38.rész.:

" Mark Peterson "

Bár már jó néhány óra eltelt Bill Kaulitz még mindig az ágyán feküdt és a plafont bámulta.

- Oh, igen? Hát, így gondolod? - nevetett Tom, majd lelölkte Emmát az ágyra.
- Igen - suttogta a felübe Emma - És nem vonom vissza.
- Hát ez...hát ez... - nevetett hangosan Tom, majd belecsókolt Emma nyakába. Emma mélyet sóhajtott, majd átkarolta Tom nyakát. Tom azonban erre elhúzódott tőle.
- Mi a baj? - kérdezte Emma.
- Én igazán nem akarom elrontani, de nem gondolod, hogy már késő van? Nem akarom, hogy bajba kerülj. Főleg nem miattam. Így is szörnyű lehet a Smith házban élni.
- Tényleg az. De tudod mit? Nem érdekel! Ma hagyom, hogy minden úgy történjen, ahogy meg van írva. És most az a rész következik mikor veled leszek. Csak veled... - mondta Emma majd magához húzta Tomot.

Lassan telik az idő.
Nagyon lassan telik az idő.
Borzasztó, hogy milyen lassan telik az idő.
És még ezek a nevetések és sugdolózások is. Örülök hogy jól érzik magukat. De miért olyankor kell hangosan élni a szerelmi életüket, mikor én szomorú vagyok? Talán elhitték a játékomat, hogy engem nem érdekel Valeria és most azt hiszik, hogy minden rendben?
Nem érdekel. Nem várom meg, hogy ezek elkezdjék egymás ruháit letépni, aztán meg a hangos sóhajokat....
Bill felkapta a bőrdzsekijét és kilépett az ajtón.

- Elment... - suttogta Emma miközben Tom nyakát karolta.
- Remélem, hogy nem csinál semmi hülyeséget - sóhajtotta Tom.
- Egy óra van...Hajnali egy óra...
- Cssss - intette le Tom, majd Emma szájára tapadt és kicsit feljebb nyomta a lány csípőjét.

- Melyik az a kórház, ami Valeria házához a legközelebb van? - dobolt az autója kormányán Bill - Mi is volt a neve?
Bill befordult a következő sarkon és a homlokára csapott mikor meglátta a felíratot. Hát persze! Itt kell lennie! Ha mégsem, akkor tovább keresem! Bill elnyomta a cigijét, majd kiszállt és elindult a bejárat felé.

- Tom... - sóhajtotta Emma. A rasztás csak mosolygott, majd beletúrt a lány hajába és kissé hátradöntötte a fejét. Így könnyen csókot tudott nyomni szerelme nyakára. Emma erre újra sóhajtott, majd átkarolta Tom nyakát és magához húzta, hogy megcsókolhassa. Testük egyszerre mozgott, egyszerre sóhajtottak.

Bill mélyet sóhajtott és az égre pillantott. Add, hogy itt legyen.
Majd elindult a pult felé és lazán rátámaszkodott.
- Jó estét. Bill Kaulitz vagyok és Valeria Petersont keresem. Megtudná mondani, hogy melyik szobában van?
- Ön a rokona? - kérdezte egy szigorű pillantású nővér.
- Nem, én ... Csak az egyik barátja vagyok.
- Sajnálom, de akkor nem szolgálhatok ilyen információval - mondta miközben a számítógépen nézett valamit. - Az édesanyja meghagyta, hogy csak hozzátartozók látogathatják.
- Az édesanyja? Áh, eszébe jutott, hogy van egy lánya?
- Sajnálom fiatal ember.
Bill belebokszolt a pultba, de nem mozdult.
- Csak néhány percről lenne szó.
- Már mondtam, hogy nem lehet. - nézett rá szigorúan az asszony, majd elindult a pult mögül és kikerülte őt - Kérem, távozzon - mondta, majd elment.
Bill beletúrt a hajába és lehajtotta fejét a kezére melyel a pulton támaszkodott. Most mi tegyen?
- A lányom megőrül magáért - hallott egy kissé cincogó hangot a pult mögül. Bill felkapta a fejét és gonosz mosolyra húzta a száját. Mindig ezt csinálja, ha új ötlete támad.
- Áh, valóban? - mosolygott.
- Oh, igen. Esetleg kérhetnék egy autógrammot?
- Esetleg kérhetnék egy szivességet? - kacsintott Bill.
A nő elmosolyodott,a monitorra pillantott és így felelt:
- 23-as szoba. De nem tőlem tudja.
- Hová írhatom azt az autógrammot? - mosolyodott el Bill.
A nő cincogó hangon felnevetett, majd Bill aláírta az elé dugott papírfecnit és elindult a lifthez. Gyorsan be kellett szállnia, mert a szigorú nővét majdnem meglátta, de aztán minden simán ment. Egy lélek sem járt a folyosón.

