XII. Csapda

- Még hogy nagyjából ugyanott! – fakadt ki Ron, már ki tudja, hányadszor. – Kismilliószor körbejártuk Roxmortsot, és sehol semmi. Se Kísértet-lak, se Szellemszállás, de még egy nyavalyás kis Lidérckunyhó sem, pedig már annak is örülnék…

Pansy igyekezett elereszteni a füle mellett Ron elkeseredett szóáradatát, de ez meglehetősen nehéznek bizonyult úgy, hogy valamelyest egyetértett vele. Ha kismilliószor nem is, de vagy tízszer biztos megkerülték már a varázslófalut, először oda sem figyelve, később azonban már minden nagyobb szikla mögé benézve, azonban De Minsio titokzatos Kísértet-lakjának még csak a nyomát sem látták. Ráadásul időközben be is sötétedett, ami csak még nehezebbé tette a keresést, hála annak, hogy Ron újra és újra szitkozódni és panaszkodni kezdett, akárhányszor csak hasra esett egy kiálló gyökérben vagy kőben. Pansy úgy érezte, órák óta mást sem hall, csak Ron hangját.

- Lehet, hogy már nem is áll, lerombolták, vagy mit tudom én! – vetette fel Ron, és kérdőn a lányra sandított.

Pansynak beletelt egy kis időbe, mire felfogta, hogy neki is alkalma támadt, hogy megszólaljon. Megrázta a fejét.

- Annak volna nyoma. Romok, vagy valami.

- Talán nem is jó világban vagyunk.

- Biztos, hogy jó világban vagyunk. Mit gondolsz, miért kellett azt az emléket megosztanunk?

- Aha! – torpant meg Ron diadalmasan Pansy felé bökve. – Ha egyszer itt a fejünkben De Minsio emléke, miért nem emlékszünk rá, hogy hol áll az a ház?

Pansy is megállt, majd nagyot sóhajtva végignézett a fák sötét során, mely azt a mezőt határolta, ahol éppen keresztülvágtak. Azt kívánta, bárcsak úgy tett volna, mintha nem hallotta volna meg Ron találgatását, akkor talán sosem kellett volna bekapcsolódnia ebbe az ostoba párbeszédbe. Elszámolt tízig, aztán Ron felé fordult.

- Az az emlék nem konkrét emlék volt, hanem csak egy kivonat, ami segített pontosan ezt a világot kiválasztani.

- Na de…

- Mit gondolsz – előzte meg a kérdést Pansy –, hogyan dolgozná fel az agyad azt, hogy hirtelen olyan korról vannak emlékei, amikor te még kéjes álom sem voltál? – Választ sem várva folytatta. – Sehogy. Beleőrülnél.

- De amikor egy Merengőben…

- Azok csak képek, mintha csak egy fotóalbumot nézegetnél. Látod, mi történik, átéled a dolgokat, de nem vagy a részesük.

- De ha csak azért kellett az emlék – vonta össze a szemöldökét Ron gyanakodva –, hogy ide jöhessünk, akkor miért kaptam belőle én is, ha egyszer te nyitottad meg az ablakot?

- Elővigyázatosság – sóhajtotta Pansy. – Hogy ha történne valami, mindketten ismerjük ezt a világot.

Ron nem felelt, de látszott, hogy gondolkozik.

- Szóval… - kezdte töprengve –, tuti, jó helyen vagyunk, igaz?

Pansy biccentett, mire Ron felsóhajtott és újra megindult.

- Akkor mégis hol van a Kísértet-lak? A föld nem nyelhette csak úgy el…

Pansy nem figyelt oda. Tekintetét arra a pontra szegezte, ami Ron háta mögül bukkant elő, mikor a fiú ellépett onnan: egy alig észrevehető ösvényre. Az erdő aljnövényzete kis híján már teljesen visszavette az uralmat, de a földig taposott utacska elő-előbukkant a sötétben nyújtózkodó fák és bokrok karmos ágai közül.

- Elég nyomasztó – mondta rekedten Ron, aki észrevette, hogy a lány nem mozdult, s ezért visszabaktatott hozzá.

- Az.

- Az lesz a legjobb, ha elkerüljük.

- Igen… - suttogta Pansy. – Szerintem is. És ez a legfurcsább.

Ron összevonta a szemöldökét.

- Mire gondolsz?

Pansy nem felelt rögtön, s mikor mégis, a szavak akadozva bújtak elő a szájából, mintha alaposan megrágná az összeset.

- Már vagy tízszer elsétáltunk amellett az ösvény mellett, igaz?

- És?

