>>>2. évad/14. rész<<< Csak egy gyertyaláng.. amit elfújt a szél Egy lány magányosan, leszegett fejjel sétált az utcán. A rohanó emberek észre sem vették őt. Ha hozzá értek se vették észre. Hiába üvöltött utánuk h „Hé!! Óvatosabban már” ők meg se hallották, és ezt a lány is tudta nagyon jól. Senki nem figyelt rá, senki nem törődött vele. Csak járta az utcákat sorról-sorra. Gyönyörű nő volt, vörös haja egyenletesen bomlott a vállára, csokoládébarna szemei mindig melegséget árasztottak, és mégsem vett róla senki sem tudomást. Pedig ő annyira akarta, hogy tudják ő is létezik, hogy tudják mennyire szenved, és hogy mennyire szeretni akar, de minden hiába való volt. Ő nem létezett, nem élő személy volt. Mezítelen lába hangosan csattant a földhöz, ha lépkedett. Vörös hajába néha bele- bele kapott egy- egy kisebb szellő, de ez nem érdekelte. Csak makacsul előre fele ment, és sohasem nézett vissza, hisz a múlt oly fájó titkait rejtette a sötétség. Nem nézhetett vissza, nem akart vissza nézni, nem akart szenvedni, nem akart szeretni, nem akart semmit sem, csak egy dolgot: visszakapni az életét. Hiába is a nő még mindig érző lélek volt, és ezt nem tudta kiölni belőle semmilyen ember feletti erő. Senki és semmi nem vehette el tőle, azt ami az övé. Azt az érzést, amit még mindig érez, a szeretetet. Hiába akarta mindenki, hogy felejtsen, hiába akarta mindenki, hogy teljesen színtelen, átlátszó érzésekkel tekintsen egykori férjére, neki nem ment. Nem is akarta, hogy menjen neki, hisz ha már az életét elvették, legalább a kiolthatatlan szerelme maradjon meg neki. Csak egyetlen ének refrénje járt a fejében, mindig ezt dúdolta: ”Nem vagy egyedül ott vagyok az oldaladon, Ott vagyok, ha akarod, Nézz körül, és meglátsz engem Teljesen mindegy, hogy hol vagy Hogyha utánam nyúlsz akkor én megtartalak.” - Azt mondtad mindig itt leszel ha akarom, teljesen mindegy hogy hol vagy, mégsem vagy itt, pedig én akarom..- sírta el magát a nő. Szemeiből most a bánat tükröződött és erős fekete szemfestéke teljesen eltorzította a baba arcot, mely annyira meggyötört és fájdalmas volt. Az eső esni kezdett és eláztatta gyönyörű, hófehér szárnyait. Nem érdekelte, már tényleg semmi nem érdekelte. Konokul járta a hosszú utat, melyen ha előre tekintett, mindig egy fehér fényt látott, de mindig kitérőt tett. Nem akart oda vissza menni, nem akarta újra látni az ott lakókat, pedig hívták őt vissza, de nem ment. Soha többé nem akart még egyszer a kapuban állni. A kapuban mely az élet és a halál közt húz határvonalat. És hiába is akarta anno minden erejével, a fehér fény erősebb volt és hajtotta a kíváncsiság, pedig rossz döntés volt. Egyszer lépett be azon a kapun, és egyszer követette el élete legnagyobb hibáját. Rossz döntés, rossz út, sajnos az ördögi kör őt is magával ragadta. Hiába is próbál menekülni, hiába szökik el, az út melyet olyan régóta jár, előbb vagy utóbb a végéhez ér, és újra ott fog állni a kapuban. A kapuban amely számára már nem az élet és a halál közti határvonalat jelentette, hanem a szomorúság és a boldogság kapuját. Sajnos neki nem az volt elrendeltetve, hogy a boldogság kapujának tekintse, neki szenvednie kellett, neki ez volt megírva. A Hold fénye még fehérebbé tette a már így is sápadt arcot. Mosolygott a lányra, de az nem figyelt rá. Azt akarta más is érezze a magányt, a fájdalmát, hogy mennyire semmibe veszik őt, azt akarta, hogy más is érezze mennyire rossz is a szomorúság és a magány. A Hold és a csillagok vajon megérthetik valaha őt? Hiszen ők együtt vannak, mindig is együtt voltak és nem hagyták el egymást. De ő, ő mindenkit elhagyott és sohasem maradhatott együtt a szeretteivel. Itt áll a kapuban és fejét fölemeli a vasketrecen lévő angyalra, majd nagyot sóhajt és újra belép a Mennyországba. A törékeny testet elnyelik a fehér felhők és lépteit az ég kék tengere mossa el. ”Odakint sötét felhők gyülekeznek, és előttem ellobban az utolsó gyertyaláng”- suttogta. Egy angyal, egy magányos angyal, ő is csak egy gyertyaláng.. amit elfújt a szél..