20. rész:

" Vallomások "

Mikor Tom megérkezett a házhoz nagy volt a kísértés, hogy ne csengessen be. De tudta, hogy nem teheti meg. Ki kell találnia valamit. De mit?! Talán köveket kellene dobálnia Emma ablakához,mint a filmekben. Na, és ha betörik? Ez nem jó...És ha csak egyszerűen becsengetne? Ha szerencséje van, akkor Emma nyit majd ajtót. De az anyja úgyis meghallja a csengőt. Fogalma sem volt, hogy mit várhat Solar Smith-től. Vagy azt mondja neki, hogy Emma már alszik vagy egyszerűen kidobja. Ráadásul így Emmának is árt. Nem, ez sem jó. De akkor mit csináljon? Tom felvett egy követ a földről, és felnézett Emma ablakára. Vajon már alszik? Talán róla álmodik...
Tom elgondolkodva dobálta a követ a kezében. Hát, persze! Hogy erre miért nem gondolt! Hiszen már telefon is létezik.Tom benyúlt a zsebébe és kivette a telefont.
- Hát, ez remek! Lemerült...Na, jó. Majd kifizetem azt az átkozott ablakot!
Tom ledobta a követ, majd egy kisebbett vett fel a földről.Jól megnézte magának az ablakot és próbálta eltalálni.Nagy megkönnyebülésére sikerült, és néhány pillanat múlva nyilt is az ablak. Először Emma haja, majd a feje és végül egész felsőteste megjelent. Mikor szétnézett és meglátta Tomot, tágra nyílt szemekkel nézett a fiúra. Tom elmosolyodott aranyos, meglepődött arckifejezésén.
- Tom! - suttogta amilyen hangosan csak tudta - Te meg mit kerel itt? Nem koncertezned kéne most?
- Nem! Hazajöttem! - kiabálta Tom.
- Csss! -intette le Emma, majd aggódva nézett a háta mögé. Mikor megbizonyosodott róla, hogy senki sincs ott, visszafordult.
- Beszélnünk kéne!
- Igen... - suttogta Emma inkább magának, mint Tomnak.
Nem számított erre. Most, hogy megtudta, hogy többet érez Tom iránt, mint barátság nem számított a fiú érkezésére. Legalábbis nem ilyen hamar. Nagy megkönnyebbülést jelentett számára, hogy Tom messze volt, és hogy egy jó ideig nem is kell viszont látnia. Úgy tervezte, hogy mikor megtudja, hogy visszajön, majd egy jól begyakorolt beszéddel elmond mindent vagy addigra elfelejti a fiút vagy csak egyszerűen képes lesz a szemébe nézni. De nem. Tom Kaulitz határozottan itt van az ablaka alatt és bebocsátásra vár.
- Na? - nézett fel rá Tom.
- Jó-jó... Gyere az ajtóhoz. De nagyon...nagyon halkan! Tudod mit? Inkább ne is szólalt meg.
- Rendben - emelte az égre a tekintetét Tom, majd elindult a bejárati ajtó felé.
Emma nagyon halkan settenkedett le a lépcsőn. Mikor az ajtóhoz ért lassan elfordította a kulcsot és kinyitotta azt.
Tom az izgatottság miatt nem tudta visszafogni magát és hangosan köszönt:
- Szia!
- Csss! - Emma ijedten Tom szájára szorította a kezét. - Csendben - mondta, majd elengedte, megfogta a csuklóját és húzni kezdte maga után.
Tom mosolyogva sietett Emma után a lépcsőn felfelé. Először kihúzta csuklóját Emma szorításából, majd ügyesen megfogta a lány kezét, és végül összekulcsolta ujjait Emmáéval. A lány egy pillanatra furcsán nézett rá hátra, de aztán tovább ment a lépcsőn, kezét meg sem mozdítva.
Mikor beértek a szobába Emma gyorsan elengedte Tom kezét. Az arca kissé piros volt, és nehezen vette a levegőt. Tom azt hitte, hogy majd elkezd vele kiabálni, de nem így történt.