- De valamiért mindig elkerültük, mintha ott sem volna… vagy épp ellenkezőleg, mintha volna ott valami…

- Gondolod, hogy… Miért szórna bárki riasztó bűbájt egy erdei ösvényre?

- Nem tudom – felelte Pansy, de már meg is indult az erdő széle felé.

Közelebbről az ösvény még rémisztőbbnek és ellenségesebbnek tűnt. Az út mellett azonban, közvetlenül a rét és az erdő határán, valami gyanús tűnt fel Pansynak. Előhúzta a pálcáját, és becélozott vele egy nagyjából derékmagasságú növényoszlopot.

- Diffindo – mondta, mire az ágak és levelek kusza szövevénye halk recsegés kíséretében kelletlenül a földre hullt. A gyom mögül egy valaha fényes, mára azonban kissé megkopott tábla bukkant elő.

Roxfort isk.

MXCVIII. sz. rend.

A Kísértet-lak nevezetű
épület megközelítése tilos
és életveszélyes! A szabályt
megszegő diákokat azonnali
hatállyal eltanácsoljuk.

1982. március 22.

A. Dumbledore            F. Flitwick

      Igazgató    ig. helyettes

- Dumbledore-ék tiltottá tették a Kíséretet-lakot? – meresztett nagy szemeket Ron. – Akkor elég felkapott hely lehetett ’82 tavaszától…

- Kétlem, hogy a rendelet bevezetése után sokan megfordultak itt – rázta a fejét Pansy az elvadult ösvényt fürkészve. – Nem sokan kockáztatnák meg a kicsapást egy kaland miatt, ráadásul elég nyomós okuk lehetett a tiltásra, ha még riasztó bűbájt is szórtak a környékre. A Tiltott Rengeteg is tiltott, mégis csak maximum pár pont levonás és egy büntetőmunka a büntetés, ha bemerészkedik valaki, és van olyan ostoba, hogy lebukik.

- Szerinted… - Ron elakadt, s tétova pillantásokat vetett az erdő sötétjére, melyben nyoma veszett a keskeny ösvénynek. – Szóval… lehet abban valami, amit De Minsio mondott?

- Hogy a ház gonosz? – kérdezett vissza Pansy. Mindkettejük meglepte kissé, hogy hangjában alig bujkált némi él. – Nem tudom. Hallottam már ilyesmiről, de sosem túl hiteles forrásból.

Némán álltak az erdő és a mező határán, és mindketten valahová a fák közé fúrták tekintetüket. Egyiküknek sem akaródzott túlzottan rálépni az elvadult ösvényre, és nem voltak teljesen biztosak benne, hogy ennek köze van a riasztóbűbájhoz. Végül Ron volt az, aki először magához tért. Megköszörülte a torkát, és előredugta pálcáját, melynek hegyén aprócska fény égett. A göcsörtös fák ágai félelmetes árnyakat vetette társaikra, ezért Ron gyorsan visszahúzta a pálcát, elűzve a lidérces képet.

- Hát, hölgyeké az elsőbbség.

Pansy rákapta a pillantását, s Ron meg mert volna esküdni rá, hogy szemében riadalom csillant.

- Van udvariasság is a Földön, Weasley – válaszolta a lány, de nem sikerült olyan gúnyosra a megjegyzés, mint azt szerette volna.

Ron visszanézett az ösvényre, majd bólintott, s legyőzve a riasztó bűbáj okozta kényszert, hogy most rögtön sarkon forduljon és hazáig meg se álljon, rálépett a gazos utacskára. A földet borító növények halkan, baljósan ropogtak a talpa alatt. Pár lépés után hűvös szellő száguldott rajtuk végig.

- Valószínűleg korhatár-vonalat vontak a hely köré – vélekedett Pansy. – Talán távol tartja a fiatalkorúakat. Biztosra mentek.

Ron nem felelt, csak megfeszült izmokkal folytatta útját.

A ház olyan hirtelen bukkant fel előttük, mintha felszállt volna valami mágikus köd, amely eddig eltakarta. Persze nem ez volt a helyzet, mindössze a tisztás, amelyen az épület állt, olyan sötét volt a fölé boruló lombok miatt, mintha egy sötétkamrában lettek volna. A kitartó holdfény alig néhány helyen tudott befurakodni az ágak között.

A Kísértet-lak valaha fehérre festett deszkáiról mostanra szinte minden szín lepattogzott, s több helyen valamiféle futónövény kusza fürtjei bukkantak elő közülük. A két sötét ablak mint két vak szem, olyan volt a feketén ásító ajtó felett, mely tárva-nyitva állt.

