű eredeti címe: The Healer and the Warrior
Fordította: Vígh Anna-Mária (Minou)

Jogi nyilatkozat: A történetben szereplő helyszínek és nevek kitalálója és tulajdonosa J. R. R. Tolkien. A történet Maddy munkája, a fordítás az enyém. Engedély nélkül máshol közölni tilos!

Minas Tirith-re leszállt az éj. Az Ispotály kórtermeiben eloltották az olajlámpásokat. Mindössze egy halvány, sárga fény derengett a betegek és sebesültek ágyai fölött. A legtöbb gyógyító már visszavonult, s próbált egy kis nyugalmat lelni. A Fehér Város kapui előtt lezajlott csata óta ők ápolták a sebesülteket és a haldoklókat. És éppen tegnap, miután Nyugat urai visszatértek a Fekete Kapu utolsó csatájából, még több sebesült embert hoztak az Ispotályba.
Fiatal nő lépett be az egyik kórterembe, és csöndben végigsétált az ágyak közötti folyosón. A gyógyítók öltözetét viselte: egy hosszú ujjú szürke ruhát egy formátlan, galambszürke kötény alatt. Arcát vékony, szürke fátyol keretezte, elfedve haját, nyakát és vállait, s kiemelve enyhén ferde metszésű, nagy szemeit. A nő megállt az egyik ágy mellett, és az ott fekvő sebesült férfi fölé hajolt. Habár a szélesre tárt ablakokon keresztül enyhe szellő fújt át a kórtermen, a beteg arca mégis verejtékben úszott, vonásait eltorzította a fájdalom.
- Hleogar? – szólt halkan a gyógyító.
A férfi felé fordította arcát és kinyitotta szemét. Az olajlámpások gyenge fényében a nő nem lett volna képes megállapítani a férfi íriszének színét, de tudta, hogy az a kék leghalványabb árnyalatában játszik. És a haja, mely izzadságtól csapzottan terült szét a párnán, lenszínű volt. Azon rohírok egyike volt ez a férfi, akik Gondor segítségére jöttek, mikor már úgy tűnt, minden remény elveszett.
- Hoztam valamit, ami enyhíti a fájdalmat, és segít elaludni.
Gyengéden a sebesült harcos feje alá csúsztatta a kezét, és segített azt megemelni, majd serleget érintett a férfi ajkaihoz. Amaz vonakodó kortyokkal itta meg a tejfehér folyadék felét, majd kimerülten becsukta a szemét, és visszahanyatlott a párnára. A mákból készített altatóital néhány cseppje a szakállára ragadt. A gyógyító félrerakta a serleget, majd fogott egy törlőkendőt és az ágy melletti asztalkára helyezett vizesedénybe mártotta. Óvatosan megtisztította a sebesült férfi szakállát és letörölte az izzadságot az arcáról. Az érintése gyengéd volt, a férfi arca mégis megvonaglott a fájdalomtól.
- Miért nem hagysz meghalni? – suttogta rekedt, megtört hangon.
- Azért, mert esküvel fogadtam, hogy megbecsülöm és megvédem a legszentebb dolgot, mi az embernek adatott: az életét.
- Nekem már nincs többé életem.
- Vissza fogod kapni az életedet.
A gyógyító a férfi hajára tette kezét, hüvelykujjával megsimogatva annak homlokát.
- Nem állítom, hogy tudom, mennyire szenvedsz. De azt tudom, hogy eme sötétségen át vezető út végén fény vár. És ameddig sötétség vesz körbe, én itt leszek melletted.
A férfi ismét kinyitotta színtelen szemeit és ránézett. A nő csak remélhette, hogy szavai és mosolya némi vigaszt nyújtottak a sebesültnek. Újra a serlegért nyúlt, és segített neki kiinni az altató maradékát. Ezután addig ült a férfi ágya mellett, míg csak annak egyenletes, szabályos légzése arról nem tanúskodott, hogy többé-kevésbé fájdalommentes álmot lelt. Legalább néhány órára.
