10. Fejezet

Alíz:

- Lányok nem jöttök le reggelizni?- nézett ránk felváltva.

Csak nagyokat bólogattunk, de meg nem szólaltunk volna.

- Baj van? Történt valami?

Most meg a fejünket ráztuk. Anya összeráncolt homlokkal nézett ránk, és a kezét is karba fonta.

- Mit csináltatok megint? Beszéljetek!

Néma csönd a szobában. Anya mereven néz én meg ott tartottam, hogy mindjárt elröhögöm magam. Olyan hülye helyzet volt.

- Lányok kezdek ideges lenni...

- Nem történt semmi.. - motyogtam.

- Te pösze vagy. Aliz Rittner mutasd a nyelved.

- De anyu csak ráharaptam.. Az izéé.. mikor ettem reggelit-, mosolyogtam rá mikor már előttem állt.

- Nyújtsd ki a nyelved. - parancsolt rám.

- Én izé.. Anyu én téged úgy szeretlek.. - pislogtam neki nagyokat.

- Olivia gyere ide!- szólt hátra és tesóm nyakát behúzva jött, és ült le jó szorosan mellém. - És most mind a ketten. Nyelvet kinyújtani!

Kelletlenül engedelmeskedtünk, és ahogy anyu meglátta a két kis ékszert, arca fehér színt öltött. de enm kezdett el kiabálni, csak szép csöndben kiment és becsapta maga mögött az ajtót.

- Ennyi volt?- nézett rám nagy szemekkel Oli..

- Ez nem vall anyára. - bambultam még mindig az imént becsukódott ajtót. - Ebből még baj lesz.

- Lehet hogy nem.. - vonta meg a vállát és felállt.

- Én akkor is nyugtalan vagyok.

Idegesen dőltem vissza az ágyra, Oli pedig bekapcsolta a számítógépet. Negyed óra semmittevés után nyílt az ajtó és apa lépett be a szobába anyuval a nyomában.

- Lányok anyátok elmondta.

- Mit?- kérdeztük egy angyali mosoly kíséretében.

- Tudjátok jól. Hát szóval nagyon nem örülünk ennek a kis magán akciótoknak. Ha már egyszer megcsináltattátok, akkor nem fogjuk kiszedetni, de büntetés jár érte.

- Milyen büntetés?- húztam el a számat.

- Két hónapig nem mentek bulizni és a délutáni kis kiruccanásaitoknak is vége és szépen elvesszük azt a Placebo koncertjegyet.

- De apu azt karácsonyra vettem Olinak!!!- jött rám az idegbaj, és hisztérikus hangon kezdtem el visítozni.

- Alíz ne kiabálj!- szólt rám anya én meg fújtatva néztem magam elé.

- Csak ezt akartuk mondani, most pedig Olivia add oda a két koncertjegyet. - nézett Olira apu és végig tök nyugodt hangnemben beszélt. Oli lassan odasétált az íróasztalához, kihúzta, és szomorúan odaadta a borítékot apunak.

Aztán ők szó nélkül kimentek, mi meg ott maradtunk az ágyamon ülve. Csak csendben ültünk egymással szemben de egyikünk sem akart megszólalni. Végül Oli törte meg a csendet:

- Sajnálom...- motyogta.

- Mit?- kaptam fel a fejem, és kíváncsian néztem rá.

- Ezt az egészet. Hogy belerángattalak ebbe a piercing dologba. Ha nem erősködök hogy menjünk el, nem lett volna ez. - birizgálta az ágyneműm szélét, és végig lehajtott fejjel beszélt.

- Jajj de hülye vagy! Nem te vagy a hibás, én ugyanúgy akartam ezt mint te szal ne okold magad oké?- öleltem meg.

- Ühüm..

- És most pedig vigyort fel, és nézd a jó oldalát. Legalább rendesen tudunk tanulni, kijavítjuk a jegyeinket, anyuék is megenyhülnek majd. Úgyis mindjárt itt a második félév. - húztam fel az ágyról, és rákacsintottam.

- Igazad van...

