TARQUINIUS SUPERBUS

Lucius Tarquinius tehát elérte célját. Servius Tullius holttestén keresztül eljutott a trónig. Nem sokáig hívták Luciusnak, hanem tettei és magatartása után Superbusnak. Gőgösnek; így írta be nevét a római történelembe. Gőgös, dölyfös, kegyetlen ember volt, méltó férje a gonosz Tulliának. Kegyetlenségére mi sem jellemzőbb, mint hogy meggyilkolt apósát eltemetni sem engedte.

- Romulus is temetetlen halt meg - mondta gúnyosan -, legalább ebben hasonlítson hozzá.

Uralkodását azzal kezdte, hogy az atyák közül azokat, akik a szenátusnak azon az emlékezetes ülésén Servius mellett foglaltak állást, kivégeztette.

Mivel attól tartott, hogy - miként ő tette Serviusszal - vele szemben is erőszakot alkalmaznak, személyes biztonságára nem elégedett meg tizenkét lictorral, hanem egész testőrcsapatot szervezett.

Semmiféle jog vagy törvény nem volt előtte szent. A népet nem kérdezte, az atyák jóváhagyá­sát nem kérte uralkodásához. Nem remélte, sőt nem is kívánta, hogy megkedveljék, ehelyett a félelmet és rettegést választotta királyságának alapjául. Hogy minél többen érezzék ezt a rettegést, felségsértési pereket zúdított egyesekre. A perek által egész csomó embert távolított el útjából, hol halálos ítélettel, hol száműzetéssel. Amikor „kegyesen” járt el, csak a vagyonát kobozta el a vádlottnak, még ha nemhogy bűnös nem volt az illető, de még a gyanú árnyéka sem fért hozzá.

Az atyák sorait alaposan megritkította, és a hézagokat nem töltötte be. Az volt ugyanis a szándéka, hogy a szenátus minél kisebb létszámú legyen, és ahogy tagjainak száma, úgy befolyása is csökkenjen. Egyébként ezt a megtizedelt szenátust sem kérdezte meg soha, semmiféle ügyben. Ő volt a királyok között az első, aki megszegte a régi törvényt, hogy a királynak az államot érintő minden ügyben először a szenátust kell megkérdeznie. Ő nem tárgyalt sem a néppel, sem a szenátussal, annak üzent háborút, akinek akart, azzal kötött szövetséget, akivel jónak látta. Jelszava volt: „Oderint, dum metuant” - vagyis: gyűlöljenek, csak féljenek tőlem!

Jellemző rá, hogy barátokat csak a szomszéd latinok között szerzett. Leányát előkelő latin emberhez adta feleségül, és e házasság révén számos családdal került rokonságba. Egyszer megbeszélésre hívta a latin előkelőket a ferentinumi ligetbe.

- Jelenjetek meg pontosan - szólott üzenete -, mert fontos, mindkét népet érintő dologról lesz ott szó.

A latin előkelők szép számban megjelentek a kitűzött nap reggelén. Csak Tarquinius késett. Már a nap megtette fele útját az égen, ő még mindig nem jött.

A várakozók egyre türelmetlenebbek lettek, és előbb morogva, majd nyíltan is kitörtek ellene. Különösen az Aricia városából való gazdag és nagy tekintélyű Turnus Herdonius kelt ki a késlekedő Tarquinius ellen.

- Nem csodálom - úgymond -, hogy Rómában a Gőgös csúfnevet kapta. Mert van-e pimaszabb és gőgösebb dolog, mint így csúfot űzni a latinokból? Kiráncigál bennünket otthonunkból, ő meg, aki az egész gyűlést kitalálta, nem jön meg. Nemsokára lemegy a nap, és ő még nincs itt. Úgy látszik, a türelmünket akarja próbára tenni. Ha látja, hogy szelíd birkaként tűrünk, engedel­mesen meghajtott nyakunkra lép. Nem kétséges: arra áhítozik, hogy felettünk, latinok felett is uralkodjék. Még ha a saját alattvalói jó szívvel bírták volna rá az uralomra, talán mi sem idegenkednénk annyira tőle. De még akkor sem szívesen ismernénk el királyunknak! Hiszen ez a Tarquinius nem miközülünk való. De hát egyáltalán: rábízta valaki erre a Tarquiniusra az uralmat? Senki a világon! Úgy szerezte testvér- és apagyilkossággal! És ha már az övéi gyűlölik, rettegnek tőle, hiszen halomra öldösi, számkiveti, vagyonuktól megfosztja őket, mi, latinok, jobbat várhatunk tőle? Semmiképpen sem! Ha rám hallgatnátok, velem együtt mind hazajönnétek, és ezután magatok is olyan pontosan jönnétek el a gyűlésre, mint az, aki kitűzte.

