13. rész:

-          Nem. – mondtam nagyon nyugodt hangon. Még magamat is megleptem vele.

Dan szorított erősen én pedig csak álltam és néztem erősen egy pontot. Azon az egy ponton kívül semmi másra nem akartam koncentrálni. Csak néztem erősen. Nem. Ennyit tudtam mondani. Aztán összecsuklottak a lábaim, és elsötétült a világ.

-          Angie! – rohant oda Bill. Daniel eközben szorosan tartott.

-          Felviszem. – mondta Bill, mert látta, hogy Daniel is rosszul van.

-          Hey, Daniel, gyere, ülj le. Hozok neked egy pohár vizet. – mondta Georg.

-          Kösz.

Dan sápadt volt. Folyamatosan azon járt az esze, hogy nem tudott elbúcsúzni Christől, és hogy nagyon csúnya dolgokat mondott róla, közvetlenül a halála előtt.

Eközben Bill felvitt engem a lépcsőn és azonnal orvost hívott. Georg feljött hozzánk, hátha segíthet valamiben. Hallottam, hogy valamit beszélgetnek, de nem fogtam fel miről van szó. A szememet sem tudtam kinyitni, zúgott a fülem. Az álom jutott eszembe. Talán egy jel volt? Egyszer csak elkezdtem érezni, hogy lassan sikerül magamhoz térnem. Valami húzott vissza a valóságba. Nem akartam menni, mert tudtam, hogy akkor csak jobban fog fájni. De végül kinyitottam a szemem. Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, mióta elájultam. Dan az ágy mellett ült a földön és fogta a kezem.

-          Daniel!

-          Felébredtél? Jaj de jó, végre! – közben mellém feküdt és megölelt.

-          Ígérj meg valamit- suttogtam halkan, közben eleredtek a könnyeim.

-          Bármit kincsem!

-          Te nem leszel olyan, mint a nagyi, az anyu, meg Chris, és soha nem hagysz el! – kértem tőle sírva és kétségbeesetten.

-          Csak akkor, ha te is megígéred!

-          Megígérem.- közben a szemébe néztem.

-          Én is megígérem neked. Ne félj, soha nem leszel egyedül, én itt vagyok. Mindig itt leszek. És Jack is.

-          Én is itt leszek nektek.

Aztán nagyon szorosan megöleltük egymást. De mindketten tudtuk, hogy valami már elveszett mindkettőnkben. Hisz mi nem ketten vagyunk, hanem hárman. Most kétségbeesve keresnénk a harmadikat, de nem találjuk, és ez nagyon fáj. Mennyire haragudtunk a testvérünkre, hogy elhagyott minket, s most hirtelen, hogy nincs már, elszállt minden harag. Csak a bűntudat maradt, és a fájdalom.

Közben Jack is hazaért. Nagyon kiborult, ahogy mi is. De ő próbálta tartani magát előttünk, bár nem sok sikerrel. Vörösre sírta a szemeit a szobájában, reszketett a keze. Az egész ház nagyon csendes lett. Tom is hazajött, mint kiderült elment és kidühöngte magát. Én sejtettem, hogy ez azzal járt együtt, hogy egy újabb lányt kebelezett be hullarészegen valahol egy szórakozóhelyen, de most valahogy nem fájt ez a gondolat. Amikor megláttam, nem reagáltam rá semmit. Csak elmentem mellette. Megszólított, de én úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna. Aztán odajött, valami olyasmit mondott, hogy bocsássak meg neki, nagyon szeret, soha többé nem csinálja ezt és hogy én vagyok neki a legfontosabb. Nem néztem rá. Igazából most annyira nem számított. Átvert és engem többé már nem érdekel. Igazából már semmi sem érdekel. Nem is tudom miért érdemes élnem. Aztán eszembe jutott a Danielnek tett ígéretem. Igen. Csak miatta és Jack miatt. Ők ketten az egyedüliek, akikről biztosan tudom, hogy szeretnek. Rajtuk kívül senki mással nem vagyok hajlandó törődni.

-          Tom, én meghaltam. Egy újabb részemet veszítettem el, már nem vagyok a régi. Nem akarok kettőnkről többé beszélni. Kérlek, értsd meg.

-          Angel… csak tudd, hogy szeretlek. – mondta könnyes szemmel- és ha szükséged van rám, én itt leszek. Tudom, hogy most nagyon rossz, ráadásul még én is fájdalmat okoztam neked. Ne haragudj rám! – suttogta, majd adott egy puszit.

Teljesen érzéketlenné váltam. A Chris elvesztése miatti fájdalmon kívül semmi másra nem tudtam koncentrálni. Olyan volt, mintha nem is léteznék. Csak a testem lenne, meg a lelkemet átitató fájdalom.

Eljött a temetés napja. Nem tudom mi volt velem. Nem hallottam, nem láttam senkit. Annyit éreztem, hogy Jack, meg Daniel fogják a kezem, és ők is rázkódnak a sírástól, ahogyan én. Mereven néztem a koporsót és még mindig Chris falfehér, beesett arca volt előttem. Megnéztem őt. Halott volt, de ugyanolyanok voltak az arcvonásai, mint az emlékeimben. Érdekes módon megnyugtatott, hogy láthattam, megsimogathattam a jéghideg arcát. Beszéltem hozzá. Elmondtam, hogy nagyon hiányzott, hogy rengetegszer el akartam indulni Angliába megkeresni őt. Hogy sokszor éreztem, hogy azt álmodtam amit ő is. Hogy éreztem, amikor valami fájt neki. Elmondtam neki, hogy nagyon rossz volt, hogy elment. Én vagyok a hibás, mert miattam jött Németországba, ha nem hisztizek Tom miatt, még ma is élne. Elsírtam neki az összes bánatom. Hirtelen újra érezni kezdtem a többit is. Az anyukánk, a nagymamánk miatti szomorúságot és hiányérzetet. Majd belehaltam, csak szorítottam Chris mozdulatlan kezét és ömlöttek belőlem a szavak. Aztán Jack bejött, hogy most már engedjem el. Amikor ezt mondta kétségbeestem. Én nem akarom, nem tudom őt elengedni! Nagyon sírtam. Jack elfordult mert ezt már ő sem bírta. Bill odajött hozzám, gyengéden magához szorított, és azt mondta: „ Engedd el kicsim. Mindig veled lesz a szívedben, Te is tudod. Sosem hagy el, hisz egyek vagytok. Most még nehéz elképzelni, de így lesz. Mindig vigyázni fog rád. Hisz Angliában is megérezte, hogy valami bajod van, a távolság nem volt akadály, és a halál sem lesz az. El kell engedned.” Annyira halkan és finoman mondta, valahogy picit megnyugtatott. Adtam egy puszit a halott testvérem arcára és bár nagyon-nagyon fájt, de elengedtem a kezét. A Billét viszont nem. A világért sem akartam, úgy éreztem szükségem van rá.