7. rész:

Fáj a fejem, és fáj a lábam, és… fáj mindenem. Nem akarok még kikelni az ágyból, különben is még csak… - ránéztem az ágyammal szemközti falon lévő órára. – Úristen! Mindjárt dél. Hogy aludhattam eddig? Nem is értem haza olyan későn. Ha jól emlékszem tizenegy volt, mikor befeküdtem az ágyba. Addigra nagyjából megnyugodtam, és csak néha tört rám a könnyezés. Igazából magam sem értem, hogy mi akasztott ki annyira, egyszerűen csak megijedtem attól, amit mondott Tom, és attól, hogy ez talán nem is igaz, hisz ő olyan jól tud hazudni… még az érzelmeiről is…

Lesétáltam a nappaliba, majd megálltam egy percre, mert egy csomó doboz volt szerte-szét, bár még semmi nem volt bennük, de gyanítom, hogy nem ez a legújabb trend a lakberendezésben…

- Valaki költözik? – léptem be a konyhába, ahol apa már nagyban sütötte a palacsintákat. Leginkább ő szokott főzni, anya vagy nincs itthon, vagy ideje nincs rá, és hogy őszinte legyek, nem is tud főzni, tehát jobban járunk így.

- Igen. – válaszolta röviden.

- Ó, ugye a szomszéd néni? Ő nagyon boldog lenne, nem igazán szeret minket, vagy csak akkor, ha segítek bevinni neki a szatyrokat, és akkor megkínál azzal a jó pár éves sütivel, fúj. – fintorodtam el, mikor rágondoltam. – Tehát ő megy?

- Nem. – fordult felém.

- Csini vagy. – mutattam a rózsaszín kötényére, mire ő rögtön levette.

- Fontosat akarok mondani neked! – komolyodott el az arca.

- Ez nem kezdődik jól. – hajtottam le a fejem. – Talán nem most kéne beszélgetni, még csak most ébredtem, és… nem vagyok felkészülve.

- Rendben. – hátranyúlt egy tányérért. – Palacsintát? – tartotta felém.

Olyan furcsa volt apa. – ültem kint délután a kertben. A nap már kezdett lenyugodni, de a levegő még így is kellemes volt, ahhoz képest, hogy ősz van. - Vajon mit akar mondani? Remélem, nem azt, amire én gondolok. Nem akarok költözni, most nem. Mert ha költözünk, akkor biztos iskolát is kéne váltanom, és a mostaniba is épp, hogy beilleszkednem, de hála Tomnak onnan is kezdek kilógni, mert ő olyan… olyan… áh, ezt nem lehet elmondani. A másodperc töredéke alatt fel bír húzni, mégis ha nincs velem, csak arra vágyok, hogy hirtelen megjelenjen, azt mondja, hogy szeret, és ellovagoljunk a világ végére, ahol csak kettesben vagyunk… Lehet, hogy egy kicsit eltúloztam?? Akkor mondjuk, hagyjuk ki a lovaglós részt, nekem úgy is jó lenne.

Láttam, hogy valaki közeledik az utcán egyenesen a házunk felé. Mikor közelebb ért, felfedeztem benne Tomot. Mit akar itt? Most nagyon nincs hozzá hangulatom. Nem érdekel a magyarázkodása – már ha magyarázkodni jött –, de a kioktatáshoz sem volt kedvem.

- Szia, Rita! – szólt be a kerítés elől.

- Hello! – köszöntem vissza, és belemerültem az újságba.

- Látom, megint érdekeset olvasol.

- Miért jöttél? – néztem fel rá újból.

- Nem akarsz beengedni?

- Nem. Szóval miért jöttél? – sétáltam hozzá.

- Nekem így is jó. – lépkedett egyik lábáról a másikra. – Csak a tegnapról akartam kérdezni. Mi történt veled? Én mondtam valami rosszat? Mármint biztos, én mondtam valami rosszat, mert én mindent elcseszek, de most igazán nem tudom, hogy mit tettem, de meg szeretném tudni.

- Azt én sem tudom. – válaszoltam a cipőm orrának. – Én voltam a hülye, nem te. Fogalmam sincs, mitől borultam ki, csak úgy… jött. – feltekintettem rá. – Nem kell hibáztatnod magad, most nem. – mosolyodtam el.

- Akkor jó. – pár pillanatig csöndben voltunk, de aztán neki eszébe jutott valami. – Ezt neked hoztam. – nyújtott felém a háta mögül egy virágcsokrot.

- Rózsa, nekem? – csodálkoztam, miközben beleszagoltam. – Köszönöm szépen!

- Nincs mit! Próbáltam olyan szépeket keresni, mint te, de nem sikerült. Te túl szép vagy.

Éreztem, hogy fülig elpirultam.

- Lehetne még egy kérdésem? – nézett rám nagy bociszemekkel – Amit tegnap mondtam, igaz volt. De tényleg. És azt szeretném megtudni, hogy… esetleg… nem próbálhatnánk meg járni?

- Hát…

- Kislányom, szia! – köszönt rám anya az utca másik végéből. – Ki ez a fiú? – jött hozzánk.

- Ja, persze. Tom anya. Anya Tom. – mutattam be egymásnak.

- Hello! – fogott vele anya kezet, majd felém fordult. – Ha nem gond, akkor most be kéne mennünk.

- Igazából… - kezdtem, de Tom közbevágott.

- Menjél csak, majd holnap találkozunk. Szia! – adott egy puszit az arcomra, amin nem csak én, de a fiú is meglepődött. – Csókolom! – azzal eltűnt.

Én még egy kis ideig néztem utána, majd anya visszahúzott a valóságba.

- Szép csokor, biztos, egy vagyonba került. – nézte meg közelebbről a rózsákat, majd belém karolt, és elindultunk a házba.