- Mondtam már, hogy szeretlek? - kérdezte Emma.
- Áh,talán említetted...És én?
- Azt hiszem már te is.
- Akkor jó.
- Nem akarok hazamenni.
- Én sem akarom, hogy hazamenj - bújt hozzá Tom.
- Akkor nem megyek.
- Tessék?
- Majd nem megyek haza. Nem érdekel anyám véleménye. Ez az én életem és nem az övé. Ennyi.

Bill áldotta azt a zsenit, aki ablakot tett Valeria kórtermének ajtajára. Így zajtalanul bámulhatta a lányt. Megnyugtatta, hogy Valeria egyenletesen szuszog, elmosolyodott ahogy vörös haja keretezi arcát és még a párnát és eltakarja a feje alatt. Bár tudta, hogy festett vörös, de most komolyan: ez kit érdekel? Kit érdekel, mikor Ő olyan gyönyörű. Ezt eddig is tudta, de most még feltűnőbb volt. Bill még innen, az ajtóból is észrevette, hogy nincs festék az arcán. Még egy pici sem. Mindig azt hitte, hogy egy lány kifestve szebb, de most rájött, hogy ez nem mindekire igaz. Valeria arcát komollyá tette a sok festék, így viszont olyan, mint egy kisgyerek, egy földreszállt angyal.
Bill arcára mosolyt csalt a látvány, de az rögtön le is olvadt mikor Valeria kinyitotta a szemét. Bill meg sem tudott mozdulni döbbenetében. Végignézte ahogy Valeria megijed, majd meglepődik és végül elmosolyodik. Aztán az ajtóhoz sétált, kinyitotta és behúzta rajta Billt.
Bill egy szó nélkül üllt le az ágy melletti szákra, miközben Vale visszamászott az ágyába, feltúzta a lábát és betakarta lábfejét.
- Éreztem, hogy néztél - suttogta mosolyogva a lány. Billnek jó néhány percre telt mire válaszolni tudott. Valami furcsát érzett. Így még sosem szerette Valeriát. Olyan természetes volt, olyan kislányos. Ő álmai nője.
- Sajnálom, hogy felébresztettelek.
- Ne sajnáld. Örülök, hogy itt vagy. Hiányoztál. De Bill...
- Igen.
- Ne gondolj rólam semmi rosszatt. - suttogta Valeria olyan halkan, hogy Bill a szájáról olvasta le a szavakat. - Nem akartam öngyilkos lenni - Bill úgy érezte, hogy a vér elhagyja az egész testét - Csak azért vettem be a nyugtatókat és az altatókat, mert ideges voltam. Nem tudtam aludni.
- Nyugtató, altató.... - suttogta maga elé Bill.
- Te nem tudtad?
- Csak azt tudtam, hogy kórházban vagy. Mit csináltál Vale? - kérdezte Bill és nem bírta tovább. A szákről átült az ágyra és szorosan átölelte a lányt. Olyan kicsinak érezte a karjaiba zárva. Érzete, hogy Valeria még jobban összehúzza magát.
- Ne haragudj rám! - suttogta Vale és Bill hallotta a halk szipogását is.
- Nem haragszom! Miért haragudnék?
- Egy csomó okot lenne rá! Mert úgy tettem Tom miatt, mintha nem is léteznél, pedig te vagy a legeslegjobb barátom. És a papa halála - Valeria már nem csak szipogott, hanem hangosan zokogott.
- A papád? Meghalt? Miről beszélsz Valeria?
- Végig hazudtam. Neked, magamnak, mindenkinek.
- Mond el, kicsim... - simoghatta meg a haját Bill.
- Meghalt.
- De mikor? Hogyan?
- Emlékszel mikor Tommal jártam? Arra a kis időre?
- Persze - húzta el a száját Bill.
- Akkor történt. A pszichológus azt mondta, hogy én ezt nem tudtam feldolgozni és azért próbáltam úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Azt mondta, hogy ez egy betegség.
- És Tom? Tényleg szereted őt? - kérdezte csak úgy mellékesen, a torkában dobogó szívvel Bill.
- Az orvos azt mondta, hogy csak azért akartam vele lenni, mert akkor jártam vele mikor a papa még élt. Talán azért volt, mert így azt hittem, hogy minden úgy marad ahogy volt és akkor olyan, mintha ez az egész meg sem történt volna.
- És tényleg így van, vagy ezt csak a doki mondja?
- Fogalmam sincs - sóhajtott Valeria. - Azt sem tudom, hogy ki vagyok...Nem hogy mit érzek. Szörnyű, de így van.
- És segíteni fogok neked. Mindenben. Érted Vale? - tolta el magától a lányt és a szemébe nézett. - Én leszek a barátod, a támaszod és minden, amit szeretnél.
- Köszönöm - bújt hozzá Valeria. - Szeretlek Bill - suttogta a lány.