Hermione elzárta a csapot, majd felnézett, és egy utolsó pillantást vetett a tükörképére. Arca kerekebb volt, mint szokott, de ezt a terhesség számlájára rótta. Amit viszont nem tudott a gyerekkel magyarázni, azok a szeme körüli sötét karikák voltak.

Mióta Ron éjszakánként rémálmokból riadt fel, ő sem aludta végig az éjszakákat, és ez meg is látszott rajta. Mikor viszont megtörtént az, amitől leginkább tartott, és először a torony, majd a halott Draco is valóra vált a lidércnyomások közül, hajnalban ő is felriadt, és álmatlanul forgolódott reggelig.

Hirtelen nagyot buggyant mögötte az egyik vécé, és ő ijedten összerezzent. Pár másodpercig némán várakozott, de mikor nem hallatszott más, furcsa zaj, lassan kiengedte tüdejéből a levegőt. Még egyszer a tükörbe nézett, aztán sarkon fordult, és kisietett a mosdóból. Most semmi kedve nem volt hozzá, hogy Myrtle-lel beszélgessen.

Megindult a legközelebbi titkos átjáró felé, ami az egy emelettel fentebbi könyvtárhoz vezetett, ám alig tett meg pár métert, valahonnan a sarkon túlról lépéseket hallott. Megtorpant. Elvileg rajta és a másán kívül senki nem volt az iskolában, mivel a varázsvilágban kialakult helyzetre való tekintettel előrébb hozták a vizsgákat, és mindenkit hazaküldtek. Igaz, úgy fél órával korábban mintha egy távoli robbanást hallottak volna, így azt gyanították, valahol a kastély mélyén ott van Piton is, és a lombikjaival zsonglőrködik.

Legnagyobb meglepetésére nem Piton, hanem De Minsio sétált elő a kanyar mögül, és láthatóan kétségbe volt esve. Mikor azonban meglátta a lány, az arca felderült.

- Hermione! De jó, hogy találkoztunk, már azt hittem, senki nincs itt, és csatlakoznom kell az iskola bentlakó kísérteteihez. A pincébe igyekeztem, de azt hiszem, valahol rossz helyen fordultam be, mert a hatodikon kötöttem ki. Rég jártam utoljára a Roxfortban. – Hangjában már nyoma sem volt a korábbi kétségbeesésnek, sőt, inkább vidáman csengett, mintha maga is jót mulatna a saját eltévedésén. Ettől Hermione kissé elmosolyodott, majd gyorsan körbepillantott, hogy betájolja magát.

- Arra van egy festmény – mutatott el a férfi válla fölött. – Könnyű felismerni, mert egy kulcsot lóbáló varázslót ábrázol egy ajtó előtt. Meg kell próbálni elvenni tőle a kulcsot, mire ő megijed, kinyitja az ajtót és elszalad rajta keresztül. Ilyenkor az ajtó valódi átjáróként funkcionál, amin keresztül a pincébe lehet jutni. De ön mit keres itt? Máris végeztek a Minisztériumban Harryvel?

- De még mennyire! – felelte a férfi, és öblös zsebéből előkotorta a romok között zsákmányolt emléktöredéket. – Éppen a laborba tartok, hogy hozzákezdjek a főzethez, ami a részek összeállításához szükséges. Nem bonyolult, de jobb, ha készen van, mire megérkezik a többi töredék. És te mit csinálsz itt egyes-egyedül?

- Ó, a másom is itt van, a könyvtárban – intett a lány valahová a plafon irányába. – Még mindig az áruló után kutatunk. – Némi tétovázást követően hozzátette: - Bár most egy kicsit célirányosabban dolgozunk…

- Nocsak – vonta fel szemöldökét De Minsio. – Van netán valami nyom?

- Csak egy sejtés – ismerte be Hermione. – Szétnézünk egy kicsit Roger portáján. Tudja, ő az, aki…

- Igen, tudom – szólt közbe az idős varázsló, miközben töprengve vakargatta a feje búbját. Végül felsóhajtott. – Helyes... Nos, akkor nem is zavarlak tovább. Sok sikert a kutatáshoz.

- Önnek meg a pincéhez – mosolygott hamiskásan a lány. – Ha jól sejtjük, lent van Piton professzor is.