Ilyeneket és hasonlókat mondott, a legtöbben helyeseltek neki. Csak az óvatosabbak tartózkodtak véleményt nyilvánítani, mert féltek Tarquiniustól. Ekkor érkezett meg a király. Turnust kivéve mind siettek üdvözlésére, s ő néhány szóval magyarázatot adott, hogy miért késett.

- Hivatalos elfoglaltságom volt. Egy apa és fia között peres ügy támadt, azt kellett elintéznem. Minthogy ezzel a nap legnagyobb része eltelt, és most már késő van, csak holnap terjesztem elétek, amiről ma szándékoztam beszélni.

Turnus Herdonius azonban nem volt megelégedve ezzel a magyarázattal, és ennek hangosan is kifejezést adott:

- Miért kellett ezzel az egyszerű üggyel, király, annyi időt vesztegetned? Nincs egyszerűbb dolog, mint apa és fiú között a nézeteltérést elintézni. Néhány szóval rendreutasítod a fiút, vagy ha még ezután sem engedne, megbünteted. Az apa és fiú közötti perben csak a fiú lehet a vesztes. Minek kellett ezzel annyi időt elpocsékolnod, és ennyi embert megvárakoztatnod? – Ezzel fogta magát, és eltávozott a gyűlésről.

Tarquinius látszólag nem vette zokon e szavakat, valójában azonban meggyűlölte Turnust, és mikor megtudta, miket mondott ellene távollétében, elhatározta, hogy elteszi láb alól. Nyíltan nem adhatott ki parancsot ellene, hiszen a latinoknak mégsem volt királya, hanem gonosz cselt eszelt ki elpusztítására. Magához hívatta Turnus egyik rabszolgáját (mert ez időben az urak sehová sem mentek kísérő rabszolga nélkül), és így szólt hozzá:

- Ide figyelj, rabszolga! Itt van ez az arany, fogd, a tiéd. Amikor este a sátradba egy csomó kardot behordatok, te azt nem veszed észre, mert már alszol. És főleg nem fogsz erről fecsegni! Az életeddel felelsz érte!

A rabszolga elment. Az éjszaka hamarosan leszállt a ferentinumi ligetre. Másnap kora hajnalban Tarquinius fellármázta és magához rendelte a latin előkelőségeket. Feldúlt arccal fogadta őket, mint akit valami rendkívüli esemény izgatott fel.

- Most már világos - kezdte mindjárt hangos szóval -, hogy az istenek akarták tegnapi késése­met, mind a magam, mind a ti javatokra. Tudjátok meg, hogy Turnus Herdonius gyilkos me­rény­letet tervez ellenem és ellenetek, akik népetek vezetői vagytok, hogy azután a latinokon egyedül uralkodhassék. Tulajdonképpen már tegnap akarta tervét végrehajtani, de mert én késtem, mára halasztotta. Mint nekem jelentették, reggel ott lesz a meghirdetett gyűlésen fölfegyverkezve, összeesküvő bandájával együtt. Mert azt mondják, rengeteg kardot hordatott össze, hogy kéznél legyen. Hogy igaz-e vagy sem, rövidesen meggyőződhetünk róla. Kérlek, gyertek velem most azonnal Turnus szállására.