Irtó lassan telt az az egy hónap. Már javában február volt, és az iskolai teljesítményünk is jó volt. Szinte csak 1-es és 2-eseink voltak [németben fordítva vannak a jegyek szal az egyes az 5-ös a kettes a 4-es XD asszem...].

Végülis az egész napos otthonlevés megtette a hatását. Úgyhogy anyuék is meg lehettek velünk elégedve. Február vége van ugye és ekkor volt a Placebo koncert Rengeteget könyörögtünk anyuéknak, hogy csak oda engedjenek el minket és sehova máshova. A sok hiszti és a jó jegyek eredménye képpen elmehettünk a koncertre. Fergeteges show volt, nagyon élveztük és időben haza is értünk így panasza senkinek sem lehetett.

Aztán lassan már március közepe van és kezd jó idő lenni. Persze még a kicsit vastagabb kabát kell, de már lehet tornacipőben járni [jeeXD], és vannak lányok a suliban, akik már a szoknyát is megkockáztatták. Mi mind a ketten inkább gatyarajongók vagyunk, úgyhogy nem jelentett dilemmát a szoknyakérdés. Éppen egy nappal ezelőtt járt le a szobafogásunk, vagyis mától szabad a pálya és kibulizhatjuk azt a sok fáradalmat, amit a házban töltött idők alatt éltünk meg.

Pont jól is jött, mert ma van Bill fellépése azon a tehetségkutató műsoron és minket is meghívott..

Persze rögtön igent mondtunk, mert már nagyon kíváncsiak voltunk Bill-re ahogy énekel. Eddig egyszer nem tudtuk rávenni. És most végre hallhatjuk.

- Nem kell oda kiöltözni nem?- kérdezte Oli mikor hazafele sétáltunk már a fiúkkal az is iskolából.

- Dehogy. - legyintett Bill- Szerintem senki sem fog nagyestélyit felvenni..

- Jó tudod, hogy értettem- nézett rá szúrósan nővérem. Tom elnevette magát, és rámosolygott a lányra.

Ja igen azt elfejtettem megemlíteni, hogy mind a négyen csak barátok vagyunk. Igaz Tom és Oli között van valamiféle vibrálás, de ők persze ezt tagadják. Én is jól elvagyok Billel, sokat szoktunk beszélgetni, de neki még ott van Melanie, és úgy tűnik, jól megvannak. Én sajnos Andy-vel nem sokat találkoztam, mert ugye az első találkozásunk óta csak szobafogságban voltam, és ő nem oda jár, mint mi. nah de majd most ;)

A fiúk elváltak a buszmegállónál, és onnan már ketten sétáltunk haza.

- Tommal amúgy az óta a szilveszteri eset óta beszéltetek valamit?- néztem rá.

- Még akkor éjjel megbeszéltük. Azt hitte vele van a baj, de persze mondtam neki hogy nincs. Csak nem fogok az ágyába bújni. - vonta meg a vállát.

- Értem. Bill mit mondott hányra kell mennünk, és hova?

- izé.. 7-re és.. valahova Berlin-be..

- na szuper.. Végülis majdcsak odatalálunk.. - nevettem, aztán befordultunk az utcánkba.

- Na akkor most merre?- néztem körbe miután leszálltunk a buszról. A végállomáson voltunk Berlinben, és már fél hét volt. De közben persze fingunk sem volt merre van az a stúdió.

- Bazz nem tudom. Felhívom Tomot.

Előhalászta a farmerjából a telefonját, és már tárcsázta is Tom számát.

- Szia Oli vagyok. Hol vagytok?/../ aha, és akkor az melyik utcába van?/../ értem akkor az nincs is messze./../ oké sietünk szia!

- Na?

- itt vannak nem messze. A főutcán kell keresnünk egy olyan házat, amin az áll hogy Höngh Studio. Asszem. Ott veszik fel.

- De hülye neve van.. - röhögtem. - na akkor induljunk, mert nem fognak beengedni.