Emmának esze ágában sem volt kiabálni. Szíve hevesen vert, elpirult, ráadásul alig kap levegőt. Mi ez, ha nem szerelem?
Emma megrázta a fejét, majd elfordult a még mindig mosolygó Tomtól és az ablakhoz sietett bazárni azt.
- Khmm... - törte meg gyorsan a kínos csendet - Hogy-hogy itt vagy?
- Nem örülsz? - húzta fel a szemöldökét Tom még mindig mosolyogva. Nagy megkönnyebbülést jelentett neki, hogy a szobában szinte teljes sötétség volt.
- De...dehogynem! Csak azt hittem, hogy később jössz!
- Megváltozott a terv!
Megváltozott a terv?! Tom, te nem vagy normális! Mond már meg neki, hogy szereted.
- És miért? Ha szabad tudnom...
- Persze, hogy szabad. Miattad. - mondta gyorsan Tom.
- Miattam? - mutatott saját magára Emma.
- Miattad! - mutatott Ő is a lányra, majd közelebb sétált hozzá.
- Nem értem...Én nem tettem semmit.... - felelte Emma ártatlan képpel. Tom elmosolyodott az arckifejezésén.
- De igen...Tettél..
- Én? De hát mit? - Emma most már tényleg nem értette a fiút.
- Magadba bolondítottál...Megjegyzem nem volt nehéz dolgod. - felelte fülig érő szájjal Tom. Maga sem értette hirtelen jött önbizalmát, de ha már itt volt, akkor örült neki. Ráadásul nagy kő esett le a szívéről mikor kimondta ezeket a szavakat.
- Én? De hát..de hát...Te jó ég! Ma van április elseje?
- Dehogy! Jaj, Emma...Miattad jöttem vissza, egy fontos koncertet hagytam ott. Nem elég bizonyíték?
- De ... én csak... Várj csak! Jöttél? És Bill? Ő nem jött?
- Bill? Emma! Most mondtam el neked, hogy szeretlek! Soha senkit sem szerettem. Erre te megkérdezed, hogy hol van Bill?
- Bocsánat, én csak.... Kicsit meglepődtem...
- Ez természetes - legyintett Tom a még mindig levakarhatatlan mosollyal az arcán. - Na, és te?
- Én?
- Te!
- Én mi? - nézett rá értetlenül Emma és bár tökéletesen értette minden szavát szerette volna húzni az időt.
- Te esetleg irántam valamit? - kérdezte most már kicsit bizonytalanabbul Tom.
- Én. Persze...Fontos vagy nekem...és...és...Nagyon jó barát vagy....
- Igen -igen...De esetleg valami más? Emma, most vallottam be neked , hogy szeretlek! Tudod, hogy ez milyen nehéz volt? Főleg mikor rájöttem! El sem tudod képzelni! Hogy én, Tom Kaulitz szerelmes legyen... - mondta kissé hisztérikusan Tom. Nem éppen erre a válaszra számított Emmától. Azt hitte, hogy majd rögtön a nyakába veti magát és végre túlesnek az első csókukon.
- Figyelj Tom! Én...Nagyon jól esik az, amit mondtál, de én nem tudom...
- Nem tudod?
- Nem tudom, hogy mit is érzek irántad pontosan...Sajnálom...Nem tudtam, hogy ilyen hamar visszajössz. Azt hittem, hogy addigra majd eldöntöm.
Tom újra elmosolyodott.
- Talán ez majd segít. - mondta a rasztás, majd közelebb lépett hozzá, a karját a dereka köré fonta és gyengéden megcsókolta. Emma nem tiltakozott, nem lépett hátra, csak egyszerűen viszonozta a csókot.
Hát , igen. Ez határozottam nagy segítség volt. Kiáltani tudott volna a boldogságtól miközben a kezei és a lábai remegtek. Mi ez, ha nem szerelem?