Ron Pansyra pillantott, aki visszanézett rá, majd – talán hogy kiköszörülje az iménti csorbát – megindult a ház felé. Ahogy közelebb értek, Ron már azt is láthatta, hogy tévedett: az ajtó nem egyszerűen nyitva volt, hanem hiányzott a helyéről. Körbepillantott, hátha meglátja valahol a fűben, de nem járt sikerrel.

Nyomasztó, dohos levegőre számítottak, de mikor beléptek, meg kellett lepődniük; az ajtó hiányában a szél az épület minden apró zugát bejárta, ahová csak beférkőzött, alaposan kiszellőztetve azt. Az ósdi, sárga tapétát néhol penész- és mohafoltok csúfították.

- Szét kéne válnunk – szólalt meg Ron. – Minél hamarabb el akarok innen húzni. Külön gyorsabban át tudjuk kutatni ezt a helyet.

Pansy nem szívesen bár, de biccentett.

- Én felmegyek az emeletre.

Ron bólintott, és elnehezülő tagokkal figyelte, amint a lány egy macska kecsességével, egyetlen apró nesz nélkül felosont a lépcsőn. Mikor eltűnt, Ron a legközelebbi ajtó felé fordult, és benyitott rajta.

Ahogy az ajtó kitárult, a padlón sötét kis foltok szaladtak a szélrózsa minden irányába. Ron felhúzta a száját. A csótányoknak, vagy egereknek, vagy bármik voltak is, úgy látszik, nem számít otthonuk rossz hírneve.

A legrendetlenebb konyha képe tárult elé, amit valaha látott. Középen masszív asztal ácsorgott, kitartóan verve vissza a múló idő állandó ostromát. Habár a fényezése réges-rég megkopott, s a repedésekbe itt is beszivárgott a mindent ellepő penész, az asztal szinte pökhendin hirdette: én még itt vagyok! A padlót különféle serpenyők, lábasok és egyéb konyhai eszközök kusza kavalkádja borította. A konyhaszekrények ajtaja egytől egyig nyitva volt, Ron a legtöbbe onnan a bejáratból is be tudott lesni. Mind üres volt.

Világító pálcáját magasra tartva, óvatosan, nehogy zajt csapjon, vagy hozzáérjen valamihez, előrébb lopakodott, és hatalmasokat nyelve a többi pókhálóval teljesen benőtt szekrénybe is bepillantott, de nem járt több sikerrel. Körbenézett, hátha lát még olyan helyet, ahová De Minsio az emléket dughatta, azonban nem talált ilyet. Egyedüli lehetőség az ősöreg sütő volt, de kételkedett benne, hogy oda rejtették volna. Mindenesetre kicsit kintebb rúgta az ajtaját, és bepillantott a résen. Odabent valami állat vackolta be magát, legalábbis a halomba hordott szalmáról és falevelekről Ron erre következtetett. Nem tudta, hogy vajon az állat már nem lakik ott, vagy csak ideiglenesen volt távol, de kimondottan örült neki, hogy pillanatnyilag nem volt otthon.

Sarkon fordult, és távozott a konyhából, majd az előszoba másik oldaláról nyíló helyiségbe ment. Valaha nappali lehetett, hatalmas ablakokkal, melyeket mostanra vastag porréteg fedett, és többüket betörték a házba benyúló fák ágai. Ron eltöprengett rajta egy pillanatra, hogy vajon mikor a ház készült, már akkor is ennyire szorosan vették-e körbe a fák, vagy csak lassanként lopakodtak egyre közelebb, de gyorsan száműzte fejéből a gondolatot, és inkább a küldetésre koncentrált.

Vetett egy pillantást a kandallóra, mely előtt vas fogsorként rács húzódott. Nem messze onnan egy régi iskolatáskát látott, amely kísértetiesen emlékeztette őt a sajátjára, amit még a Roxfortban használt. Megborzongott, majd a szoba másik vége felé fordult, ahol egy hatalmas komód állt. Átlépte a leszakadt kristálycsillár maradványait, és odament hozzá. A szekrény polcain a megszokott apróságok sorakoztak: egy-egy porcelándísz, különféle szelencék, ki tudja, mivel tele, és jó néhány vastag, bőrkötéses könyv, melyekről már messziről látszott, hogy csak a rárakódott vastag por és penész tartja össze.

A fiókok következtek. Lassan, egyenként kihúzta őket, és felületesen átvizsgálta a tartalmukat. Megsárgult fotókra talált, melyeken nem hogy arcot, de egyetlen alakot sem tudott kivenni, régi, 1896-ra datált Reggeli Prófétákat, és pár ősrégi kacatot, úgymint kiesett lencséjű nagyító, beszáradt tintásüveg és egy rakás pergamenlap, mely az első érintésre szétesett.