Tarquinius jól számított. A latin előkelők jól ismerték Turnus vakmerő természetét, és valamennyien hallották előző nap türelmetlen kifakadását. Sőt az is hihető volt, hogy Turnus csak azért mondott le a gyilkos tervről, mert Tarquinius oly sokat késett. Egyszóval semmi lehetetlent nem találtak abban, amit a király mondott. Így hát követték Turnus szállására. A mit sem sejtő Turnust fölverték álmából, és Tarquinius fegyveresei azonnal körülvették. Közben a sátor különböző zugaiból előhordták az oda elrejtett kardokat. Most már tagadni sem lehetett, a napnál is világosabb volt Tarquinius igaza.

Turnust, aki hiába tiltakozott, meg sem hallgatták, a gyűlés elé hurcolták. Mikor a gyűlés résztvevői meglátták a halomra hordott kardokat, olyan düh fogta el őket, hogy tárgyalásra sem kerülhetett a sor, mert Turnust fogták, és letaszították a Ferentina patak forráskútjába. Rőzsét hajigáltak föléje, majd köveket, s így fojtották a vízbe.

Tarquinius pedig elérte célját. Megszabadult ellenségétől, a többiek pedig most már vakon engedelmeskedtek neki.

TARQUINIUS SUPERBUS ELFOGLALJA GABII VÁROSÁT

Tarquinius Superbus kedvelte a háborút. Gonosz, kegyetlen lelke örömét lelte a vérontásban, nem ismerte a béke édességét. Minduntalan keresett valami okot az összetűzésre. Így került háborúba több szomszédos néppel: a volscusokkal, majd az aequusokkal és hernicusokkal.

Hadvezéri tehetségét nem lehet kétségbe vonni. Hadjáratait mindig győzelemmel fejezte be. De durva zsarnoksága ezt a tehetségét is elhomályosította.

A volscusoktól elfoglalta Suessa Pometia városát, ahol igen nagy zsákmányra tett szert. Ebből a zsákmányból akarta befejezni a Capitoliumon a nagy Jupiter-templomot, melyet még apja fogadott volt az istennek, hogy így megszerezze a legfőbb istennek, az istenek és emberek királyának jóindulatát, másrészt, hogy ezzel a templommal emléket állítson saját királyságá­nak és a Tarquinius névnek. Hadd mondja az utókor, valahányszor a szeme elé kerül az épület:

„A két Tarquinius építtette. Az atya fogadalmat tett rá, a fiú pedig felépíttette.”

Minthogy azonban az építkezés költségei igen magasra rúgtak, Tarquinius újabb hadjáratot indított, újabb zsákmány szerzésére. Ezúttal Latium egyik legősibb, leggazdagabb városát, Gabiit támadta meg. De a gabiibeliek vitézül védekeztek. Tarquinius hiába ostromolta a várost, nem tudott erőt venni a szilárd falakon. Végül is kénytelen volt eredménytelenül visszavonulni. Úgy tett, mintha lemondott volna a további háborúskodásról, a légiókat leszereltette, Janus kapuját bezáratta. Visszatért békebeli elfoglaltságához, legfőképp a Jupiter-templom építkezésén buzgólkodott. Ám mindez csak tettetés volt. Ravasz cselt eszelt ki Gabii meghódítására, és ehhez jó segítséget talált legkisebb fiában, Sextusban.

Tarquiniusnak három fia volt, és köztük Sextus állt legközelebb hozzá. Kegyetlenségben, cselszövésben apjához hasonló, elszántsága és durvasága nem ismert határt. Ahogy apjával megbeszélte, Sextus - mintha titokban tenné - kiosont a városból, átszökött Gabiiba, és ott az atyák előtt a következőket mondta:

