GYEREKÉVEK
Fernando elárulta, hogy családja segítsége nélkül soha nem jutott volna el idáig.
"Apámnak délutánonként el kellett jönnie a munkából, hogy elvigyen az edzésre, Orcasitasba, és aztán vonattal utazott vissza Fuenlabradába. Máskor édesanyám vitt el az edzőpályára. Sokszor mondta, hogy "ha bármikor elfáradsz nem kell többé jönnöd, ne érezd úgy, hogy kötelező folytatnod a focit." De én soha nem fáradtam el. Volt olyan is, hogy a nővéremnek és a bátyámnak kellett elvinniük. Míg én játszottam, addig ők a lelátón tanultak, a különböző pályákon, ahová el kellett kisérniük. Nagy áldozatot kellett hozniuk amíg 15 éves nem lettem, ugyanis onnantól fogva már a klub fizette a taníttatásomat és mindenben kisegített."
"Fontos volt, hogy a szüleim nem raktak rám extra nyomást. Látni lehet olyan apákat, akik úgy figyelik a gyerekük meccsét, mintha az egy professzionális találkozó lenne és azt hiszik azt mondhatnak amit akarnak. Borzalmas ahogy egyesek bánnak a gyerekükkel."
Így nyilatkozott édesanyjáról Fernando:
"Önfeláldozást tanultam tőle. Sok mindent feladott azért, hogy én véghez tudjam vinni a céljaimat. Sokszor nem ment dolgozni, mert azzal volt elfoglalva, hogy az edzésre és az edzésről hazaszállítson engem: minden nap Fuenlabradából Madridba, ami azt jelentette, hogy először vonatra szálltunk majd buszoztunk és végül egy parkon is át kellett sétálnunk. Reggel nyolckor és este hatkor ezt mindig megtette, csak azért, hogy a fiát boldognak lássa. Minden ami vagyok anyámnak köszönhetem és annak a sok mindennek amit feláldozott miattam. "
"Emlékszem 11-12 lehettem és az Atleticoval Leganesben játszottunk meccset. Az edző úgy döntött, hogy lecserél. Az egyik néző folyton sértegetett, mindenféle néven szólított. Felemeltem a fejem és ránéztem, és az apám ott volt, közvetlen mellette, de egy szót sem szólt, teljesen közömbös volt. Még csak rá se nézett a fickóra, nem kezdett vitázni vele, vagy verekedni, ahogy talán más szülők tették volna. Mindig úriemberként viselkedett. Talán meglepi az embereket az apám reakciója, de ez a természetéből adódik, mindig is ilyen volt, ott a háttérben elkönyvelte a dolgokat, akármi jött is."
   
Torres és lánytestvére, Mari Paz között nagy a korkülönbség, szám szerint 8 év. Fernando a hivatalos oldalán azt nyilatkozta, hogy szerinte nővére szemében ő még mindig az a kissrác, aki évekkel ezelőtt volt, és testvére néha még ma is úgy kezeli.
Mari Paz férje a spanyol másodosztályos Huesca volt játékosa, José Manuel Rodriguez, vagy rövidebb nevén csak Rodri. 2009-ben vonult vissza, ekkor született meg lányuk, Paula. 2010 júliusában esküdtek meg, a ceremónián részt vett Fernando, Olalla és Nora is.
  
Israel hét évvel idősebb Nandónál, mégis sokban hasonlítanak. Torres az LFC.tv-nek adott interjújában elárulta, hogy annak idején bátyja nem nagyon foglalkozott a tanulással és emiatt anyjuk sokszor megharagudott rá. Hobbiból ő is focizott, méghozzá kapusként és Fernandóval folyton együtt játszottak. Kisebb testvérként Fernando feladata az volt, hogy bátyját - aki akkor a Fuenlabrada hálóőre volt - eddze és kapura lőjön neki. Torres tehát bátyjának is köszönheti, hogy megszerette a focit. Mindenben Israelre akart hasonlítani, ezért kezdetben ő is a kapuban védett, de miután kitörte néhány fogát, amikor a cement pályán a labdáért vetődött anyja megmondta neki: soha többé nem akarja a kapuban látni. Testvére amúgy sem engedte, mindig azt mondta neki, hogy "Én vagyok a kapus, te kapura lősz!"
Israel abban az időben, amikor Fernando az Atletiben játszott a csuklójára tetováltatta a Torres nevet. Israelnek van egy fia is, Hugonak hívják és a 2008-as EB idején született.
  
Torrest elmondása szerint igencsak megviselte nagyapja elvesztése és bizony sírva is fakadt, hiszen nagyon közel álltak egymáshoz. Fernando családjában nem volt meg az a futball tradíció, hogy hétvégenként összejöttek és együtt nézték a meccseket, nem volt egy kedvenc csapatuk. Csak a nagyapja szurkolt egy csapatnak (Atletico) és ennek köszönhetően lett Fernando is a szurkolójuk.
"Nehéz megmagyarázni, hogy miért is volt nagyapám Atletico drukker. Amikor az ember közelében ott van a világ egyik legnagyobb klubja (Real Madrid) még nehezebb az Atleticonak szurkolni.
Akkortájt, amikor nagyapám serdülő volt, az Atletico egy nagyon jó csapat volt, és volt néhány olyan nagyszerű játékosa, akit támogathatott. Nagyapám tán mindennél jobban szerette az Atleticot. A bátyámon kívül a családom többi tagját nem igazán érdekelte a foci, a nagyapám tanított meg az Atletico-féle gondolkodásmódra.
Akkora Atletico drukker volt, hogy még csak nem is tudta nézni őket, mert olyan ideges lett. Mindig kiment a szobából, ha a tévében a meccset adták. Furcsállottam, amikor kisétált, és nem értettem, hogy miért nem nézi a meccset. Egyik nap követtem, és rákérdeztem, hogy miért nem nézi. Azt mondta azért, hogy lenyugtassa az idegeit, mert már nagyon öreg.
Egy álom volt számára, hogy debütálhattam az Atleticoban. Egy nagyon kicsi faluban élt Madrid mellett és minden meccset "megnézett" az ő kis fekete-fehér tévéjén. Mivel a második ligában mutatkoztam be, így nem sugározták a tévében a meccset, rádión kellett hallgatnia. Nem tudott eljönni megnézni engem, mert az nem tett volna jót az egészségének az idegei miatt, de azt mondta nekem, hogy ez volt élete legbüszkébb és legboldogabb napja.
Elment egy barátja házához megnézni a második meccsemet, amin már gólt is szereztem. Mivel egy nagyon kis településen élt, az összes többi nagypapa irigykedett rá, de egyben büszkék is voltak, hogy egy embernek a falujukból van egy unokája, aki gólt szerzett az Atleticoban. Attól fogva mindenki a faluban rólam akart beszélni vele és ez népszerűvé tette."
  
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
SZERKESZTŐ: esyti