A nő elhagyta a kórtermet és kilépett az Ispotályt körülölelő kertbe. Minas Tirith-ben, a városban, ahol az ember az évszázadok során minden talpalatnyi helyet kővel borított be, ezek a kertek kincset értek. A gyógyító megpihent egy lilaakáccal benőtt boltív alatt. Hátrahajtotta fejét és megmozgatta merev vállait. Szemeit behunyva mélyet lélegzett a kora tavaszi virágok és a hűvös éjjeli levegő illatából. A napja hosszúra nyúlt, mint oly sok azelőtt, és félájult volt a kimerültségtől. De nem csak a teste volt kimerült. A hetekig tartó halál elleni küzdelem után inkább az elméje volt az, amely pihenésre vágyott.
Magánya azonban nem tartott sokáig: hangok zavarták meg. Két férfi közeledett a gyepen át, a kapu irányából. A gyógyító felismerte az egyikben az Ispotály kapusát, az öreg Arom-ot. A másik egy magas, széles vállú, páncélingbe öltözött férfi volt. Kissé sántítva járt. Hosszú, gubancos haj omlott a vállaira, és ahogy közelebb ért, a nő érezte a már ismerőssé vált bűzt, azt a bűzt, amihez soha nem fog hozzászokni: a férfinak izzadság- és vérszaga volt, szenny- és lószaga.
A fiatal nő kilépett a boltív árnyékából, és a férfiak felé vette lépteit. Mikor Arom észrevette őt, megállt és mélyen meghajolt.
- Gyógyító kisasszony, a kései óra ellenére ez az ember a segítségünket kérve jött ide.
- Ezen a helyen nem létezik kései óra – emlékeztette a nő a kapu őrét, és a látogatójuk felé fordult. – Miben segíthetek, uram?
A férfi közelebb lépett. A sötétség, az arcára rakódott piszokréteg, és szemmel látható kimerültsége ellenére a nő látta, hogy igen fiatal.
- Egy seb kitisztításához és bekötözéséhez szeretnék kérni valamit.
Mély hangja rekedt volt, de a nyugori nyelv torokhangú kiejtéséből könnyedén fel lehetett ismerni rohani származását.
- Tiéd a seb, mely ellátásra szorul?
A férfi biccentett.
- Csak egy könnyű sérülés.
Mi ütött ezekbe a rohírokba, hogy az életveszélyes sebek kivételével mindent könnyű sérülésnek hívnak? A gyógyító elbocsájtotta a kapust.
- Most mehetsz, Arom. Te, Rohan lovasa, jöjj velem.
A határozott utasítás hallatán a férfi szemöldöke fölszaladt a homlokára, de nem ellenkezett, s követte a nőt, amint az megfordult és visszaindult az épület felé. A gyógyító egy tágas kezelőhelyiségbe vezette, melyet beragyogott az olajlámpások fénye. A szoba közepét egy magas és terebélyes pad foglalta el, rajta takarók és törölközők széles választékát halmozták fel. A falak mentén, a polcokon kötszeres kosarak és bádogedényekkel, apró palackokkal és fiolákkal tele dobozok sorakoztak. Az egyik sarokban csempézett tűzhely kapott helyet, rajta hatalmas üstben víz melegedett. Előtte rézből készült kád állt. Minden tökéletesen elrendezett és kínosan tiszta volt.
A rohír megállt a küszöbön, hezitálva, mintha tudná, hogy ebben a környezetben csak még rendetlenebbnek látszana. A gyógyítónak most alkalma nyílt rá, hogy jobban szemügyre vegye. Az elmúlt hetek során sok honfitársát ápolta. Észak lovas urai mind magasak és erősek voltak, és ez a férfi bizonyosan nem népe gyengébbjei közé tartozott. A megvilágítás immár bizonyosan megmutatta fiatalságát. Huszas évei közepén járhatott, vagy talán egy pár évvel lehetett idősebb annál. Arcát bepiszkította a soknapos por és a tábortüzek mellett rárakódott korom. Ezalatt a réteg alatt bőre aranybarna árnyalatot mutatott, a világos bőrű honfitársaira jellemző vöröses tónus helyett.
Szép metszésű arca volt: magasan ülő arccsontjai, egyenes orra, sötétszőke szakállal fedett erős állkapcsa, határozott vonalú ajkai. Nagy, sötét szemei kisfiús jelleget kölcsönöztek vonásainak, ám a nézése koránál jóval érettebb emberre vallott. Egyenes szemöldökét jobb oldalon vékony sebhely szelte ketté. Egy másik vékony, fehér vonal húzódott a jobb halántékától a hajvonaláig. Tisztán és rendbe szedve bizonyára egészen jóképűnek lehetne mondani.