- Azért szöktem hozzátok, mert otthon már tűrhetetlen volt apám zsarnoksága. Már nemcsak alattvalóit, hanem saját családjának tagjait is gyötri. Gyűlöli gyermekeit is, és szeretne köztük ritkítást végezni, mint amilyet a kúriában végzett az atyák között. Ezért menekültem el hazulról. Úgy kellett valósággal keresztülcsúsznom apám fegyveres kopói közt, és ide menekültem hozzátok, mert itt, apám ellenségeinél, nagyobb biztonságban érzem magamat, mint apám házában. Mert ne áltassátok magatokat, ellenségei vagytok ti még most is, háború van köztetek most is, ha színleg nyugosznak is a fegyverek. Apám csak az alkalmat várja, hogy mikor csaphat le újra rátok. Megmondom azt is - folytatta -, ha ti most nem fogadtok be engemet, ha nálatok védelemre nem találok, akkor fölkerekedem, végigjárom egész Latiumot, elmegyek a volscusokhoz, onnét az aequusokhoz meg a hernicusokhoz és így tovább, mindaddig, amíg olyan helyre nem találok, ahol tudják, hogyan védelmezzék meg az olyan fiakat, kiket apjuk gonosz és kegyetlen fenyegetése üldöz. Sőt nemcsak menedéket, de talán harckészséget és fegyverforgató karokat is találok valamelyik népnél, hogy azokkal törjem le a legdölyfösebb királynak és a legvadabb népnek, a rómainak gőgjét.

Abbahagyta a beszédet, s már úgy tett, mintha tovább akarna menni nagy elkeseredésében. A gabiibeliek marasztalták, vigasztalták:

- Ne csodálkozz, ha apád olyan veletek, tulajdon gyermekeivel, mint amilyen alattvalóival vagy szövetségeseivel szemben. Mi ismerjük őt, ezért nyugodj meg, nagyon szívesen vesszük jöttödet, örömmel látunk magunk között, és reméljük, hogy rövid idő alatt éppen a te segítségeddel plántálhatjuk majd át a háborút Gabii falai alól Róma falai alá.

Annyira hitelt adtak szavainak, hogy mindjárt bevonták tanácskozásaikba. Sextus hízelgett nekik, és tüzelte őket:

- Várostok egyéb ügyeiben, Gabii tapasztalt vénei, teljesen egyetértek veletek, hiszen ezeket a dolgokat ti jobban ismeritek nálam. De ami a háború megindítását illeti, ebben az egyben hallgathattok rám, mert ha másban nem is, ebben különleges tapasztalataimra hivatkozhatom, mivel mindkét szemben álló fél erőit ismerem, és azt is tudom, hogy a látszat ellenére a római gyöngébb nálatok. Elsősorban azért gyengébb, mert ott a féktelen királyi önkényt mindenki gyűlöli, a légiók nem szívesen harcolnak ennek a gőgös királynak a parancsára, akinek dölyfét még saját fiai sem viselhették el - láthatjátok az én példámon!

Így ösztönözte Gabii vezető férfiak a háborúra. Természetesen esze ágában sem volt tovább­menni. A városban maradt, és a fiatalabbjából csakhamar vakmerő csapatot állított össze, akikkel portyázni ment, és minden alkalommal római zsákmánnyal tért vissza. Így aztán minden szava hitelre talált, és minden tette csak növelte népszerűségét. A tudatlan, mit sem sejtő nép csak azt látta, hogy Gabii és Róma között kisebb csetepaték estek, és ezekben mindig Gabii hadereje maradt felül, ezt a haderőt pedig Sextus Tarquinius vezette. Az előkelők és a nép egymást túllicitálva vallották, hogy Sextus Tarquiniust az istenek küldték hozzájuk. Valóban, a látszat is ezt igazolta. Sextus nem kímélte magát, akár valamit kockáztatni kellett, akár fáradságos munkát kellett végezni. A zsákmány szétosztásában is önzetlennek mutat­ko­zott, magának nem tartott meg semmit, mindent szétosztott katonái között. Így aztán a katonák megkedvelték, és mikor a vének tanácsa megbízta Gabii egész haderejének vezetésével, ezt mindenütt lelkesedéssel fogadták. Minden jel arra vallott, hogy apjának nincs akkora hatalma Rómában, mint neki Gabiiban.

Így beszélte ezt meg apjával, és sikeresen végre is hajtotta. De most hogyan tovább? Egy megbízható hívét nagy titokban Rómába küldte apjához.

- Vidd hírül atyámnak, a királynak, hogy Gabiiban az istenek mindent kezembe adtak. Kérdezd meg, mi a parancsa, mitévő legyek.

