Bemutatkozásom

Megane Teacher vagyok. 16 éves, tejfölszőke hajú, ébenfekete szemű lány. Édesapámmal és bátyámmal élek a kanadai Whitehorse-ban. Apa állatorvosként dolgozik, a bátyám pedig Vancouver-ben tanul az egyetemen. Van két kutyám is, Quest, és Barney. Quest egy három éves, fekete, kan flat coated (sima szőrű) retriever, Barney pedig egy 5 éves landseer. Volt még kiskoromban egy szuka hovawartom, ami a legelső kutyám volt. Ő sajnos eltűnt, azóta se került elő. És, hogy én mi szeretnék lenni, ha belépek abba a Nagybetűs életbe? A naplóból megtudhatjátok...

Szóval így 16 éves fejjel elég nehéz az élet fontosabb dolgaira odafigyelni. Itt van a suli, meg, hogy mi is legyen az ember nagykorában? Hát én speciel nem szeretnék sem bankár, sem Kanada legnagyszerűbb üzletasszonya lenni. Az én elvárásaim magammal szemben egészen mások... A házunk előtt egy pisztrángokkal teli tó van, amihez tartozik egy nagyobb lefolyású vízesés is. Szerény, faházban élünk, ami egy jó mély völgyben fekszik, körülötte egy nagy fenyőerdővel. Az egyetlen másfajta fa, ami a környéken van, egy 10 éves, terebélyes tölgy, amit még én ültettem hat évesen a tó túloldalára. Hihetetlen, hogy szinte velem együtt nőtt fel egy ici-pici makkból. Ő volt néha az egyetlen barátom a bajban, akire számíthattam; nekidőltem a törzsének és minden gondomat, örömömet megosztottam vele. Tudom, hogy eléggé elvont képet alkot egy tölgyről - aki nem is tud beszélni - a fantáziám, de ez tényleg így van. Még a mai napig én gondozom, néha megölelem a törzsét és alatta írom a leckéimet. Ez a terület, ahol élünk szinte mindig hóval fedett. Már számtalan lavina veszélyeztette a házunkat, többek között édesanyám is emiatt halt meg, még mikor egészen pici voltam. Azóta apa nevel engem, meg a 20 éves bátyámat, Zac-et. Abszolút nem vagyunk egy gazdag család, nagyon spórolós a családunk minden tagja. Apa mindig erre oktatott minket, és én ezért hálás vagyok neki. Ha nem így tett volna, valószínüleg elkényeztetett lány lennék, és cseppet sem különleges. Apa, amellett, hogy állatorvosként dolgozik, rengeteg általa megfestett képet ad el. Főleg tájképeket. Nem is csodálkozom: még nyáron is hó lepi a magasabb hegycsúcsokat, ormokat, ami egyszerűen csodállatos. Télen pedig akkora hó van, hogy alig lehet kibotorkálni a házból, meg átvágni az erdőn, még kocsival is alig-alig lehet a házunkhoz jönni, úgyhogy mindig meg vagyunk bízva, hogy elhányjunk havat. Jó nagy meló, de hát ez van.

Mivel ma szombat van, nem kell suliba menni, hál' istennek. A bátyám ma jön haza. Mivel csak estére ér ide a gépe, még egy darabig nyugi lesz. Nem arról van szó, hogy nem szeretem a jelenlétét, hiszen tök jól el lehet vele beszélgetni mindenről, csak néha vannak vitáink, meg azt tervezi, hogy elköltözik Vancouverbe, hogy közelebb legyen az egyetemhez. Apa nagyon kivan emiatt, hiszen sok segítség kell neki a ház körül, meg a rendelőben is, ami történetesen a házunk földszintjén van elkülönítve. Szóval nem kell apának elmenni ide-oda az országban, ha beteg az egyik állat. Csak az a gond, hogy eléggé kies helyen lakunk Whitehorse-n belül és nehezen megközelíthető mások számára. Egyáltalán nem bánom, hogy itt élünk. Lehet, hogy nem a legmodernebb házunk van, de én itt érzem otthon magam. A padláson berendezett szobámban. Nem is vágyhatnék teljesebb életre. Nálunk egyaránt érvényesül a szeretet, a törődés, a segítőkészség, szóval minden, ami fontos. Minden ami fontos... Minden ami fontos... de vajon ki gondol az én helyzetemre? A jövőmre? Arra, hogy miként szeretnék érvényesülni? Csupán én. Mindenki túlságosan elfoglalt. Pedig én annyira szeretnék elérni valamit, ami a lányok körében eléggé szokatlan, de úgy érzem, nekem ez az életem. A hoki. Az ütő, meg a korong játéka. A jég. A hideg, zord idő. A hóesés... Jajj, istenem, mikor fagy már megint be a tavunk? Mikor vehetem megint fel a padláson rejtegetett hófehér korcsolyáimat? Nem foszthatnak meg attól, ami bennem van, amiben tehetséges vagyok! Mindig arról álmodoztam, hogy Kanada legjobb hokicsapatában játszom. Hogy én is a profik között vagyok. Hogy elértem a végső célomat, és ettől már senki sem foszthat meg. És ekkor paff, beleütközök a valóságba. Egy edzés nagyon költséges. Apa biztos, hogy nem vállalná a fedeztetését. Fontosabb célok lebegnek a szemei előtt, én látom rajta, még ha mást is állít. Egy puha puffanással levetem magam az ágyamra és elnyom az álom. Kezemből kiesett a napló, s a toll, amivel írtam. Pár másodperc múlva - legalábbis nekem ennyinek tűnt - felébredtem, s az éjjeliszekrényemen lévő kis órára pillantotam. 18:07. Jézusom, már ennyi lenne az idő?! Alaposan elaludtam... Hallom apa kiabálását, hogy lassan ki kéne mennünk Zac elé, a repülőtérre. Gyorsan összeszedem magam, s összefogom dús, rettenetesen hosszú, szőke hajam egy csattal. Sosem szerettem kibontva hordani. Még apa sem látott egyszer sem fenékig érő hajjal. Lerobogok két emeletnyit a lépcsőn, s gyorslépésben a konyha felé indulok, hogy igyak indulás előtt egy pohár tejet. A napi adagomat. Apa már veszi is a kabátját, s a kocsikulcsot. Barney és Quest a nyomomban vannak, ahányszor a konyhában tartózkodom. A kis "kajamániások"... :) Na jó, én is imádok enni, s ez szerintem kicsit meg is látszik rajtam. De abszolút nem zavar... Legalább nem fázok majd télen. :) Én is fölhúzom a sportcipőimet, s a kabátomat is gyorsan magamra terítem, s bezárom kulcsra magam mögött az ajtót. Apa már kiállt a terepjáróval, én pedig beülltem mellé, majd becsatoltam a biztonsági övet. Útközben beszélgettünk...

Következő