A gyógyító mindezt úgy állapította meg, hogy igazán nem is tudatosodott benne, mert abban a pillanatban figyelmét inkább a férfi fizikai állapota kötötte le a figyelmét. Valahogy nem volt rendjén az, ahogy tartotta magát. Kétségkívül kimerült volt, de ez önmagában nem magyarázta meg, miért igyekezett nem ráhelyezni a testsúlyát a jobb lábára, vagy miért tartotta olyan mereven a felsőtestét.
- Kérlek, jöjj be, uram – hívta a férfit, majd hátat fordított neki. Kenőcsös edények és szeszes fiolák után kutatott, majd néhány gézcsíkkal és kötszerrel együtt egy tálcára rakta őket, és a padhoz lépett. A rohír közelebb jött, és most közvetlenül vele szemben állt. A gyógyító most láthatta, hogy a páncéling fel volt sértve a jobb karja alatt, és szárított vér borította a szakadás környékét.
- Foglalj helyet. Kerítek tiszta vizet.
- Nem kell, hogy elláss, gyógyító kisasszony – a lovas rosszallóan összeráncolta a szemöldökét. Vagy nem volt képes elleplezni a hangjában rejlő türelmetlenséget, vagy meg sem próbálta. – Meg tudom csinálni magam is. Ez a sérülés igazán szóra sem érdemes. Mindössze valami tiszta kötszert kérnék.
A gyógyító meleg vizet mert a tűzhelyen álló üstből, megtöltött egy nagyobb edényt, és a padhoz vitte. Habár magas nő volt, hátra kellett hajtania a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen. Szokatlan színe volt a szemének: barnák, aranyak és zöldek látszottak egymásba mosódni. Tekintete minden kétséget kizáróan a nő értésére adta, hogy e szemek tulajdonosa nem volt hozzászokva, és nem is volt hajlandó eltűrni, hogy egy nő mondja meg neki, mit tegyen.
A gyógyító az elmúlt hetekben jócskán találkozott nehéz esetekkel, és a türelme már igencsak a végét járta. Figyelmeztetés nélkül rácsapott a férfi bordáira ott, ahol a páncéling szét volt szakadva. Tette sikerrel járt. Áldozata levegőért kapkodva hátrahőkölt. Meglepett és dühös szemekkel meredt a nőre.
- Ez meg mire volt jó?
- Egy könnyű sérülés nem fájna ennyire.
- Csak azért fáj, mert megütötted – felelte a rohír gúnyos hangon, és óvatosan megmozdította a felsőtestét.
- Azért fáj, mert el van fertőződve. Mikor sérültél meg?
- A Fekete Kapu alatti csatában.
- Az már tizenhárom nappal ezelőtt történt. Egyáltalán kezelt valaki azóta?
- A vérzés magától elállt.
- Ez azt jelenti, hogy a seb a szennyeződéssel és az izzadsággal együtt záródott be. Ki kell tisztítnai, és megfelelően el kell látni, amilyen hamar csak lehet. Szerencsésnek mondhatod magad, hogy a véred még nem mérgeződött meg.
- Egy ilyen sebbe nem szokás belehalni – bizonygatta mogorván a lovas.
- Nem is olyan régen láttam egy férfit, akinek egy vasszilánk ment a hüvelykujjába. Semmiségnek gondolta, és nem kezeltette. A vére elfertőződött, és a szívéhez is elért. Fájdalmas halált halt. Vedd le a ruháidat!
- Micsoda?
A férfi úgy bámult a nőre, mintha az hirtelen növesztett volna egy második fejet. A gyógyítónak be kellett ismernie, hogy talán máshogy is megfogalmazhatta volna a kérését, hogy egy kicsit kevésbé félreérthetően hangozzék. Az utóbbi néhány hét alatt túl sok eszméletlen beteget kellett kezelnie, és egyszerűen elfelejtett odafigyelni a szavaira. Emellett igen fáradt is volt.
- Nem tudom megnézni a sebet, amíg páncéling borítja – magyarázta, nyugalmat erőltetve a hangjára.