- Hurrá! – rikkantotta De Minsio felvillanyozva. – Legalább hallhatok pár szaftos pletykát a diákokról. Mindig is szerettem az ilyesmit, de Albus nem hajlandó semmi rosszat mondani, márpedig abban hol az élvezet, ha mindig mindenki jó? – A háta mögé pillantott. – Akkor tehát ajtós portré, igaz?

- Így van – biccentett Hermione hitetlen mosollyal az arcán. Megvárta, míg a varázsló a képeket fürkészve távolodni kezd, aztán ő is megindult a maga titkos átjárója felé.

Nem tudta hova tenni De Minsiót. Mikor vele beszélt, úgy érezte, mintha Siriust és Dumbledore-t gyúrták volna össze egy személlyé. Mikor a varázsló arcán megjelent a huncut mosoly, egy nagyra nőtt gyerek képét idézte, aki mindig minden mókában és bajban benne van. Ez a része felettébb szeretnivaló volt, ám létezett benne egy másik oldal is, ami néha-néha elővillan a vidáman csillogó szemek mögül. Az a komor töprengés, ahogy a Roger gyanúsításával kapcsolatos híreket fogadta, az a furcsa hangsúly, amivel azt mondta: „helyes”…

Miközben bebújt az egyik hatalmas faliszőnyeg mögé, és megindult a lépcsőn a negyedik emelet és a könyvtár felé, az agya tovább forgott.

Igazából, ha alaposabban belegondol az ember, rá lehet jönni, hogy mi bántja De Minsiót. Ő dolgozta ki a dimenzióutazást, ami később rengeteg baj okozójává vált. Valószínűleg próbálja elnyomni magában a bűntudatot, amiért számtalan ember haláláért felelősnek érzi magát. Ahogy ez átfutott az agyán, Hermione elhatározta, hogy erről mindenképp beszélni fog a férfival, bár sejtette, hogy Dumbledore már ezerszer megtette, talán már most is, mióta itt van.

Egyetlen személy nem tehető felelőssé ilyen mértékű szörnyűségért, még ha tőle indult is ki az ügy. Az emberek alakítják a saját sorsukat, és, sajnos, hajlamosak rá, hogy a lehető legrosszabb módon tegyék ezt. Itt van például a dimenzióutazás. A világ legcsodálatosabb felfedezése lehetne, amellyel többet megtudhatnánk a bolygónkról, az életről, magunkról, de ehelyett mi történik? Megjelenik a színen egy olyasvalaki, aki ennek éppen az ellenkezőjére használja fel: gyilkolásra, pusztításra, a hatalom megszerzésére, és ezzel tönkreteszi az egészet.

- Te vagy az? Végre, gyere gyorsan!

Hermione felpillantott a kiáltásra, és egy másodpercre meglepődött, hogy beért a könyvtárba. Az egyik polc mögül a saját fejét látta kikandikálni. Megszaporázta a lépteit.

- Találtál valamit?

- Azt hiszem. Talán – húzta el a száját a másik lány, majd egy vastag könyvet tolt Hermione elé, amiben a Reggeli Próféta réges-régi számait gyűjtötték ki.

- Meghalt a családja? – súgta a terhes lány beleolvasva a cikkbe.

- Úgy van. Hét éve.

- Hogyan?

- Ez az, amit még nem tudok.

- Végül is beleillik a képbe – vélekedett Hermione. – A felesége és a gyereke halála elindíthatta egy olyan úton, amely az áruláshoz vezetett… De ha halálfalók ölték meg őket, akkor ennek nincs értelme.

- Éppen ezért meg kell próbálnunk kideríteni, hogy mi történt aznap.

*

A tizenhat ember már az apró, árnyékokkal teli sikátorban tolongott. Éppen induláshoz készülődtek, mikor hangos durranás hallatszott, és nem messze tőlük az evilági Harry bukkant elő. Gyorsan körbepillantott, s mikor meglátta a mását és Dumbledore-t, odasétált hozzájuk.

- Még csak most indul a csapat?

- Ha egy perccel később érkezel, már nem találsz itt minket – biccentett Harry.

- Paralliust hol hagytad? – kérdezte az igazgató. – Sikerült a küldetés?