Ahogy tudtunk, úgy siettünk, szinte már rohantunk, és közben minden egyes ház nevét elolvastuk. Pár utcával arrébb végre ráakadtunk, és lihegve megálltunk előtte. Már volt háromnegyed hét. Odasétáltunk a kapunál álló pasashoz, aki mellesleg egy kétajtós szekrény volt. Picit mogorván kérte el a jegyünket mondván, már előbb itt kellett volna lenniük.

De minket nem izgatott csak örültünk a fejünknek hogy végre itt vagyunk. Befutottunk a stúdióba és szemünkkel keresni kezdtük a többieket. Végül Oli látta meg Tom sapkáját és raszta tincseit. Karon ragadott és odafutottunk. Ott volt az egész családjuk. Kicsit feszéjezve éreztük magunkat, a sok kíváncsi szempártól, ami ránk szegződött mikor köszöntünk Tomnak. De ő csak kedvesen felállt, és mindkettőnk arcára két puszit nyomott. Aztán, egyesével bemutatott minket mindenkinek. Kezet fogtunk, Gordon-al, Simone-al, a nagymamájukkal, és még volt pár ember, akik kicsit távolabb rokonok voltak. Miután már mindenki ismert mindenkit, befutott Bill is aki már fel volt öltözve. Ilyen terepmintás vagy nem is tudom milyen ruha volt rajta, a haját belőtték, és elég idegesnek látszott. Csak úgy pattogott össze vissza. Tomnak sem sikerült elnyugtatnia. Aztán neki vissza kellett menni és mikor hallótávolságon kívülre ért mindenki felsóhajtott. Hiába, ilyenkor nagyon elviselhetetlen szegény.

Aztán nekünk is szorítottak helyet, és egy férfi kezdett el magyarázni majd zene és indult a show.

Jók voltak a számok, amiket előadtak, és Bill is nagyot alakított. Ahogy vége lett a számának az asztalunk visításban tört ki. Leghangosabban Simone tapsolt, és Gordon sem maradhatott el a fütyülésével. Bill csak elmosolyodott, megköszönte és lement a színpadról. Aztán jött egy ilyen Rapper kissrác, fele akkora, mint Bill de meg kell hagyni jól csinálta.

És az eredményhirdetés. Már csak Bill és az a kis Rapper gyerek volt, köztük dőlt el a dolog. A zsűri véleménye számított itt. Ahogy az utolsó is felemelte a kis tábláját, egyértelművé vált, hogy a gyerek győzött. Mindössze 2 tetves ponttal. Az ugrálni kezdett, és hosszas köszönetnyilvánításba kezdett, hogy továbbjutott a döntőbe. A többi gyerek, köztük Bill egy mosolyt erőltettek az arcukra majd szép csendben levonultak a színpadról. A mi asztalunk persze rögtön felállt és mentünk kifele ahol megbeszéltük, hogy találkozunk Billel.

Ahogy a megbeszélt helyre értünk megláttuk a csalódott fiút, ahogy a falnak támaszkodott és lehajtotta a fejét. Simone odaszaladt hozzá, és jól megszorongatta. Aztán sorban mindenki gratulált neki. Én maradtam legvégül:

- nagyon ügyes voltál!- öleltem meg.

- Köszi.. - ölelt vissza és valahogy nem akart elengedni. De én sem..

- Tudod sokkal jobb voltál, mint az a fiú. Nem értem miért nem te jutottál tovább.

- Igen ezt én sem. Na de mind1, majd máskor.. - hallottam a hangján hogy mosolyog, és végül én engedtem el előbb. Még váltottunk egy pillantást aztán a fiú ellépett előlem és Tomhoz ment.

- Aliz, a többiek még maradnak lesz valamilyen parti ez után, és oda mi nem mehetünk. Csak a szülők Tom és Bill. Úgyhogy szerintem, ha most elindulunk, akkor még elérjük a fél kilences buszt. - nézett rám Oli aki akkor ért mellém. Eddig Tommal beszélgetett.

- Oké persze menjünk. - bólintottam, és miután elköszöntünk mindenkitől, elindultunk a buszpályaudvarra...