- Nem kell, hogy megnézd a sebemet. Magam is el tudom látni – ismételte a rohír összeszorított fogain keresztül. Szemlátomást küzdött, hogy féken tartsa indulatait.
- Ezt a pontot már korábban érintettük a társalgásunk során – felelte a gyógyító. Hangja élesebben csendült, mint szerette volna, de kezdte elveszíteni a higgadtságát. – Itt, az Ispotályban betegeket és sebesülteket látunk el, és hidd el, az elmúlt hónapban jóval több jutott nekünk a kelleténél. Így hát biztosíthatlak, hogy igencsak képes vagyok ellátni bármilyen fegyver által okozott sérülést. Már ha ez az, ami oly vonakodóvá tesz, uram.
- Egy dologban kétségkívül igazad van, kisasszony. A kelleténél több súlyosan sebesült embert kell itt ápolnod. Ezért aztán bátorkodom javasolni, hogy ennek a feladatnak szenteld megosztatlan figyelmedet. Szakértelmed kétségkívül nagyra becsülik majd. Most azonban, mivel nyilvánvalóan nem áll szándékodban biztosítani nekem, amiért jöttem, távozom, és máshol fogom azt megszerezni.
A gyógyítót meghökkentette ez a beszéd. Ez a férfi nem csak goromba volt, de jóval ékesszólóbban tudta kifejezni magát a közös nyelven, mint bármelyik másik rohír, akivel a nő az Ispotályban találkozott. Ez nem valami közönséges lovas volt. Ezt a férfit a tekintély szele lengte körül, és ez egy pillanatra megzavarta a nőt.
Minthogy nem kapott, s valószínűleg nem is várt választ, a férfi megkerülte a fiatal nőt, és el akarta hagyni a termet, de a gyógyító vele együtt mozdult és elállta az útját. Nehéz lenne megmondani, melyikük lepődött meg jobban. Az északról jött harcos, akinek igen kevesen merték addig útját állni, főleg nem egy ilyen kísértetszerű teremtés, akit karja egyetlen legyintésével félretaszíthatott volna. Vagy a gyógyító, aki ki nem álhatott semmiféle testi konfliktust, és akiben most tudatosodott, hogy a férfi sérülése ellenére több mint hatlábnyi koncentrált erővel néz szembe.
A nő mindkét kezét felemelte, tenyereit a férfi felé fordítva, a béke univerzális gesztusaként.
- Uram, kérlek. Engedd meg, hogy kezeljem a sebedet. Fájdalmat okoz neked, még akkor is, ha senki nem üti meg. El van fertőződve, és szakszerű tisztításra szorul.
A férfi oly átható pillantást vetett rá, ami visszavonulásra késztetett volna egy kevésbé magabiztos és nyugodt egyéniséget. A fiatal nő azonban nem hátrált meg, s most a logikus érveléssel próbálkozott.
- Közvetlenül a kardforgató kezed alatt sérültél meg, és bizonyára érzed a mozgékonyságod korlátozottságát. Valóban kockára akarod tenni annak a karodnak az erejét, mely kardodat forgatja?
A rohír továbbra sem mutatott semmilyen egyértelmű reakciót. Mindössze a tekintete vándorolt le és fel a nő testén. Felbecsülte? Felmérte? Aztán a tekintete visszatért a nőéhez, de kifürkészhetetlen maradt. A gyógyító azon kezdett tűnődni magában, miért is ragaszkodott hozzá, hogy kezelhesse ennek a modortalan fajankónak a sebét. Jobb lenne egyszerűen csak odaadni neki, amit kért, aztán útjára engedni.
- Miért ragaszkodsz ennyire az ellátásomhoz? – kérdezte végül a férfi, intenzív mustrálásával már-már zavarba ejtvén a nőt. 
- Csupán biztosítani szeretném, hogy ennek a sérülésnek ne legyenek kellemetlen következményei. Talán nem úgy véled, hogy már így is túl sok honfitársad vált tartósan nyomorékká a csatában?
A férfi tekintete ismét kiolvashatatlan volt. Következő szavai megdöbbentették a nőt.
- Túl sok honfitársam vált tartósan halottá a csatában - mondta kemény, kimért hangon.
Miféle állítás volt ez? Mielőtt a nőnek esélye nyílt volna reagálni valahogy, a férfi elkezdte kioldani a kardját tartó övet, és hátat fordított neki.