- Igen – felelte lassan Harry. Kissé megborzongott, mikor eszébe jutott a kitérő a jóslatok termébe, de aztán alattomosan elvigyorodott. – De Minsio rögtön a Roxfortba hoppanált, hogy hozzákezdjen az emlékek összeillesztéséhez szükséges főzethez. Gondoltam rá, hogy megnézem, milyen képet vág Piton, mikor az öreg bekopog hozzá a laborba, de aztán úgy döntöttem, inkább a csapattal tartok. Jól jöhet még egy segítő kéz, nem tudhatjuk, Tricher mennyire számít látogatókra.

Dumbledore végignézett rajta, aztán beleegyezően biccentett. Harry a mására nézett, megveregette a vállát, majd továbbindult a csoport többi tagja felé. Már a megérkezése pillanatában kiszúrta Neville-t, aki magányosan álldogált a fal mellett.

- Szia! Ginnyt hol hagytad?

- Otthon maradt – felelte Neville. Arca egészen kivirult attól, hogy végre tud beszélgetni valakivel. – Ron… mármint a másik világból származó Ron arra kérte, ne jöjjön velünk.

- Mintha ez bármikor is akadályt jelentett volna Ginnynek – mosolyodott el Harry, habár a hír meglepte. Ötlete sem volt, miért akarja Ron a Grimmauld téren tudni a lányt.

- Általában, így van, nem is törődne vele, de… - Elhallgatott, és úgy meredt Harryre, mintha azon töprengene, elmondjon-e neki valamit. Végül döntésre juthatott, mert kissé közelebb húzódott, és folytatta. – Beszéltem vele az indulás előtt. Először úgy volt, hogy nem törődik Ron tiltásával, és ha kell, álruhába bújik, hogy eljöhessen, de az az igazság, hogy… meg van ijedve egy kicsit.

- Ron miatt? – vonta össze szemöldökét Harry, és nyugtalan pillantást vetett először az alkonyi félhomályba burkolózó Grimmauld tér, majd az utolsó részleteket tárgyaló mása és Dumbledore felé.

- Is, de nem csak azért – rázta fejét Neville. Szemében aggodalom csillogott. – Napok óta nem alszik túl jól. Azt mondja, rossz előérzete van. Emiatt engedelmeskedett Ronnak, még ha nem is tudta, miért tiltja neki ezt az akciót.

Harry éppen felelni akart, de ekkor Dumbledore az emberek felé fordult, és széttárt karjaival figyelmet kért. A beszélgetések halk duruzsolása azonnal elhalt, amitől Harrynek akaratlanul is az iskolai évnyitók jutottak az eszébe.

- Rendben, emberek, hoppanálásra felkészülni! Vegyük át még egyszer! Little Duloson kívülre érkezünk, igyekezzünk minél kevesebb feltűnést kelteni, habár ez egy mugli-lakta településen eredendően bajosabb. Mindenki maradjon az árnyakban! – A varázslók és boszorkányok egy emberként bólintottak, hogy megértették. – Roger információi alapján Tricher valahol egy városszéli házban rejtőzik – folytatta halkan az igazgató –, hogy hol, azt nem tudjuk pontosan, így az lesz a legegyszerűbb és leggyorsabb, ha szétválunk. Ha megérkeztünk, mindenki végrehajtja magán a kiábrándító bűbájt, és úgy kutatja át a kijelölt házakat. Az volna a legjobb, ha nem kéne bemenni, de ha ez elkerülhetetlen, megengedett lépés. Ha valaki rátalál Tricher-re, nem cselekszik egyedül, hanem vörös szikrát lő fel az égre, és megvárja, míg odaérnek a többiek. Nem tudhatjuk, mennyire felkészült. Van kérdés?

Dumbledore végignézett a csapaton, de mivel senki nem szólt, egy köpönyeglebbenéssel köddé vált, ahogy mellette Harry is. A másik Harry a többiek hoppanálásának pukkanásai közepette mély levegőt vett, s egy szempillantással később egy takaros kisváros mellett ácsorgott egy mezőn. Nem messze tőle Neville is az új környezettel ismerkedett. Itt szinte már éjszakai sötétség uralkodott, a gyéren szétszórt utcai lámpák fénye összeolvadni látszott a csillagokkal telehintett égbolttal.