A hírnök elment Rómába, és elmondta Tarquiniusnak Sextus üzenetét. Csakhogy Tarquinius Superbus, úgy látszik, nem bízott benne, mert meghallgatta ugyan fia üzenetét, de egy szóval sem válaszolt rá. Nem szólt egy szót sem, csak mintha erősen gondolkoznék, elkezdett sétálni palotája kertjében fel-alá. A hírnök mindenütt nyomában. A király végigsétált a kerten oda, végigsétált vissza, de közben egy árva szót sem ejtett. Csak sétált. Volt a kezében egy pálca, és séta közben, mintegy szórakozottan, ezzel a pálcával az út mentén ültetett virág- és mákfejeket sorra leütötte.

A hírnök hiába lépegetett mellette, hiába várt választ, a király néma maradt, csak a pálca vagdosta a kiálló fejeket.

Végül is elunta a várakozást, elköszönt a királytól, és abban a meggyőződésben, hogy nem végzett semmit, ugyanolyan titokban, ahogyan jött, visszament Gabiiba. Rendre elmondott mindent Sextusnak, azt is, amit ő mondott a királynak, és azt is, hogy a király nem válaszolt egy árva szót sem, csak fel-alá sétált a kertben, és pálcájával jobbra-balra, vaktában lecsapkodta a virág- és mákfejeket.

- Nem tudom - fejezte be jelentését -, hogy harag, gyűlölet vagy a természetébe oltott gőg tartotta-e vissza a királyt a beszédtől. De akárhogy is áll a dolog, ez minden, amit mondhatok, ha ugyan érdemes volt ennyit is elmondanom, hiszen annyi ez, mintha semmit sem mondtam volna.

A hírnöknek ez semmi sem volt, de Sextusnak nagyon is sokat mondott. Ő, apjának méltó fia, megértette apja tervét és tanácsát. A virág- és mákfejek Gabii előkelőit jelentették, ezektől kell szabadulnia.

Sextus most már halogatás nélkül hozzáfogott a terv végrehajtásához. A város vezető embereit koholt ürüggyel bevádolta, hogy az ellenséggel cimborálnak, hogy kémkednek, hogy lopják az államvagyont, és más hasonlókkal. Mivel Sextus népszerűsége igen nagy volt, a vádaknak hitelt adtak, és az előkelőket halálra vagy száműzetésre ítélték. Nem egyet, akiket váddal nem illethetett, titkon tétetett el láb alól. A kivégzettek vagy száműzöttek vagyonát elkobozta, és szétosztotta hívei között. Így az erkölcsöket lezüllesztve, Gabiit a romlás szélére juttatta. Rablás, fosztogatás, pazarlás és dőzsölés, ez jellemezte a Sextus-párt tevékenységét. Mindenki a maga hasznát kereste, a maga kapzsiságát akarta kielégíteni, az állam jólétével, védelmével többé nem törődött senki. Nem volt tanács, nem volt haditerv, Gabii megszűnt hatalom lenni.

Mikor aztán Sextus üzenetére Tarquinius Superbus seregével megjelent Gabii alatt, a kapuk kitárultak, a város kardcsapás nélkül jutott a római király birtokába.

JÓSLATOK JELENTIK RÓMA JÖVENDŐ SORSÁT

Jupiter templomának építése közben Tarquinius Superbus elhatározta, hogy az egész Capitoli­umot az istenek és emberek királyának szenteli. Csakhogy a Capitolium már nem volt üres, egész sor szentély és templom állt rajta már régebbről. Még Titus Tatius tett fogadalmat építésükre, mikor Romulus ellen vívott csatája válságosra fordult. De ezek az épületek most gátolták Tarquinius tervét. Annak idején madár jóslattal szentelték fel őket, ezért Tarquinius most újból madárjóslatot kért, és miután az neki kedvezett, érvénytelenítette felszentelésüket.

