Nincs összehasonlítás. A Kölyök tisztán kijelenti. Nem szeretné, hogy a "Királyhoz" hasonlítsák.
"Tulajdonképpen eddig semmit sem tettem" - mondja Fernando Torres. "Az igazat megvallva majdnem zavarban vagyok, hogy itt lehetek. Kérem, ne hasonlítsanak."

És mi a helyzet "King Kennyvel"? Milyen érzés, amikor fél életén át az emberek egy futballegendának hívják és valóságos istenségként kezelik? És mit szól hozzá, hogy most itt áll szemtől szemben az állítólagos "törvényes örökössel"?

"Csak más szemében vagy legenda" - mondja Kenny Dalglish. "Amíg a saját fejedben nem vagy az, addig nincs probléma. Mint Fernandót is az emberek szeretik beskatulyázni, bekategorizálni, összevetni egyiket a másikkal. A legfontosabb dolog mégis az, hogy légy önmagad."

Mondani könnyű, de tenni is... hiszen akaratlanul is mindenki hasonlítgat. Hogy értékelni tudjunk valamit a háttér, vonatkozás is lényeges. Egy asztalnál ülve ezzel a két tehetséges emberrel nem lehet megállni, hogy ne vegyük észre hasonlóságaikat. Nem csupán az, hogy minkettőjük csatár, de mindketten a halak csillagjegyében születtek, rekordigazolásnak számítottak és mindketten képesek arra, hogy a Kopot örjöngő emberáradattá változtassák.

Ráadásul kevesebb, mint 24 órával ezelőtt a Bolton Wanderers ellen Torres olyan befejezést produkált, ami hátborzongatóan hasonlít Dalglish híres döntő góljához az FC Bruges ellen az 1978-as Európa Kupa döntőjében: ugyanúgy időzített futás, ugyanaz a jobbláb, ugyanaz a finom csel mielőtt a labda eléri a gólvonalat és ugyanaz a tehetetlen hálóőr. Egy egyértelmű kapocs, mely összeköti ezt a két embert - és ez az amiről egy klubnak szólnia kell. Játékosok jönnek-mennek de a mez és a forgatókönyv megmarad. Torres Jamie Carragherrel játszik együtt, aki Robbie Fowlerrel játszott, aki John Barnesszel, aki Ian Rush-sal aki pedig Dalglish-sal. És Dalglish Emlyn Hughesszel aki Ian St.Johnnal, aki Roger Hunttal, aki Ronnie Morannal, aki... és ezt egészen Malcolm McVeanig folytathatnánk, aki a Liverpool történetében az első gólt szerezte még 1892-ben.

Ebben az értelemben Torres és Dalglish is ugyanannak a 115 éves tradíciónak az úttörői. Talán tiltakoznak az összehasonlítás miatt - szerénységből vagy jómodorból - de érzik a felelősséget.
"Mi vagyunk azok, akik megvalósítják az álmot." - vallja Dalglish. "Az álmot, amit a szurkolók soha nem válthatnak valóra, mert nem tudnak játszani. Így rajtunk keresztül élik ezt át."

"De vannak vágyak, amiket mi sem tudunk elérni." - teszi hozzá miután egy gyors pillantást vet Torres kikerekedett szemeire. "Mindig is szerettem volna a Kopon állni. De soha nem tehettem meg. Csak akkor voltam ott, amikor üres volt. Vicces, hogy a fiam viszont állt a Kopon. Másra bíztam, aki bevitte; vigyázott rá, és ott állt a meccs végéig. Véghezvitte az álmot, amit én sohasem tudtam."

A szavai megdöbbentőek. Most arra gondolunk, hogy egy Dalglishoz hasonló ember hogyan hagyhat ki olyan "evilágit", mindennapit, mint szombat este a lelátón állva szurkolni a csapatnak.

Aztán Torres vékony hangon majdhogynem sóvárogva megszólal:
"Én is álltam már a Kopon. De én is csak akkor, amikor üres volt. Élvezném ha még nyugdíjas koromra se tudnám ezt megcsinálni."

Mindezt egy szégyenlős vigyorral, de van benne egy kis csíny. A "nincs hasonlítás" szabály? Elveszett. Mégis nagyon jól tudja, hogy miért is hívták ide ma.

Mindkét férfi bevallja, hogy szurkolók voltak, akik megélhették az álmaikat. Torresé talán teljesebb volt. Az Atleticoban játszott, abban a klubban, amelynek gyerekkorában szurkolt, de Dalglish soha nem játszott a gyerekként imádott csapatban, a Rangersben. Valójában aznap amikor Jock Stein asszisztense elment hozzá, hogy a Celticbe vigye Dalglish letépte az összes Rangers posztert a szobája faláról.

"Amikor a futball a szakmáddá válik odalesz a klubhűség. Nehéz egyszerre játékosnak és szurkolónak lenni" - állítja Dalglish. "Kivétel ez alól az országod. Ez az amiért én igazán élvezem a skót játékot: mert így az lehetek, mint bárki más. Szurkoló lehetek."

Tekintetünk Torres arcára siklik és megpróbáljuk megfejteni, hogy mire is gondol éppen. A nemzeti válogatott. Mindenkinek a szíve a saját hazája felé húz. És hogy ez az ő országában mennyire másképp van...