A csapat nesztelenül tette a dolgát. Harrynek be kellett hunynia a szemét, annyira zavarta, hogy társai szinte egyszerre kezdtek fokozatosan áttetszők lenni. Ő is elvégezte magán a bűbájt, aztán Neville-t követve megindult az épületek felé. A kövér hold, mely már csak napokra volt a teljes megteléstől, ekkor kelt fel a távolban, így Harry ki tudta venni barátja átlátszó alakját, amint az egyik ház felé bök. Harry bólintott, majd az épület felé fordult.

Lassan közelítette meg, minden izma megfeszült. Készen állt rá, hogy a legkisebb gyanús jelre villámgyorsan reagáljon, de egyelőre semmi ilyesmit nem tapasztalt, hacsak azt nem, hogy szinte fülsértően nagy volt a csend. Tudta, hogy Little Dulos nem egy London, de Little Whingingben sem volt síri csend esténként. Hirtelen rájött, hogy mi az, ami még inkább zavarja: egyetlen házból sem látott fényt kiszűrődni. A kijelölt épület ablakához lopózott, és belesett rajta. Éppen a tévére látott rá, melynek sötét képernyője feneketlen lyukként ásított a szobára. A kanapé, a fotel, könyvespolcok és asztalok mind elhagyatottnak tűntek, mintha már napok óta senki nem használta volna őket.

Harry hátrapillantott Neville-re, aki éppen ekkor tűnt el a saját kifürkészendő házának bejáratában. Nagy levegőt vett, és ő is megindult az ajtó felé. Lassan nyitotta ki, kísérteties nyikorgásra számított, de csak a szőnyeg neszezése hallatszott, ahogy rálépett. Kissé elmosolyodva megrázta a fejét. Ez csak egy egyszerű ház, korholta magát, nincs benne semmi hátborzongató.

Ahogy azt gondolta, a földszinten nem talált senkit, így felosont az emeletre. Egyenként minden szobába bekukkantott, de mindenhol csak az ablakokon beszivárgó ezüstös holdfénybe burkolózott, néma bútorokat találta. Kissé csalódottan ment le újra a lépcsőn, s az ajtón kilépve Neville-lel találta szembe magát.

- Nálam elmentek hazulról – súgta csalódottan a fiú.

- Szintén – felelte Harry halkan, majd végignézett a többi sötéten tátongó ablakon, és motyogva hozzátette: – Mintha az egész város elment volna otthonról. Itt valami nem stimmel, szólni kellene Dumbledore-nak…

Hirtelen pár házzal odébb vörös szikraeső száguldott végig a tetők fölött, hogy aztán halk pukkanással kialudjon. Harry és Neville egymásra néztek, majd szinte egyszerre indultak meg arrafelé. Nem ők érkeztek elsőként, már vagy hat ember tolongott az egyik ház bejárata előtt. Egy magas, áttetsző alak, aki csak Dumbledore lehetett, éppen akkor tűnt el az előszobában, mikor Harryék befordultak a sarkon.

- Felesleges rohanni – szólt oda nekik csendesen az ajtó előtt álló varázsló.

- Miért, mi történt? Megvan Tricher?

- Meg – biccentett a férfi. – Csak nem éppen úgy, ahogy arra számítottunk.

Harry összevonta a szemöldökét, aztán megindult Dumbledore után. A többiek utat engedtek neki, mintha csak azt mondanák: menj csak, ha annyira akarsz. A nappaliban állva vette észre, hogy Neville elmaradt mögötte, de most ez nem igazán érdekelte, inkább az emeletről érkező beszélgetést követve felsétált a lépcsőn. A mása és Dumbledore éppen ekkor lépett ki egy szobából, majd becsukták maguk után az ajtót. Arcukon komor kifejezés ült, homlokukat mély ráncok szabdalták. A kiábrándító bűbájt hatástalanították, így láthatták egymást. Harry is levette magáról a bűbájt, mire a másik kettő megtorpant, de aztán szinte rögtön folytatta útját a földszint felé.

- Odabent van? – szólt utánuk Harry, próbálva lépést tartani.

- Igen – felelte a mása. – De felesleges megnézned, halott.