- Páncélingben kell ellátnod engem. Hátul van becsatolva, és ahogyan azt nem mulasztottad el megjegyezni, a kardforgató karom mozgékonysága sérült az utóbbi időben.
Ez az ember egyszerűen hihetetlen! A gyógyító hosszú idő óta először érzett késztetést arra, hogy testi sérülést okozzon valakinek. Az alkalom, hogy a rohír a hátát fordította felé, és a tény, hogy egy kemény, nehéz agyagedény csupán karnyújtásnyira van tőle, nagyon csábítónak tűnt. De ez távol állt az ő természetétől. Vett egy mély, nyugtató lélegzetet, és elkezdte kicsatolni az elnyűtt páncélinget. A férfi bűze ismét megcsapta az orrát. Nem tudta megállni, hogy fel ne tegye a kérdést.
- Mióta viseled ezeket a ruhákat?
- Közel egy hónapja – gúnyosan pillantott hátra válla fölött a nőre. – Dunharrow-t elhagyva a lehető legkevesebb súllyal kellett lovagolnunk. Egy díszes váltóruha ráadás terhe nem jöhetett szóba.
- Egy hónapja? – miután végzett a feladatával, hátralépett. – Javasolhatnék esetleg egy fürdőt?
A férfi válaszra sem méltatta.
Egy vállrándítással lerázta a páncélinget magáról, és hagyta, hogy az a saját súlyától essen le a lábaihoz. Alatta foltos, meghatározhatatlan színű, vékony szarvasbőrből készült zubbonyt viselt. Kioldotta a fűzést az elején, és a feje fölé húzva levetette. A gyógyító gyakorlott szeme észrevette, hogy ez a mozdulat fájdalmat okozott neki, de azt is, hogy megtanult erről nem tudomást venni.
Hanyagul a padlóra dobta a zubbonyt és elkezdte kigombolni a sötétzöld vászoninget. Le akarta húzni magáról, ahogy a zubbonnyal tette, de a gyógyító megállította.
- Várj! Ne vesd le.
A lovas megdermedt a mozdulata közepén, felemelt karokkal, ujjaival az ing nyakán.
- Azt hittem, nem tudod ellátni a sebet, amíg az be van fedve.
- Az inged anyaga beleragadt a varba – közelebb lépett, és gyengéden megérintette a férfi oldalát, megvizsgálván a seb körüli területet. A vászon el volt hasadva, és egy, a nő kezénél nagyobb részen alvadt vér és genny kérgezte be. – Ha levetetted volna az inget, felszakítottad volna a vart. Ez nemcsak, hogy komoly fájdalmat okozott volna, de kárt tett volna a seb szélében is. Valószínűleg ismét erősen vérezni kezdett volna.
A rohír leengedte a bal karját, de a jobbot a nyaka mögött tartotta, s így képes volt maga is egy pillantást vetni a sérülésére.
- És javaslatod szerint mit kéne tennünk vele? – érdeklődött csúfolódva.
A nő felnézett, minek következtében majdnem összeért az orra a férfiéval. Tekintete a férfi sötét szemeibe kulcsolódott, melyek most csupán egy tenyérnyire voltak az övéitől, és a gyomra összerándult. Mi történik vele? Mintha nem is lenne önmaga. Alvásra van szüksége! És ételre! Arra van szüksége, hogy ellássa ezt a rohírt, aztán útjára eressze.
Némi nehézség árán visszanyerte lélekjelenlétét, és a férfi átható pillantása miatti kényelmetlen érzést figyelmen kívül hagyva kényszerítette magát, hogy a hivatására koncentráljon.
- Két dolgot tehetünk. Vagy addig áztatom az inget a sebed körül, amíg a szövet leválik a varról, vagy – tartott egy kis szünetet, mielőtt befejezte a mondatot – két legyet ütünk egy csapásra.
- És ezt hogyan képzelted?
A rosszalló homlokráncolás enyhült, és a nő első alkalommal hallott egy árnyalatnyi jókedvet a hangjában.
- Teljesen eláztatunk.
- Parancsolsz?
- Fürdőt veszel!
- Fürdőt?
- Ültél már fürdőben, igaz? Nagy kád, meleg víz?