Már éppen feladta volna, mikor véletlen belerúgott a komód alján egy díszítőlécbe, amely nagyot koppant, mintha üreges volna, ráadásul egészen kicsit el is mozdult. Leguggolt, alaposabban szemügyre vette a faragott levelekkel és indákkal ékesített lécet, és rájött, hogy az valójában egy rejtett fiók. Megérintette egy nagyobbfajta levelet formázó fogantyút, de rögtön el is kapta a kezét. Bár nem ismerte az áramütést, amihez hasonlíthatta volna, azt tudta, hogy a kellemetlen bizsergés az ujjaiban nem túl jó érzés. Összevonta a szemöldökét, és újra a levél felé nyúlt, ami ezúttal szelíden simult a tenyerébe. Megfeszítette a karját, és óvatosan kihúzta a fiókot.

Először azt hitte, a szeme káprázik, s csak elcsigázott agya játszik vele, hogy ezüstös anyaggal teli fiolát lát a sötétben, de ahogy a fiók egyre kintebb és kintebb csúszott, majdnem felkiáltott örömében.

Kivette az üvegcsét, és a pálcája fényébe tartotta. De Minsio fiolája poros volt ugyan, de sértetlen, és csak ez számított. Elvigyorodott, és sietősen zsebre vágta az emléktöredéket. Ebben a pillanatban valami halkan megcsörrent mögötte.

*

Mire elhalt a hoppanálással járó pukkanás visszhangja, már mindenki újra a közeledő muglik felé fordult. Harry pálcáját előre szegezve Neville-re nézett, aki arcán félelemmel pislogott vissza rá.

- Senki ne felejtse, hogy ezek csak muglik – szólt Dumbledore. – A kábításnál erősebb átkokat hagyjuk a halálfalókra, ha lehet. Most pedig lassan hátrálni kezdünk a mező felé, amelyikre megérkeztünk…

- De hiszen a nyílt téren csak jobb célpontot nyújtunk – vetette ellen egy varázsló.

- Viszont nem tudnak sarokba szorítani – felelte Dumbledore. A varázsló felelni akart valamit, de hirtelen kiderült, hogy ezen már kár vitázni.

- Mögöttünk is vannak! – kiáltotta egy boszorkány.

A csapat hátsó fele is védekező állásba helyezkedett, és a percek, amíg a muglik egyre csak közeledtek, csigalassúsággal teltek. Egyik-másik embert, amelyik már veszélyes közelségbe került, elkábították, de a helyére rögtön mások álltak.

A rendtagok lassan oldalazni kényszerültek, s egyre mélyebbre szorultak a házak tengerében. Továbbra is érkeztek néha átkok, hozzávetőleg ugyanabból az irányból, ami azt jelentette, hogy a muglikat irányító és a hoppanálásgátló pajzsot fenntartó halálfalók feltehetően egy kupacban voltak. Ezek az információk azonban vajmi keveset értek, tekintve, hogy túl messze voltak, és a muglik gyűrűje gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy ez a helyzet megváltozzon.

Ahogy elhaladtak egy ház mellett, az ajtó váratlanul kicsapódott, és fél tucat újabb mugli rontott elő rejtekéből. A támadás felkészületlenül érte a kis csapatot, így csak négyet sikerült idejében elkábítani, a maradék kettő rávetette magát a legközelebbi emberekre.

A mugli olyan lendülettel vágódott neki Neville testének, hogy ő elvesztette az egyensúlyát, és a földre rogyott. A középkorú nő, aki a kinézete alapján egyszerű háziasszony lehetett, mielőtt a halálfalók bábjává vált volna, tenyerével a fiú arcába vágott, aki meglepetésében egy hatalmas pofonnal viszonozta ezt. A nő hátratántorodott, de még mielőtt Neville a pálcájáért nyúlhatott volna, ami az eleséskor repült ki a kezéből, újból támadásba lendült. Neville-re vetette magát, aki a nő lendületét kihasználva átlökte őt maga fölött, aztán maga is utána gurult. Megkaparintotta a pálcáját, és elszántan a mugli mellkasát célozta be vele, de ahogy a hold ezüstös fénye a nő arcára esett, mozdulata megtört. Az asszony vonásai érzelemmentesek voltak, szinte lágyak, mintha aludt volna. Tompán csillogó szeme viszont világossá tette, hogy nem ez a helyzet.