- Halott? Gondoljátok, hogy Voldemort tudomást szerzett a lebukásáról, és…

- Nem – mondta Dumbledore, miközben lerobogtak a lépcsőn, majd átvágtak a nappalin. – Tricher nem volt áruló. A hajából egész tincsek hiányoznak. Valaki Százfűlé-főzettel átvette a szerepét, úgy robbantotta fel a Minisztériumot, és csalt ide minket. Ezt a csapdát jóval régebb óta tervezik, mint azt valaha is gondoltuk volna. – A hármas kiért a szabadba, ahol mostanra látszólag már mindenki ott volt. – Dehoppanálásra felkészülni! – kiáltotta Dumbledore, ám ekkor a vidéken egy lökéshullám száguldott végig, mely, mint a víz a piszkot, lemosta az emberekről a kiábrándító bűbájt. A varázslók és boszorkányok meglepetten pislogtak egymásra. Harry érezte, hogy bedugul a füle.

- Hoppanálásgátló tér – mondta, mire Dumbledore feszülten biccentett.

- A zsupszkulcsok! – kapott a zsebéhez Neville, és egy bebugyolált apró tárgyat húzott elő belőle.

A többiek követték példáját, s csakhamar mindenki kezében ott virított a kis ezüstdoboz. Harry éppen meg akarta érinteni a sajátját, mikor az egyik boszorkány halkan felsikoltott.

- Nem működik! Az enyém nem működik!

- Az enyém sem! – szólt egy varázsló is, majd egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Mielőtt a társaságon végképp eluralkodott volna a pánik, Dumbledore zengő hangon elkiáltotta magát.

- Csendet! Mindenki nyugodjon meg! – A csapat elhallgatott, és látszott rajtuk, hogy igyekeznek rendbe szedni magukat. – Köszönöm. Besétáltunk a csapdába, a zsupszkulcsok valamilyen oknál fogva nem működnek, így nem maradt más lehetőségünk, mint a harc. Ahhoz viszont higgadtnak kell maradnunk. Higgins!

- Igen, uram? – lépett előrébb egy kopaszodó, bajuszos varázsló.

- Az emberek felével próbálja meg becserkészni a támadókat…

Beszéd közben az utcát fürkészte valamiféle gyanús jel után kutatva, ám hirtelen benne rekedt a szó. Kétsaroknyira legalább ötven embert pillantott meg, akik lassan haladtak feléjük. Mikor némelyikük egy a hold által megvilágított sávba ért, világosan látszott rajtuk, hogy mugli ruhát hordanak.

- Valószínűleg Imperius alatt állnak – súgta az egyik boszorkány.

- Ahhoz viszont a közelben kell lenniük – tette hozzá egy varázsló a sötét házakra sandítva. – Ráadásul ennyi ember irányításához nem kevés halálfaló kell…

Harry nagyot nyelt. Célzás nélkül szegezte valahova maga elé a pálcáját, de egyelőre nem tudta, használni is képes lesz-e a védtelen muglik ellen.

- Ki kell juttatnunk valakit – javasolta egy tömzsi varázsló. – Együtt meg tudjuk törni a hoppanálásgátló teret annyira, hogy egyvalaki segítségért menjen.

- Harry – fordult Dumbledore a saját világából származó fiú felé. – Vállalod?

- Persze, de honnan hozzak felmentő sereget?

- Carameltől. – Az ötlet olyan hirtelen jutott a másik Harry eszébe, mintha felkapcsolták volna a fejében a villanyt. – Ő most elvileg a harckész aurorokat gyűjti össze, nem? Biztos vannak annyian, ami elegendő.

- Úgyis segíteni akart az akcióban – fűzte tovább a szót a mása. – Ez jó ötlet.

Ekkor érkezett az első átok, amit Neville egy villámgyors pajzsbűbájjal semlegesített. A csapat első sora feszülten figyelte a sötétséget, hogy ha kell, kivédjék az újabb támadásokat.

- Akkor tehát Corneliushoz – bólintott Dumbledore. – Figyelj, Harry, mert valószínűleg csak egy lehetőséged lesz. Emberek, aki tud, segítsen! Háromra. Egy… kettő… három…

A kis udvar megtelt a semlegesítőbűbájt mormolók halk morajlásával. Harry koncentrált, s ismét jelentkezett az a kellemetlen érzés, mintha egy működő présgépben ragadt volna, de ezúttal sokkal tovább tartott, és a szorítás is sokkal erősebb volt. Aztán egyszer csak egy torzonborz, elfajzott díszsövény mellett találta magát, mely fenyegetően magasodott föléje.