De nem mindegyiket lehetett! A madarak ugyanis egyetlen szentély esetében nem adtak kedvező jóslatot. Ez a szentély Terminusé, a határok istenéé volt. Voltaképpen egy üregbe állított határkő volt. Ebbe az üregbe előzőleg áldozati barom vérét öntötték, majd tömjént, mézet, bort tettek belé, aztán az áldozati barmot elégették, és a füstölgő csontokra felállították az olajjal bekent, szalagokkal és virágokkal díszített követ.

A jóslat most azt mondta: „Terminus nem hátrál meg Jupiter előtt” - a megszentelt kő tehát megmaradt, Tarquinius nem merte elmozdítani, hanem beépíttette capitoliumi templomába.

Az isteni akaratnak ez a megnyilvánulása nagy lelkesedéssel töltötte el a népet. Terminus azáltal, hogy helyét változtatni nem volt hajlandó, azt a jóslatot adta, hogy a római államban minden szilárd és állhatatos marad. Mert Terminus, a Határ is állhatatos.

Egy másik jóslat pedig Róma leendő nagyságát hirdette előre. Mikor a capitoliumi nagy templom alapjait ásták, egy teljesen ép arcú emberi koponyát találtak. Ez a jósok megállapí­tása szerint azt jelentette, hogy az a hely, ahol Jupiter földi tartózkodásának székhelye lesz, az egész földkerekségnek lesz egyúttal a feje. Ezt a jóslatot megerősítették azok a jósok is, akiket idegenből hívtak a nem mindennapi csoda megfejtésére. Ezt mondták az etruszk jósok is, akiknek tudománya különösen nagy becsben állott. És ők is így fejtették meg a csodát: Róma lesz a földkerekség ura.

Tarquinius Superbus ezek után még biztosabbnak érezte hatalmát. Növelte az építkezés költségeit, úgyhogy az eredeti összeg, a Suessa Pometiánál és Gabiinál ejtett zsákmány már az alapok lefektetésére is alig volt elegendő. Fokozták a kiadásokat a mindenünnen, főleg Etruriából hozott mesteremberek is. Ezért Tarquinius már a nép ingyen munkaerejét is igénybe vette. A nép nem tiltakozott ellene, hiszen a templomépítéssel istennek áldoztak. De mikor a király később a fórumok és a Cloaca Maxima, a föld alatt épült szennyvízcsatorna építésére kényszerítette a szegényebb néposztályokat, ez ellen már zúgolódtak.

A gőgös Tarquinius azonban ezzel mit sem törődött. Úgy vélte, hogy semmi sem ingathatja meg trónján. Egy különös esemény azonban megzavarta nyugalmát. Az történt ugyanis, hogy egy faoszlopból, mely a királyi palotában volt, nagy kígyó tekergőzött elő sziszegve. A szolgák megijedtek, és nem merték bántani a kígyót, mely ismét eltűnt, a királyt azonban aggasztotta, vajon nem hord-e baljóslatot magában a kígyó megjelenése. Hogy teljes bizonyságot szerezzen, ezúttal nem elégedett meg az etruszk jósok magyarázatával, hanem elhatározta, hogy Delphitől, Görögország leghíresebb jóshelyétől kér jóslatot. Mivel idegenekre nem akarta rábízni az esetleg kedvezőtlen jóslatot, titokban két fiát, Titust és Arrunsot küldte Delphibe. Kísérőjükül húgának fiát, Lucius Junius Brutust jelölte ki.

Brutus eszes, tehetséges ifjú volt, de hogy a király gyűlöletét magára ne vonja, együgyűnek tettette magát. Ez volt az egyetlen mód, hogy a király ne tartsa őt magára nézve veszélyesnek, és úgy ne járjon, mint nagybátyja, akit Tarquinius annak idején megöletett. Olyan államban, ahol a jogot lábbal tiporják, úgy élhet legbátorságosabban, ha lenézik, megvetik, semmibe se veszik. Így nem kell hízelgővé sem válnia, még ezt sem kívánják tőle.

Ezért színlelt tehát ostobaságot, és kitette magát a király szeszélyeinek. Látszólag tehát megszolgálta a Brutus melléknevet, ami magyarul bárgyút jelent, és így esett rá a király választása, hogy mint veszélytelen, de megbízható ember, fiai kísérője legyen.