Habár az arc érzéketlen, mozdulatlan volt, a test többi része épp ellenkezőleg. Míg Neville megkövülve, szinte szánakozva meredt a mugli nő szemébe, a lábaira ügyet sem vetett, ami pedig nagy hibának bizonyult. Két másodperccel később már az ágyékát szorongatva zuhant a földre, s az asszony, megszabadulva terhétől, ismét felpattant. De csak egy pillanatig élvezhette szabadságát, ugyanis hirtelen egy vörös fénysugár csapódott a testének, amitől összerogyott.

Harry leeresztette a pálcáját, és Neville-hez ugrott.

- Jól vagy? Nem sérültél meg?

- Csak a büszkeségem – nyögte Neville elhaló hangon, miközben feltápászkodott.

- Bocs, de nem kábíthattam el előbb – szabadkozott Harry. – Túlságosan közel volt hozzád.

- Nem, az én hibám volt – rázta a fejét Neville félrenézve. – Egyszerűen leblokkoltam, mikor megláttam az arcát. Igaz is, hol a másik?

- Higgins elkábította – felelte Harry, majd kissé halkabban hozzátette: – Nem könnyű Imperius-áldozatok ellen küzdeni…

- Nektek mégis sikerült – sóhajtotta Neville, majd felemelte a pálcáját. – De ezt majd később beszéljük meg.

Harry biccentett, utoljára végignézett barátján, aztán ő is a támadókra koncentrált. A megigézett muglik megállíthatatlannak tűnő tömbje egyre előrébb tört. A rendtagok szakadatlanul lődözték a kábítóátkaikat, de a gyűrű egyre szorosabbra fonódott körülöttük. Többen már kétségbeesve pislogtak Dumbledore felé két sikeres kábítás között, mikor hirtelen csend lett, a muglik megtorpantak, és némán, érzéketlen arccal meredtek maguk elé, akár egy orrszarvú, ami roham közben elfelejtette, miért is szalad ilyen lélekszakadva.

Harry Neville-re pillantott, de a fiú nem figyelt oda rá. Olyan erősen szorította a pálcáját, hogy ujjai belefehéredtek; feszülten pislogott a támadókra.

Senki nem szólt, s a távolból érkező fénysugarak is elmaradtak, viszont a házak fölött kiáltásokat sodort feléjük a szél. A sötét láthatáron szüntelen villózás látszott, mintha komoly vihar tombolna arrafelé, attól eltekintve, hogy a villámok általában nem szoktak a szivárvány minden színében virítani.

- Caramel – súgta Harry maga elé, s az izgatott suttogásból világossá vált számára, hogy nem csak ő jutott erre a következtetésre.

A muglik némelyikének arcáról eltűnt az érzelmetlenség, hogy egy álmatag, bugyuta, értetlen kifejezésnek adja át a helyét. Ezzel egy időben a rendtagok füle pattogni kezdett, ahogy a hoppanálásgátló bűbáj is kezdte erejét veszteni.

- Gyengülnek! – hallotta Harry valahonnan maga mögül, de hogy ki kiáltott, azt nem tudta beazonosítani. – A semlegesítő bűbájt! Gyorsan!

A következő pillanatban Harry úgy érezte, mintha valóban egy viharba keveredett volna. A tucatnyi szájból egyszerre felhangzó halk varázsige erős szél duruzsolására emlékeztette a lombok között, s a tucatnyi ezüstszín fénysugár villózása már-már félelmetes realitással idézte a valódi villámlást. Hogy a hatás teljes legyen, a távolból halk, de egyre erősödő morajlás hallatszott, mely egy hatalmas, eget rengető robbanásban csúcsosodott ki.

Mintha a robbanás által keltett lökéshullám minden varázslatot eltörölt volna, az összes mugli – tekintet nélkül arra, hogy eltrafálta-e semlegesítő bűbáj, vagy sem – egyszerre tért magához. Tekintetük kitisztult, s az értetlenség és döbbenet mellett még valami ott csillogott ide-oda cikázó tekintetükben: a rettegés. Sikoltások hasítottak az éjszakába, és kezdett eluralkodni rajtuk a pánik.

- Ha életben akarnak maradni, rejtőzzenek el a házakban! – bődült el Dumbledore, majd az embereihez fordult. – Irány előre! Segítsünk a megmentőinknek! Mindenki próbáljon a házak takarásában maradni!

Legnagyobb meglepetésükre a muglik viszonylag gyorsan és rendezetten szétszéledtek a környező házakba. Mire Neville és Harry az árnyékok közt osonva megindultak a színes villózás felé, már az utolsó ajtók is becsapódtak, és a sötét utcákra ismét mélységes csend borult, amiben a távoli csatazaj még félelmetesebbnek hatott.