Nem messze egy egyszerű kőlépcső vezetett egy hatalmas faajtóhoz. Az egyik szárny kissé csálén állt, mintha csak ideiglenesen tették volna fel. Harry tisztán emlékezett rá, hogy mikor legutóbb itt járt, azt az ajtószárnyat kitépte a falból Malfoy egyik átka. Hiába volt tudatában, hogy a Malfoy-kúriát azóta erős bűbájok védik az illetéktelen behatolók ellen, és hogy új auror-főhadiszállásként az épület a jó ügyet szolgálja, mégis kellemetlen érzéseket keltett benne a hely.

Belökte az ajtót, átsietett a márvány előcsarnokon, s egyenesen a szalont vette célba. Hirtelen érkezésére az odabent lévő öt auror egy emberként fogta rá a pálcáját, s még Caramel is felpattant az íróasztal mögötti nagy, fekete bőrfotelből. Az ő kezében nem varázspálca volt, hanem egy papírlap, feltehetően azt olvasta, mielőtt Harry berobogott volna a terembe.

- Baj van – nyögte a miniszter anélkül, hogy Harry megszólalt volna. – Zinsky, azonnal értesítsen minden mozgósítható embert. – Caramel megvárta, míg a magas, széles vállú auror kisiet a szalonból, s csak utána fordult Harryhez. – Mi történt?

- Tricher halott, valószínűleg csak a csapdához kellett, Százfűlé-főzettel vették fel az alakját. Hoppanálásgátló teret vontak körénk, a zsupszkulcsaink nem működtek és Imperiusszal irányított muglikat küldtek ránk – foglalta össze Harry sietve. – Amilyen gyorsan csak lehet, indulnunk kell.

- Az embereim öt perc alatt készen állnak, de te nem jössz – ingatta a fejét Caramel. Harry közbe akart vágni, azonban a miniszter meglobogtatta a kezében lévő papírlapot. – A saját szakállamra utána nézettem egy kicsit ennek a Little Dulosnak. Nem fogod elhinni, kinek volt ott háza. Lucius Malfoynak, a barátod apjának. Halálfaló volt…

- Tudom, én a másik Harry vagyok, nálunk még él.

Caramel biccentett, majd ugyanazzal a lendülettel folytatta.

- A halála után a telket megpróbálták eladni, de senki nem vette meg, egészen két évvel ezelőttig.

- Ki vásárolta meg? – kérdezte döbbenten Harry.

- Nem lehet tudni. A vevő végig a háttérben maradt, csak a megbízottjain keresztül érintkezett az adás-vételt lebonyolító hivatalnokokkal.

- Gondolja, hogy…

- Nem merek én már semmire sem gondolni – legyintett Caramel –, de kicsit gyanús Malfoy felbukkanása. Úgy tudom, nálatok éppen mostanság kapták el, és csak veled hajlandó szóba állni. Beszélned kell vele, hátha ki tudsz szedni belőle valamit.

- Megpróbálom…

- Nem! Ne próbáld, tedd meg! – csattant fel Caramel. – Lehet, hogy fontos dolgokat tud a csapdáról, s ha így van, neked minél hamarabb beszédre kell kényszerítened.

Harrynek összeszorult a gyomra.

- Rendben.

- Indulj!

Harry a kandallóhoz sietett, elvett egy marékkal a párkányon álló szelencében lévő Hop-porból, és a tűzre szórta. Mielőtt belépett volna a lángok közé, még egyszer Caramelre pillantott.

- Siessenek!

- Te is, kölyök – biccentett oda neki a miniszter.

Pár másodperccel később Harry kilépett a háromfejű kutya által őrzött kandallóból a keskeny sziklahídra. Előkapta a pálcáját, és magában elmormolva egy imát, hogy működjön a dolog, átjárót nyitott a saját világába. Szerencséjére az Azkabant – vagy legalábbis a kandalló előtti szirtet – nem védte hoppanálásgátló bűbájt, így az ablak megnyílt, és ő átléphetett a másik világban szakadó esőbe.

