Igazán attól fáj az ütés, kitől simogatást várnál, s nem adhatod vissza, mert rögtön belehalnál.

A fájdalom nem más, mint az értelmünket elzáró burok feltörése. Éppúgy, ahogy fel kell törni a gyümölcs csonthéját, ha hozzá akarunk jutni a maghoz. Meg kell hát ismerned a fájdalmat. Ellenség, jóbarát, Végeztem veletek; Senkit nem gyűlölök, Senkit nem szeretek. Amikor sírsz szivárvány színűvé lesz a szemed és a világ összes magánya könnye amely sosem volt a tiéd elborít és nem jön ha várod nem jön az álom nem jön a mámor nem jön a vég Hogyha befogod a szemem, jobb, ha befogom a szám, mert a vakvilágba nem beszélek, ne haragudj rám. Hogyha kinyitom a szemem, akkor kinyílik a szám, amit látok, arról szólhatok csak, ne haragudj rám. Őrült, aki halni vágy, még a rút élet is szebb, mint a szép halál. Nincs semmi elszomorítóbb, mint emlékezni régi szép időre nyomorban.   Kifényesítheted cipőd, viselhetsz öltönyt, Fésülheted a hajad, és lehetsz nagyon csinos, Elrejtheted arcod egy mosoly mögött. Csak egy dolgot nem titkolhatsz el: Azt, amikor belül összeroppansz. Csalódni kell, hogy boldogok lehessünk, Gyűlölni tudni, hogy újból szeressünk.  Ne számíts jóra, és nem csalódhatsz nagyot. Attól nem vidám az életem, hogy az arcomra mosoly fagyott. Mi van, ha nincs senki? Mi van, ha úgy éljük le az életünket, hogy senki sem vár? És én utállak, mert egyedül vagy, És egyedül vagyok, mert utállak. Megtapasztaltam, hogy a magány akkor a legerősebb, ha megpróbálunk harcolni ellene. Ha viszont nem veszünk róla tudomást, elgyengül.
Van úgy, hogy érzem, ma minden nehéz, Sokszor az élet tán túlságosan kemény, De én sem vagyok már gyenge, gyáva, Csak a szívem, kérem, néha kicsit árva! Félek bárkinek is elmondani, mennyire szeretem, mert akkor rájönnének, mennyire magányos vagyok. A csendet hallgatom, a csend, az jó barát. A gyertya lángja ég, Benne egy új világ. Semmi sem égeti úgy a szívet, mint az üresség, ha valamit, valakit elveszítünk, mielőtt igazán ráébrednénk, mennyit jelentett nekünk. Nem ilyen világot képzeltél, de a csábítás hívott, hát engedtél. Most koponyád csöndjében némán ülsz és utazol valahol, magányod szelíden átkarol. Itt ülök egyedül, földön kuporodva várom, hogy valaki vállam simogassa várom őt, ki nem jön el soha. Üzenem a felkelő Napnak, Hogy nem mindenkire Ragyog, Mert az árnyék foltjai sötétek, Nagyok. Az ember képes a magányt megszokni, de ha a magánya csak egyetlen napra is megszűnik, utána kezdheti a megszokást elölről. Meglátogatsz-e még egy röpke percre, borongó kedvem rózsaszínre festve, utolsó álom, haldokló szerencse? Még annyi mindent mondhatnék neked, mégis évek óta írok egy levelet. Csak egyetlen sornyi hazugság - röviden: "Már megtanultam élni nélküled." Teljesen összetört a búcsúzás. Inkább a talajt rántsák ki a talpam alól, mint hogy elveszítsem gondolataimat rólad! Megtehetnéd - a kedvemért - Hogy lábujjhegyen távozol. Halkan csukod az ajtót életemre. Elmész szépen, és nem kukucskálsz, Nem kell, hogy lássad, mennyire fájsz. "Szeretnék könycsepp lenni, szemedben megszületni, Végig folyni arcodon, És meghalni ajkadon!" "Bűn az élet, de meghalni félek, mert van egy fiú akiért élek, ne higgy a fiúnak, mert sunyi is hiú, akárhogy is SZERET megcsal, mert FIÚ!" Nem szabad hinni a véletlenben, jobb, ha reggel és este is felpofozzuk magunkat, hogy el ne felejtsük, hogy az óvatosság sohase fölösleges, és hogy a jóból is megárt a sok.   Némely szívhez csak úgy tudnak hozzáférni, ha sebet ütnek rajta. Semmit sem tehetünk. Egy napon majd elmúlik a szerelem. Hívás nélkül jön, kérés nélkül megy. Nem tehetünk semmit sem. Ha valaki elment, ne hívd többé vissza, A megsárgult emlék nem lesz többé tiszta. Ha valaki elment, és el tudott menni, Nehezen akarva, de el kell feledni. Az élet egy szar játék. De a grafikája nagyon ott van! Boldognak szeretném látni. Nem számít, hogy kivel vagy hogyan. Találjon valakit, aki megbecsüli, és úgy szereti, ahogy nekem kellett volna. Találjon valakit, aki úgy látja őt, ahogy most én. Ami nem lehet a tiéd, mindig az kell, neked ez a kereszted, a sorsod, ami hajt, de ha megkaptad, már nem érdekel, ott rohad a szemétdombon majd. Ha törődnénk egymással sírás helyett, Ha szeretnénk egymást hazudozás helyett, Ha az önzetlenség győzne a büszkeség felett... Haldokló föld, legyilkolt vágy, fuldokló égbolt néz le ránk. Minden csak pénz, papír és szám, és hullaszag a lépteink után, de ébrednünk kell, még nem késtünk el talán. Valami megszűnt bennem, elpusztult rég, arcomon nem láthatod, de belül üvöltenék.