- Hogy megy mostanában a suli? - kérdezte.

- Egész jól. - mondom nem túl nagy érdeklődéssel, s kifelé nézek az ablakon.

-Még mindig a matek a sikertantárgyad? - mosolyodik el.

- Oh... igen! -felelem előre nézve. Hát, igen. Ami igazán jól megy nekem, az a matematika. Apa is azt szerette a legjobban, nem is csodálom, hogy örököltem tőle. -Zac... tényleg el... el fog költözni? - kérdezem a már rég halogatott kérdésemet, mely nem hagy nyugodni már hetek óta.

Apa nem nézett a szemembe, csak egy mély sóhajt hallhattam tőle.

- Azt hiszem, igen. - válaszolta végül. - Nagyon szeretne Vancouver-ben élni, hiszen ott vannak a barátai...

- De mi vagyunk a családja! - vágok a szavába felháborodottan - Ezt... ezt egyszerűen nem teheti meg! - kiabálom mostmár teljesen kikelve magamból.

- Dehát mit tehetnénk ellene? Szerinted hogyan mászhatnánk bele a döntésébe? Zac felnőtt ember. Tudja, mi a jó neki...

- Zac szörnyen egoista! Ha ezt gondolja, akkor igenis az! Jó, elismerem, ha nekem kéne folyamatosan ingáznom Whitehorse, meg Vancouver között, nyilván egy idő után megunnám, és nem is tudnám kifizetni. De...de akkor is! - feleltem kicsit nyugodtabban.

- Meg, drágám! Meg kell értened, hogy önálló döntést kell hoznia! Én tudom, hogy a bátyád, és, hogy hiányzik neked, de míg tanul, nem járhat folyton haza, havonta!

- De hiszen te is azt szeretnéd, ha nem költözne el, nem igaz?

- De. Igen, én is szeretném, ha hárman lennénk, de ha önálló életet akar élni, akkor ebben nem tudjuk megakadályozni. Sajnálom.

Ekkor fájdalmas képpel az ablak felé fordultam. Arra gondoltam, hogy mi van, ha Zac-nek barátnője is van már és miatta akar az egyetem közelében maradni. Végülis fess, jóképű és intelligens. Nem is csodálkoznék rajta, ha nem egyedül érkezne...

Apának megcsörren a mobilja. Felveszi.

- ...Higgye el, az a legjobb neki, ha tovább adja neki azt a tablettát! Igen, minden nap 2-őt, reggel és este. Ha pedig nem javulna szerdára az állapota, feltétlenül szóljon. Igen, a legtöbb esetnél bevált. Rendben. Viszlát.

- Ki volt az apa? - kérdeztem csevegő hangon.

- Annak a vemhes macskának a gazdája. Szegénykémnek fájdalmai vannak, ezért kért tőlem még múlt héten tanácsot.

- Ahham... - bárhogy is próbáltam, nem sikerült a feledés homályába kergetni a Zac-témát.

Pár perc múlva meg is érkeztünk a repülőtérre. Kiszálltunk a kocsiból és ekkor...

- ...Mondtam neked, hogy nem a kiscsajt kellett volna kérdeznünk.

- Ugyan már! Tudom, hogy jól cselekedtünk! Csak ő tudja, hogy hol van elrejtve a...

- Ti meg mi a fészkes fenét csináltok itt? Még meglátnak, hogy... - s ekkor sietve elmentek.

A három személy az osztálytársaim voltak, akiket a legjobban utáltam a világon. Éppen egy szeméttároló rejtekében folyt a beszélgetés. Sosem tudtam megfejteni, hogy miben sántikálnak már fél éve. Nyáron is láttam már őket párszor. De milyen kiscsaj? És mit tud?

- Mi a baj, kicsim? - kérdezte apa, majd a vállamnál fogva betessékelt az ajtón.

- Se... semmi. - még mindig a szeméttároló felé pillantottam néha, hátha még ott vannak. Aztán befordultunk egy sarkon és szem elől tévesztettem a parkolót és környékét.