"Spanyolországban a klubok messze fontosabbak." - mondja. "Az Atletico játékosaként ha a Bernabeúba mentem volna a válogatottal a rajongók kifütyültek volna, csak mert az Atleticóból jöttem. Ez egy nagy probléma. Mindannyian ugyanazt a mezt viseljük, de az edzésen is látszik, hogy a Real Madridos fiúk együtt, a Valenciások együtt, és a Barcelonások is egy-egy külön blokkban vannak."
   
Torres hangja elnémul. Majd Dalglish közbeszól:
"Soha nem lesz olyan sikeres csapat, amelynek nincs jó öltözője. Úgy értem nem kell együtt menniük italozni, az öltöző viszont nagyon fontos."

"Vestuario!" - ismétli a szót Dalglish spanyolul, így nyomatékosítva azt.

"Nagyon jó öltözőnk volt itt, nagyon közel álltunk egymáshoz. Hatan még most is szoros kapcsolatban vagyunk. Golfozni járunk, kiruccanunk a feleségeinkkel, még mindig nagyon közeli a kapcsolat közöttünk. Ez elég különleges. Nem valami modern dolog, igaz? Húsz év múlva hatotok továbbra is együtt lóg majd?"

Szavai a levegőben függnek. Ez nem egy vád, sokkal inkább tényközlés. A labdarúgás megváltozott. Nyolc a Liverpool kezdő tizenegyéből Nagy-Britannián kívülről származik. Ez évekkel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Néhány dolog csak egy bizonyos idő után tud létezni. A világ változik.

Vissza a focihoz. Mi van akkor ha egy szupersztár csak egy piszok fráter? Mi történik, ha semmi sem jön össze? Talán azt várod tőlük, hogy olyan közhelyekkel álljanak elő, mint a "vissza a kezdetekhez" és hasonlók?

Maguk a focisták is megvetik az efféle hozzáállást.
"Mindig akarom a labdát, nem számít milyen rosszul játszom éppen" - mondja Torres. "Még ha egymás után tíz lehetőséget el is puskázok akkor is meg akarom szerezni a labdát. Ezért vagyok ott. Nem fogok elrejtőzni."

Dalglish folytatja: "Természetesen mindig keresni és akarni kell a labdát. Folytatni kell. Nézd, abban a pozícióban, amelyben Torres játszik többet fog kihagyni, mint belőni. De nem a gólok a fontosak, hanem a hibák. Minél többet rontasz, annál közelebb vagy a következőhöz. Így kell gondolkodnod. És ha nincs elég bátorságod ehhez a fajta hozzáálláshoz, akkor nem fogsz tudni ilyen szinten játszani."

További hasonlóság után kutatunk és meg is találjuk:
"Figyelemmel fogom kísérni az Atleticot mert ez a volt csapatom." - meséli Torres. "De ettől függetlenül nem szeretek sok focit nézni. Csak azért mert sokat nézem még nem élvezetből teszem, hanem azért, mert ismernem kell az ellenfél játékosait és fel kell készülnöm ellenük."

Dalglish arca felragyog: "Annyira olyan voltam, mint Fernando!" - mondja. "Azért néztem, hogy lássam ki ellen játszom, mik a kapus szokásai, mi jellemző a védőkre; hogy lássam tudok-e valamit tanulni."

"Később azért, mert volt egy játékos akit le akartam igazolni és hasonlók miatt. De most már nem ragad meg olyan szinten mint srácként. Nem igazán koncentrálok, amikor focit nézek."

Ötvenakárhány év után már megtanulta a játékot, - szurkolóként, játékosként és menedzserként egyaránt - Dalglish képes visszaülni és hagyni a játékot annak lenni, ami: játéknak. Talán ezért tűnik úgy, hogy élvezi a Torresszel töltött időt. A spanyol lefegyverző alázatossága és magabiztossága örömet jelent számára. És talán hét évvel azután, hogy örökre búcsút mondott a sportnak jó érzés újracsatlakozni, ha csak pár órára is.

Mégsem tűnik Torres egy mesterre felnéző kisiskolásnak. Az érkezéskor még talán zavarban is volt, de most már csak úgy sugárzik, ő is érzi a kettőjük közti köteléket.

"Sok dolgot tanultam ma" - mondja Torres, amikor itt az ideje menni. "Szeretem, hogy Kenny olyan megközelíthető, normális ember. Azt mondja nem érzi magát legendának, de az az igazság hogy az és ez az amiért a "hétköznapisága" olyan meglepő a számomra. Idehoztatok engem annak ellenére, hogy megmondtam én sehol sem vagyok ehhez a szinthez. De nagyon büszke vagyok arra, hogy eltölthettem vele egy kis időt, és megtiszteltetésnek érzem, hogy időt fordított a velem való beszélgetésre. Látni valaki olyat, mint ő méginkább arra késztet, hogy folytassam a kemény munkát, és reménnyel tölt el, hogy talán egy nap elérem az ő szintjét.

Lesütik a szemüket. Dalglish érzi, hogy itt az idő egy bölcsesség megosztására:

"A mai labdarúgókat sokan kritizálják a pénzük és az életstílusuk miatt" - teszi hozzá. "De úgy tűnik Fernando mindent megbecsül, amit csak kap."
"Fernando, ez egy különleges klub különleges szurkolókkal" - Dalglish most közvetlenül a fiatalemberhez beszél. Mintha egyedül lennének a szobában.

"Szeretik azokat az embereket, akik szívesen viselik a mezt. De nem bolondok, tudják mikor valódi ez az érzés és mikor csak színjáték. Szeretnek azonosulni a pályán lévő emberekkel. Úgy gondolom, hogy téged is nagyon gyorsan megszeretnek majd."