A harcnak megdöbbentően hamar vége szakadt. Mikor a Rend rajtuk ütött, és rájöttek, hogy két tűz közé, és ráadásul emberhátrányba is kerültek, a halálfalók szinte rögtön cselekedtek. Felkapták az ájultakat és sebesülteket, és előkapva egy-egy zsupszkulcsot, távoztak.

Dumbledore és Caramel csapata farkasszemet néztek az üres telek két oldaláról, melyet a halálfalók kimélyítettek, hogy fedezékként használhassák. Senki és semmi nem mozdult. Egy égő bokor, ami feltehetően a sűrűn repkedő átkok valamelyikétől gyulladt ki, halkan ropogott, más zaj nem hallatszott.

Harry az üres utcák felé hallgatózott, de mindhiába. A halálfalók elmentek. Talán azt a parancsot kapták, gondolta, hogy ha bármi balul ütne ki, vonuljanak vissza. Távoli csattanás hallatszott, mire mindenki összerezzent, és fentebb emelte a pálcáját, de két másodperc sem telt bele, s egy újabb durranás kíséretében egy magas, jó kötésű fiatal varázsló bukkant fel Caramel mellett. Ügyet sem vetett a pár pillanatra rá szegeződő pálcákra.

- Uram, újabb huszonöt embert sikerült mozgósítani.

Alig hogy befejezte a mondatot, géppisztolysorozatra emlékeztető hangzavar közepette újabb rakás auror jelent meg az utcán. Caramel feléjük pillantott.

- Helyes. Reggelig védekezésre rendezkedünk be, bár kétlem, hogy visszajönnének. Zinsky!

- Igen, uram? – furakodott előrébb a széles vállú varázsló.

- Írja össze a sebesülteket, és szedjen össze pár embert, akik megnyugtatják a muglikat. Hol vannak? – fordult Dumbledore felé.

- Néhány utcával arrébb. Pár házban bújt el az összes.

Caramel biccentett, pár másodpercig töprengett, aztán ismét Zinskyhez intézte szavait.

- Nem volna értelme most hozzákezdeni az emléktörléshez, ráadásul jobb is, hogy együtt vannak. Holnap az amneziátorok vegyék őket kezelésbe. Ha addig nem történik semmi, akkor már nem is fog.

Zinsky bólintott, majd a fiatal varázslóhoz lépett, és hadarva beszélni kezdett. Caramel eközben átsétált a halálfalók hátrahagyott gödrén, egyenesen Dumbledore-hoz.

- Mi történt? – kérdezte lehalkítva hangját.

- Csapda – sóhajtotta az idős varázsló. – Elég nagy volt a valószínűsége, és hát… be is jött.

- De hogyan? Miért nem tűntek el zsupszkulccsal?

- Nem működtek. Senkié.

Caramel falfehér lett.

- Úgy érti…

- Ezt a kelepcét jóval régebb óta tervezik, mint azt gondoltuk volna. Kezdve azzal, hogy Tricher-vel idecsaltak bennünket.

- Őt legalább elkapták? – nézett körbe a miniszter.

- Nem. Már halott volt. Százfűlé főzettel vették fel az alakját.

- Kicsoda?

- Ez egy nagyon-nagyon jó kérdés – felelte Dumbledore rekedten. – Mindenesetre lesz egy kiadós beszélgetésem Rogerrel, amint hazamegyünk. De mindent a maga idejében.

Az igazgató felemelte a pálcáját, és ódon hangzású szavakat mormolva kezdte felépíteni a falu védelmét.

*

Pansy berúgta az éjjeliszekrény fiókját. A pálcája fényénél alig látott valamit, ám így is ki tudta venni, hogy ebben a szobában teljesen felesleges kutakodni. Alig egynéhány bútor árválkodott a helyiségben, mindössze egy ágy, két éjjeliszekrény, meg egy fésülködőasztal, de mivel a fekvőhely alatt csak ember nagyságú porcicákat meg egy döglött egeret talált, és a szekrények fiókjában sem többet, úgy döntött, átvándorol a következő szobába.

Ahogy a fiók éles csattanással a helyére csúszott, valami furcsa ütötte meg a lány fülét. Először azt hitte, hogy a saját szívverését hallja, de aztán rájött, hogy a nyomasztó környezet dacára koránt sem annyira izgatott, hogy ez lehetséges legyen. Megdermedt, és próbálta kivenni a hang forrását. Idegborzoló, mély lüktetés volt, és még valami, egy távoli kerregés, mintha egy macska dorombolt volna a közelben.