Lezárta az átjárót, a sötét ajtóhoz szaladt és használta a kopogtatót, de mire az ajtószárny komótosan kitárult, már bőrig ázott. A félhomályba burkolózó kis szobába érve gyorsan megszárította magát, majd felhajtotta a Firmentum főzetet. Régi ismerősként üdvözölte a testén átszáguldó hideget, majd a szoba levegőjét felkavaró langyos szellőt, aztán a szoba túlsó végén kinyíló ajtón keresztül belépett a kartotékszekrényekkel telezsúfolt kis irodába.

Az asztalnál egy fiatal varázsló ült, Harry úgy vélte, talán még nála is fiatalabb. A fiú elpirult, mikor meglátta az érkezőt, de máskülönben nem moccant.

- Ki az, Duncan? – kiáltott ki valaki a kis iroda melletti szobából, majd a már korábban is látott, tömzsi őrvarázsló, Gifford Huggins jelent meg az ajtóban. Mikor megpillantotta Harryt, arcára széles vigyor ült ki. – Üdv, Harry, ismét találkozunk?

Az asztalnál ülő lófejű Duncan álla szó szerint leesett attól, ahogy a társa a híres Harry Pottert köszöntötte, hát még akkor, mikor meghallotta a választ.

- Helló, ööö… Giff. Duncan – biccentett oda nekik Harry. – Volna egy nagy kérésem. Tudom, hogy nem jelentkeztem be, vagy ilyesmi, de sürgősen beszélnem kellene Lucius Malfoyjal.

Gifford arcán bamba értetlenség jelent meg.

- Az nem fog menni.

- Igen, kicsit váratlanul érkeztem, de nagyon szépen kérem, engedjenek be hozzá.

- Nem, nem erről van szó – rázta a fejét Giff. – Egész egyszerűen csak nem tudjuk Malfoyhoz vezetni, mert nincs itt.

Harry lába elgyöngült egy pillanatra, s meg kellett kapaszkodnia az asztal szélébe, nehogy szégyen-szemre összeessen.

- Hogy érti azt, hogy nincs itt?

- Fél órája vitte el az egyik barátja. Tudja, a Rendből.

- Egy barátom? Ki volt az?

*

- Roger.

Ginny hangja csalódott volt, s ez az ajtó előtt ácsorgó varázslónak is feltűnt.

- Ennyire azért nem kell örülni – sóhajtotta, miközben befurakodott a lány mellett. – Hopkins itt van még?

- Itt bizony – felelte a csontos arcú férfi, aki ekkor lépkedett le a lépcsőn. – Késtél.

- Bocs, de volt egy kis elintéznivalóm.

- Ezt mondd az asszonynak. Mindegy, az a lényeg, hogy itt vagy, és leváltasz. Én most rohanok, sziasztok!

Roger lezárta Hopkins után az ajtót, majd visszafordult Ginny felé, aki addigra már a lépcsőt rótta. A férfi követte őt az emeletre, ahol a lány éppen a szalon rendberakásával fáradozott.

- Kit vártál? – kérdezte, miközben maga is rakodni kezdte a székeket.

- Tessék?

- Úgy értem, az, ahogyan fogadtál, világossá tette, hogy másra számítottál.

- Ja, hogy az – sóhajtotta Ginny meglegyintve a pálcáját, mire öt szék feltornyozódott, majd a szoba falához siklott. – Azt hittem, Neville-ék értek vissza.

- Biztos nem lesz semmi baj – mosolyodott el Roger. – Annyira sajnálom, hogy nem lehetek ott velük, csak hát ez az ügyelet már korábban be lett tervezve…

- Képzelem… - motyogta Ginny az orra alatt.

- Hogy mondtad?

- Mondom, sajnálatos eset, de meg tudom érteni, eredetileg én is mentem volna.

Roger biccentett, de gyanakodva figyelte a lányt.

- Hahó, van itt valaki? – hallatszott a földszintről.

- Idefent! – kiáltott vissza Roger. – A szalonban!

Kisvártatva Lupin dugta be fejét az ajtón. Tekintete végigfutott a feltornyozott székeken, Rogeren, végül Ginnyn állapodott meg.

- Helló! Nem úgy volt, hogy te Dumbledore-ékkal mész? – vonta fel a szemöldökét meglepetten.