Amint kiejtette ezeket a szavakat, rögtön meg is bánta. Volt valami ebben a férfiban, ami a legrosszabbat hozta ki belőle. Helyesebben szólva inkább valamit, aminek még a létezéséről sem tudott. Arra nevelték, hogy tartsa kordában az érzéseit, nyugodt és illedelmes arcot mutatva a világnak. A gyógyítói képzése pedig érettebbé tette a koránál. A gyerekes gúnyolódás nem volt jellemző rá.
A lovas tekintete fagyossá vált, ahogy a nőre meredt.
- Igen, mi rohaniak szoktunk fürödni – mondta lassan. – Időnként még nagy, meleg vízzel töltött kádakban is.
A nő összerezzent ettől a hangszíntől, majd gratulált magának. Épp most sértett meg egy férfit, aki viselkedéséből ítélve nagy valószínűséggel rohani nemes volt. Pontosan olyan igazságtalanul viselkedett, mint oly sokan a földijei közül, akik – még azok után is, hogy a rohírok megmentették őket – élvezettel gúnyolódtak a lovas urakon és kultúrájukon. Habár volt valami ebben a harcosban, ami megmagyarázhatatlanul irritálta, mások sértegetése nem képezte részét a neveltetésének. Az édesapja csalódott lenne.
Igyekezett megtalálni a helyes szavakat, de egy sem akadt a nyelvére. Hogyan kér az ember elnézést egy frissen elkövetett sértésért?
- Uram… - kezdte félénken, de egy hangos és hosszú moraj félbeszakította. Riadtan tekintett a férfi középső tájékára. – Uram – ismételte meg lassan. – Úgy tűnik, a gyomrod is ellátásra szorul.
Feltekintett, és egy váratlan villanást látott a férfi szemében. Valóban pajkosság játszott volna a tekintetében? Ahogy a feszültség egyszerre enyhülni kezdett közöttük, sikerült visszanyernie szokásos higgadtságát.
- Mialatt fürdőzöl – mutatott a terem sarkában álló rézkádra, - kerítek neked meleg ételt és egy tiszta inget. Attól tartok, semmi más nincs, amire lecserélhetnénk a ruhákat, melyeket viselsz.
- Nem váltás ruháért jöttem ide – a hangszíne enyhült, de ezerszínű szemeivel továbbra is áthatóan fürkészte a nőt. – És nem várom el, hogy megetessenek.
- Az étel része a kezelésnek. Nem szeretnénk, hogy a betegeink alultápláltságban múljanak ki.
Néhány törölközőt vitt a sarokban álló tűzhelyhez. Az egyiket a kád szélére terítette, majd megnyitotta az üst csapját, és gőzölgő vizet engedett a kádba.
A rohír nem mozdult, továbbra is meggyötört páncélingje mellett állt. Tekintetében jelentős kétely ült, amint a fürdő előkészítését figyelte. Végigfuttatta ujjait a mocsoktól összecsomósodott haján, s végül széles vállainak fáradt rándításával beletörődött a sorsába.
- Felteszem, mindenképp meg kell fürödnöm, s inkább előbb, mint utóbb; hát miért ne tenném meg itt, mikor rá vagyok kényszerítve, ahelyett, hogy addig szaladgálok a környéken, míg csak nem találok egy kádat – megrántotta az ingét. – Azt kívánod, hogy ezzel együtt áztassam magam?
A gyógyító visszasétált hozzá, szemügyre véve a piszok- és izzadságfoltos ruhadarabot.
- Egyébként is tönkrement már - jelentette ki tárgyilagosan. – Kivághatom a szövetet közvetlenül a seb körül. Úgy majd le tudod venni.
A választ meg sem várva elővett egy borotvaéles kést egy orvosi műszereket rejtő ládából.  Amint a férfi mellkasához emelte, az egy harcos ösztönös mozdulatával hátralépett.
- Meg kéne bíznom benned, azzal a halálos fegyverrel a kezedben? – kérdezte gúnyos aggodalommal.
- Én nem okozom a sérüléseket, uram – felelte komolyan, - én meggyógyítom őket.