Delphi Apolló istennek volt a jóshelye, melynek papnőjét Pythiának hívták. A két királyfi szokás szerint gazdag ajándékot vitt Apollónak. Brutus is vitt ajándékot, mégpedig - amit a Tarquinius testvérek igen megmosolyogtak - egy somfa botot. Azt persze nem tudták, hogy ez a somfa bot belül ki van vájva, és egy aranypálca van benne elrejtve. Jelkép volt ez a somfa bot: kívül faragatlan, de belül színarany, mint Brutus jelleme.

A delphi jóshely mély barlang fölé épült. A mélyedés fölött magas, aranyozott háromlábú szék állott, és ezen ült a jósnő. A barlangból kiszivárgó kéngáztól elkábulva és megihletve, titokzatos és mélyértelmű szavakat mormolt, melyeket a mellette álló papok feljegyeztek, és azután közölték Tarquinius fiaival a jóslatot:

- A kígyó nem jelent rosszat atyátokra nézve. Szerencse, hogy az állatnak nem történt bántó­dása, mert az veszélyt hozott volna házatokra.

Lucius és Arruns ettől felvidulva, újabb ajándékokat adtak a jóshelynek, mert kedvük támadt megkérdezni Apollótól, hogy apjuk után melyikükre száll Rómában az uralom. A barlangból ez a válasz hangzott:

- Azé lesz a főhatalom Rómában, ó, ifjak, aki elsőnek csókolja meg a szülőanyját.

Lucius és Arruns egy ideig azon törték a fejüket, hogyan előzzék meg egymást, de aztán jobb belátásra tértek, és elhatározták, hogy sorshúzás döntse el, melyikük csókolja meg elsőnek édesanyjukat, ha visszatértek Rómába.

- Hanem Sextusnak egy szót sem! - állapodtak meg, nehogy a legfiatalabbik, aki otthon maradt, megsejtsen valamit, és elorozza előlük a királyságot.

Brutus pedig, az együgyű, ostoba Brutus, mikor meghallotta Pythia szavait, mintha csak véletlenül tenné, megbotlott, elesett, és szájával a földet érintette.

„Az anyaföld - gondolta - minden élet forrása, mindenki anyja.” Így tértek vissza Rómába.

                                                                                          LUCRETIA                  

Mikor a király fiai Delphiből visszatértek Rómába, ott ismét háborús készülődéseket találtak. Ezúttal a rutulusok ellen készült Tarquinius Superbus.

A rutulusok Latium kevésbé művelt, mocsaras vidékén laktak, de volt egy nagyon gazdag, szép városuk: Ardea. Ezt akarta elfoglalni a római király. Az építkezések ugyanis teljesen kimerítették az állam pénztárát, és ezt szerette volna megtölteni az Ardeában remélt zsákmányból. Róma lakóinak is akart juttatni belőle, mert a zúgolódás egyre hangosabb lett:

- Mi lett Rómából, mi lett a római népből, hogy a király mint kézműveseket foglalkoztatja valamennyi alattvalóját?

- Mint kézműveseket? Ez a munka nem jobb a rabszolgákénál! Hát rabszolgák vagyunk mi?

Tudta Tarquinius, hogy ha a zsákmány egy részét szétosztja köztük, megszűnik a méltatlan­kodás. Megindult tehát haladék nélkül Ardea ellen, gondolván, hogy Ardeát a váratlan táma­dás egyetlen lendületével el tudja foglalni. Alaposan csalódott. Ardea sokkal erősebb volt, mint gondolta. Támadásának híre megelőzte, és a rutulusok felkészültek városuk védel­mére. A római légiók rohama a városfalaknál megtorpant, és a hadjárat átalakult ostrommá. Ostrom­művek épültek, sáncok, tornyok, faltörő kosok. Az ardeaiak gyakori kirohanásokkal zavarták meg az ostromlókat. Így aztán az ostrom sokáig elhúzódott. A király visszatért Rómába, és Ardea ostromát fiaira bízta.