Pansy előre lépett, és kinyújtott kezével végigsimította a tapétát. Legnagyobb meglepetésére a fal nem hideg, vagy legjobb esetben hűvös volt, ahogy az elvárható lett volna, hanem furcsamód meleg. Testmeleg. Mintha élt volna. A lány megborzongott, gyorsan visszahúzta a karját, majd sarkon fordult. Minél előbb kikerülünk innen, annál jobb lesz, gondolta.

A következő helyiség ajtajában akaratlanul is megtorpant. Egy gyerekszoba volt, és az ősrégi, bepókhálósodott hintaló mellől porcelánbaba vigyorgott rá. Ép esze azt súgta, hogy csak képzelődött, mikor a szeme sarkából mozogni látta a babát, de belül egy kis hang azt súgta – mit súgta, ordította –, hogy hagyja a fenébe azt az emléket és meneküljön innen.

Mielőtt megmozdulhatott volna, a hátborzongató lüktetés felgyorsult és jóval hangosabbá vált. Most már egyértelműen szívdobogásra emlékeztette Pansyt. Ráadásul egy rendkívül izgatott – vagy dühös – valaki szívdobogására. Alig telt el pár másodperc, odalentről Ron kiáltása hallatszott.

- Takarodj innen! Obstructo!

Pansy egy pillanatig sem habozott. Ellökte magát az atófélfától, és kettesével szedve a lépcsőfokokat lerobogott a földszintre.

- Ron, hol vagy?

- Ajtó balra! Siess!

Először fel sem fogta, mit lát. Ron a földön feküdt, pálcája egy méterre tőle hevert a porban. A fiú lábára valahogy rácsavarodott a leszakadt kristálycsillár néhány szála, de ezen kívül semmi különös nem látszott. Már éppen egy csípős megjegyzést akart tenni Ron kétballábasságára, amikor meglátta, hogy a csillár ragyogó szálai mozognak. Vad, őrjöngő kígyóként hullámoztak és csapkodtak, s közben egyre inkább körbefonták Ron lábát, akár egy polip csápjai.

- Segíts!

Előre vetette magát, és megragadta a fiú karját, ám a csillár erősebbnek bizonyult, szinte lelassulás nélkül húzta-vonta Ront tovább a kandalló felé, melynek rácsa hirtelen felcsapódott, és tűhegyes fogsorként várta a finom falatokat.

Pansy a csillárra irányította a pálcája hegyét.

- Diffindo!

Kristályszilánkok repültek mindenfelé, ám a leszakadt csáp helyét szinte azonnal kettő másik vette át, s egy harmadik felemelkedett, és ostorként végigcsapott Pansyn, majd megragadta a csuklóját. A lány felsikoltott, mikor az apró kristályok a bőrébe martak, de egy másodperccel később már a szabadulásuk módját kutatva fürkészte a szoba tárgyait.

- Le kell lassítanunk! – kiáltotta Ron. – Ha ilyen iramban húz, nemsoká kandallótáp leszünk.

Pansynak az iskolatáskán akadt meg a szeme, nem messze a kandalló szájától. Ha elterelhetnék egy kicsit a figyelmét…

- Vingardium Leviosa!

A hátizsák a levegőbe emelkedett, majd beszállt a kandallórostély fogai közé, mely abban a minutumban tépni, szaggatni kezdte, teljesen elfelejtkezve a másik kettő behatolóról. A falakból áradó lüktetést most már átvette a két fiatal agya is, és úgy érezték, menten kettészakad a koponyájuk, ráadásul a távoli dorombolás már inkább emlékeztetett egy éhes oroszlán acsarkodására, mint egy kismacska kedves gesztusára.

- A csillár!

- Mi van vele? – nézett Pansy a fiúra. Nagyon remélte, hogy nem csak az időt vesztegeti.

- Még a ház része – bökött a plafon felé Ron. – Ha le tudnánk szedni valahogy, talán kiszabadulhatunk.

A lány követte Ron pillantását, és látta, hogy igaza van. Habár a csillár a földön hevert leszakadva, a kötél, mellyel a gerendákhoz rögzítették, nem szakadt el, csak kitépte magát a plafonból. Pansy rögtön cselekedett.

- Diffindo!

A csillár vagy tudta, mire készülnek, vagy csak nagy szerencséje volt, de éppen akkor rántotta meg Pansy kezét, mikor az átok kirepült a pálcából, így a fénysugár épp csak megtépte kissé a kötelet, de nem szakította el. Felkeltette viszont a csillár figyelmét, és három újabb csápját fonta Pansy keze köré, próbálva kitekerni belőle a pálcát. A lány hátrapillantott, és elkiáltotta magát.