Hamarosan leültünk a váróterem egyik padjára. Én folyton csak az órát vizslattam, hogy mikor érkezik már meg a bátyám gépe. Olyan jó 15 perc múlva belépett a tömeggel együtt az ajtón és átvette a csomagjait, majd megkeresett a tekintetével minket. Mikor megtalált, mosolyogva indult meg felénk. Megölelt engem, viszont én már nem viszonoztam ekkora lelkesedéssel. Úgy látszik, ezt ő is észrevette...

- Hé, Gane, mi a gubanc? - kérdezte miután kibontakoztam szorító öleléséből. Csak ő hívott engem Gane-nek. Az osztálytársaim és apa is csak Meg-nek szólított.

Én csak kerültem a tekintetét, majd apa felé fordultam.

- Akkor mehetünk?

- Igen. Még útközben beugrunk a hipermarketbe. Veszünk holnapra reggelinek valót. Na, gyerünk.

Még mindig a szeméttárolók környékét figyeltem gyanakodva, de nem találtam már ott senkit. Beültem a kocsi hátsó ülésére, míg apáék Zac cuccait rakosgatták a csomagtartóba.

- Gane, nem szeretnél te előre ülni? - kérdezte a bátyám. Ezt olyan kezdeményezően mondta, mintha már számítana az este bekövetkező vallatásomra, amit majd felé intézek erről a költözködési incidensről.

Annyira hitelesen bénáztam a biztonsági öv csattjával, hogy levette szinte már súlyként nehezedő tekintetét rólam és beült apa mellé. Semmit sem szóltam se apához, se a bátyámhoz. Csak bedugtam a fülembe a két fülhallgatót és egész úton - míg oda nem értünk a hipermarkethez - az iPod-omat hallgattam, amit még előző karácsonyra kaptam az egész családtól közösen. Mikor megérkeztünk a parkolóba, tiltakozóan elfordítottam a fejem és semmi kedvem sem volt velük bemenni vásárolni. Főleg nem a bátyám társaságában. Még mindig hallgattam a zenét, s eközben elmerengve figyeltem a parkoló autókat az ablakon keresztül. És ekkor feltűntek a bevásárlókocsiknál az osztálytársaim. Megint. Mintha követnének. Megdöbbenésemben kivettem a fülemből a fülhallgatót, amiben még mindig szólt a zene. Se kép, se hang. Csak megdöbbenten figyeltem őket. Láttam, hogy a magasabb fiú a csapat egyetlen lány tagjának a kezébe ad egy kis csomagot, amiről a lány le se veszi a tekintetét. Egy darabig forgatja a kezében, minden apró részletét átvizsgálva, majd beleteszi a kabátja zsebébe. Vajon mi lehet abban a csomagban? Kábítószer? Cigaretta? Alkohol? Netán valami méreg? Bármit el tudnék képzelni. Róluk bármit. Az iskola legbunkóbb, leglekezelőbbek, leggonoszabb, alattomosabb diákjai. És ekkor egyre közelebb jönnek az autónkhoz. Én gyorsan lebújok az ülés alá, és óvatosan kikapcsolom az iPodot. 1-2 perc múlva felegyenesedek és körülnézek. Sehol senki. Apáék közelednek a bevásárlókocsival. Visszaülök a helyemre és úgy teszek, mintha semmi sem történt volna. Önként felajánlottam, hogy visszaviszem az üres kocsit, ha megkaphatom a benne lévő 10 pennyst. Úgyis annyi hiányzik a hétfői automatázáshoz. Miközben visszatolom a visszatolnivalót :) Végigkémlelem a parkolót. Mindig olyan hirtelen és rejtélyesen eltűnnek. Lehet, hogy tőlem félnek, vagy attól, hogy kikémlelem a beszélgetéseiket. Miközben hátrafelé néztem beletoltam a falba a kocsit figyelmetlenségemben. A fallal való koccanásának hangja ébresztett rá, hogy eltévesztettem az irányt. Megráztam a fejem, majd a helyes irányba toltam tovább a kocsit, majd visszaraktam a helyére, s azt a 10 pennyst zsebre raktam.

Következő