A kést tartó kéz fölemelkedett, tulajdonosa várt a férfi beleegyezésére. Amaz közelebb lépett, a nő fölé tornyosulva. Küzdve a férfiból sugárzó puszta fizikai erő elsöprő hatása ellen, a nő kételkedett abban, hogy a legcsekélyebb esélye is lehetne a késsel bármilyen kárt tenni benne.
Gyengéden eltávolította az inget a férfi mellkasától, majd a szövethez érintette a kést és óvatosan kivágott egy nagy, tojásdad részt, mely a sebbe ragadt.
- Ezzel megvolnánk.
Hátralépett és felnézett, de bár ne tette volna! Rajtakapta a férfi tekintetét, amint ismét föl és le kalandozik a testén, és ezúttal semmi kétség nem fért hozzá: a lehető legalaposabb férfiúi mustrálásnak volt kitéve, ami valaha is érte.  Az a különös érzése támadt, hogy valahogy felbecsülik és osztályozzák. Azon kapta magát, hogy eltűnődik, vajon a női faj melyik kategóriájába is sorolták éppen be.
Egyszerre megrémült attól, hogy a gondolatai irányíthatatlanul ismeretlen területre sodródtak, és remélte, hogy arckifejezése nem árulja el. Abban bízott, hogy a nyugalom és a rend jól nevelt álarca ezúttal is a helyén van. Elégedetten tapasztalta, hogy a hangja higgadtan csengett, ahogy azt elvárta magától.
- Most magadra hagylak. Fürdőzz, ameddig csak jól esik – A kádból már majdnem kicsordult a víz, úgyhogy odasietett és elzárta a csapot. – Hagyd, hogy a szövet magától lejöjjön. Ne tépd le – hangsúlyozta, immár könnyedén visszatérve szakmai hangneméhez. – Mindent megtalálsz a kád mellett, amire szükséged lehet, de ne használd egyik fürdőolajat sem. A tiszta víz és egy egyszerű szappan elég kell, hogy legyen. Nem szeretném, hogy bármilyen anyag zavarja a későbbi kezelést.
- Ne aggódj. Nem vagyok oda az illatos olajokért – gúnyolódott a rohír, s hangja eltompult, ahogy a fejét átbújtatva levette az inget, kitéve a gyógyítót a széles, izmos, sebhelyes, világos szőrzettel hintett, meztelen férfimellkas váratlan látványának.
A nő ismét elvesztette gondolatai fonalát, kettőt pislogott, és látta, amint a férfi felhúzza egyik szemöldökét. Szándékosan csinálta! Most már tényleg itt volt az ideje, hogy elmenjen, és hozzon neki valami ennivalót. Aztán ellássa a sebét. Aztán útjára eressze.
Épp mikor már készült megfordulni és elhagyni a szobát, tekintete a férfi hosszú, csimbókos hajára tévedt. Nem tudta féken tartani természetes gyakorlatiasságát.
- Ki kéne fésülnöd a hajad, mielőtt megmosod, vagy úgy összecsomósodik, hogy le kell majd borotválnod. Van fésűd?
- Fésűm?  - visszhangozta a férfi, és mikor a nő ajka válaszra nyílt, ismét irritált hangon, sietve folytatta. – Tudom, mi az a fésű, de úgy nézek én ki, mint aki mindig magánál hord egyet? – Karjait széttárta, amitől izmai hullámozni látszottak, inge maradványai az egyik kezében fityegtek.
- Természetesen nem – hangzott a kimért válasz.
A gyógyító a bő kötényruha alatti övön tartott erszényért nyúlt. Némi tapogatózás után előhúzott egy fésűt, és odanyújtotta a lovasnak. Az vonakodott, hogy elfogadja-e. Mikor végül elvette, és látható kíváncsisággal szemügyre vette, a nő végre megértette. A fésű ajándék volt az egyik bátyjától, egyike azon pazar dolgoknak, amiket időnként neki adományoztak, tudván, hogy magának valószínűleg nem venne meg semmi ilyesmit. A fésű művészi elefántcsont-faragvány volt, áttört ezüstberakással. Az árából egy földműves alighanem hónapokra elegendő élelmet vásárolhatott volna a családjának.
A harcos ismét rámeresztette felkavaró tekintetét, de a nőnek nem állt szándékában válaszolni a nyílt kíváncsiságra. Úgy döntött, ideiglenesen visszavonul, és egy csendes biccentés után elhagyta a termet.