- Invito pálca!

Ron pálcája a levegőbe szökkent, egyenesen a gazdája kezébe, aki villámgyorsan célzott vele.

- Diffindo!

A kötél éles reccsenéssel vált ketté, s ezzel egy időben a csillár kristálycsápjai elernyedtek. A két fiatal végre kiszabadíthatta magát. Talpra ugrottak, és az ajtó felé indultak volna, ám az hirtelen becsapódott, még a zár kattanását is hallották. A kandalló szájából visszhangzó sikoly csapott ki, s a padló deszkái vérfagyasztó recsegéssel hullámozni látszottak, akár egy dühös macska hátán a szőr.

- Az ablak! – kiáltotta Ron, s az üveg felé fordította a pálcáját. – Takard el az arcod! Desctructo!

Az ablaküveg szilánkokra robbant, hűvös szellőt engedve be a szobába. A szobába benyúló fa ága lágyan ringatózott. Pansy odarohant, és kimászott az épületen kívülre. Ron éppen követte volna, mikor a talpa alatt a padló hangos reccsenéssel felszakadt, és egyfajta medvecsapdaként a fiú lábába mélyesztette a belőle kiálló szögeket, mire Ron felordított.

Pansy visszanézett a szobába, és rögtön látta, mi történt. Előkapta a pálcáját, és a padlóra irányította.

- Destructo!

A deszka kettéhasadt, és már csak a szögek tartották Ron lábában, de ő alig törődött ezzel az aprósággal. Átvetette a lábát az ablakpárkányon, és sántikálva rohanni kezdett Pansy oldalán, meg sem állva addig, míg ki nem értek az erdőből. Ott aztán leroskadt a figyelmeztetőtábla tövébe – már meg tudta érteni Dumbledore-ékat, amiért kirakták –, és szemügyre vette a lábát. A deszkát valahol félúton az erdőben elhagyta, és a szög ütötte sebből folyó vér teljesen átáztatta a cipőjét.

- Vedd le! – utasította őt Pansy, de látva a fiú aggodalmas arcát, maga kezdte kioldozni a cipőfűzőt. – Gyógyító vagyok, ha még rémlik.

Ron nem szólt egy szót sem, csak tette, amit a lány mondott neki. Összeszorított fogakkal húzták le a lábbelit, s alóla a vérvörös zoknit. Pansy előhúzta a pálcáját, és halkan motyogva végighúzta azt Ron lábfeje fölött.

- Szerencséd van – mondta fellélegezve. – Nem ért semmi olyasmit, ami maradandó károsodást okozna.

Egy ügyes bűbájjal megtisztította a sebet, majd a zsebéből egy kis, folyadékkal teli üvegcsét húzott elő, amiből egy keveset közvetlenül a sebre csöpögtetett. Zöldes füst szállt fel, s mire eloszlott, a seb helyén már csak egy alig látható kis heg látszódott.

- Mit tettél rá? – meresztett nagy szemeket Ron.

- Boszorkányfű kivonat – felelte Pansy összevont szemöldökkel, miközben visszasüllyesztette a zsebébe a fiolát. – Nem kezelték még ilyennel a sebeidet?

- Nem – mondta Ron némi gondolkodás után.

- Biztos vagyok benne, hogy igen – jelentette ki a lány felhúzva a fiút a földről. – Legfeljebb nem emlékszel rá. Ez a legáltalánosabb sebgyógyító, mindenki ezt használja. Egy darabig még viszketni fog, de aztán jobb lesz, mint új korában.

Nagyot sóhajtott, és visszanézett a koromsötét ösvényre.

- Most akkor hiába volt ez az egész? Vissza kell mennünk oda?

- Hát ezt meg honnan veszed? – vigyorodott el Ron, és felmutatta az ezüstös fényben derengő fiolát, melyet a szekrény fiókjából zsákmányolt.

Pansy egy pillanatig értetlenül meredt a fiú kezére, aztán az arca felderült.

- Nagy vagy, Ron! – kiáltotta, s egy másodpercig egészen úgy festett, mint aki mindjárt a fiú nyakába veti magát, vagy ugri-bugri örömtáncba kezd, de aztán visszanyerte mindenkori énjét, az örömteli vigyort boldog mosollyá redukálta, és megveregette Ron vállát. – Akarom mondani, szép munka volt. Bár lehetett volna egy kicsit kevesebb vérrel és sikollyal is.

<< Előző fejezet  ||  << Történet főlapjára >>  ||  Következő rész >>