- Ne is mondd – sóhajtotta a lány. – Megjelent Ron, és megtiltotta.

- Ron? – meresztett nagy szemeket Lupin. – Máris hazatértek? Ők is itt vannak?

- Nem, dehogy, egyedül vagyunk, csak hazaugrottak egy kis Hop-porért. Ne kérdezd, miért kellett nekik, nem mondták. És te? Hogyhogy nem vagy Siriusékkal?

- Pár könyvért ugrottam be.

- Pár könyvért? – nevetett fel Roger. – Unatkozol a vérfarkasok között?

Lupin szája alig láthatóan megrándult, de nem felelt. Ginny számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a férfi készakarva néz keresztül Rogeren. El is határozta, hogy egyszer ő is kipróbálja ezt a módszert.

- Meddig maradsz? Segítesz pakolni?

Lupin elvigyorodott.

- Te aztán nem köntörfalazol.

- Hisz ismersz – mosolygott Ginny is. – Nos?

- Persze, maradok addig.

- Remek – csapta össze a lány a tenyerét. – Akkor ti… folytassátok, én meg főzök nektek egy teát.

Sietve távozott a szobából. Már a folyosón járt, mikor meghallotta Lupin méltatlankodó, ám egyben vidám hangját („Na, szép, mondhatom!”), amitől elvigyorodott.

- Hisz ismersz! – kiáltott vissza neki.

Még akkor is mosolygott, mikor leért a konyhába, és a teavíz már a tűzhelyen melegedett. Mivel nem volt kedve visszamenni, körülnézett, mivel tölthetné el az időt. A kandallópárkányra esett a pillantása, azon is a kis aranyszelencére, amiben a Hop-port tartották. Eszébe jutott, hogy mikor Dracóék hazajöttek, először azt akarták elvinni, végül azonban Ron azt javasolta, vigyenek egy egész zsákkal. Draco beleegyezett, de figyelmeztette a lányt, hogy hamarosan elfogy a ládikóból a por.

Odament, felnyitotta a fedelét, és igazat kellett adnia Dracónak, a dobozka valóban kis híján üres volt. Levette a párkányról, és a kis kamrába vitte, ahol a hop-poros zsákokat tartották. Most az egyszer áldotta Mundungus Fletchert, amiért egy nap három zsákkal érkezett a főhadiszállásra, mondván, hogy jó vétel volt. A szelencét letette a vízmelegítőre, és éppen azon volt, hogy kibogozza az egyik zsák száját lezáró kötelet, mikor odafent nagyot dörrent valami.

Ginny hallgatózott egy sort, de mikor a zaj nem ismétlődött meg, ismét a csomó felé fordította minden figyelmét. Ezúttal sikerrel járt, s a csomó megadta magát. Ismét hatalmas durranás hallatszott, de most olyan erős, hogy a kis kamra vakolatából leesett egy darab.

Ginny kilépett a kamrából, s az ajtó előtt állva megdermedt. Újabb dörrenés hallatszott, majd valamivel később még egy. Felszaladt a földszintre, s a bejárat felé indult, ám egy újabb, minden eddiginél nagyobb dörej elbizonytalanította. Úgy döntött, nem ott néz ki, inkább sarkon fordult, és a legközelebbi emeleti szoba felé vette az irányt. Elrántotta a függönyt, kinézett az utcára, s apró sikoly tört elő belőle. Odakint három óriás volt, újabb és újabb rohamokat indítva a főhadiszállást védő pajzsbűbájok ellen.

- Hogyan jutottak át a Fideliuson? – nyögte kétségbeesetten.

Rohanni kezdett a szalon felé, hogy figyelmeztesse a többieket, de még be sem lépett, Lupin kiáltása megtorpanásra késztette.

- Ginny, fuss, menekülj!

Az ajtó, melyet már megtaszított, mikor megállt, lassan kitárult, és amit bent látott, attól Ginny belsőségei bukfencet vetettek. A szalon közepén Lupin térdelt, nem messze tőle a földön ott hevert a pálcája, előtte pedig vérben forgó szemekkel Roger állt, egyenesen a másik szívét célozva be saját varázspálcájával.

<< Előző rész  ||  << Történet főlapjára >>  ||  Következő fejezet >>