A rómaiak az ostromlott város közelében tábort építettek. Abban bíztak, hogy Ardea előbb-utóbb megadja magát, és nem is nagyon erőltették az ostromot. A táborban kockajátékkal, semmittevéssel, heverészéssel töltötték az időt.

A király fiai pedig éjt-napot betöltő tivornyákat rendeztek barátaik társaságában. Egyik este Sextusnál folyt a mulatozás. A meghívott barátok közt ott volt a királyfiak rokona, Tarquinius Collatinus is. Ivás közben mindenféléről fecsegtek, beszélgettek. Többek között a feleségek kerültek szóba.

- Itt harcolunk, itt táborozunk Ardea falai alatt - mondta Sextus -, haza nem mehetünk, mert ide kényszerít bennünket a végzet. De vajon asszonyaink is olyan hívek-e kötelességükhöz, mint mi vagyunk? Őrzik-e úgy otthonunkat, mint mi Ardea városát? És gondolnak-e ránk, mint ahogy mi most őróluk beszélgetünk?

Megindult a beszéd. Mindegyik azt állította, hogy az ő felesége hű, még ha a többi nem is az. Végül már valóságos veszekedéssé fajult a vitatkozás, mígnem Collatinus, akinek a nyelvét már szintén megoldotta a bor, fölugrott, és így kiáltott:

- Mi szükség van itt ennyi szóra? Ez mind üres fecsegés! Tessék bizonyítani, amit mondotok! Pár óra az egész, kitelik az éjszakából! Lóra, menjünk Rómába! Majd meglátjátok, hogy valamennyi feleség közül az én Lucretiám a legkülönb!

Mindannyiukat fűtötte a bor, mindannyiuknak tetszett az ötlet.

- Igaz! Úgy van! Gyerünk hát! Lóra! - kiabálták.

És csakugyan egykettőre lóra pattantak, és sebesen vágtatva indultak Róma felé. Habzott a lovak szája, mire Rómába értek. Legelőször a királyi palotába mentek. Meglesték az asszo­nyokat, és íme, mit láttak? A királyfiak feleségei, fejükön virágkoszorúkkal, vígan borozgattak, lakomáztak. Gyorsan továbbmentek, anélkül, hogy az asszonyok észrevették volna őket. De a többi, Rómában lakó asszony sem cselekedett másképp. Egy sem tartózkodott hálókamrájá­ban, mindegyik szórakozott valahol.

Hátravolt még Tarquinius Collatinus felesége. Collatiában lakott, nem messze Rómától, az Anio bal partján. Ide is kimentek a versengők, hogy megnézzék. Lucretia mit csinál. És csakugyan, Lucretia nem dőzsölt, nem tivornyázott, ott ült a szobájában, és bár késő éjszaka volt már, még mindig a gyapjúszálat fonta. Kosarak hevertek körülötte és gyapjúcsomók. Ott dolgoztak körülötte szolgálói is. Mécses mellett szőttek-fontak. Úrnőjük szelíden biztatta őket:

- Gyorsabban, lányok, gyorsabban! Uratok vár harci köpenyére, már el kellett volna külde­nünk! Mit hallotok, mit beszélnek az emberek, meddig tart még a háború? Ó, bárcsak ledőlnél már, Ardea! Meddig tartod vissza férjeinket falaid alatt? - mondta sóhajtva, és szeméből könnyek hullottak a fonálra.

A versengő férjek csendben meglapulva hallották Lucretia szavait. Nem kétséges, hogy a feleségek közül Lucretiát illeti a pálma. Kopogtattak, mintha csak most érkeztek volna, és Collatinus megszólalt:

- Ne félj, Lucretia! Én vagyok itt, a férjed!

Le nem lehet írni az örömet, amit Lucretia érzett, mikor férjét meglátta. Azután bevezette a vendégeket, és megvendégelte őket. A győztes férj, bár büszkeségét felesége előtt palástolnia kellett, most boldogan hevert barátaival asztal mellé. A szerény lakoma befejeztével Collatinus búcsút vett Lucretiától, majd mind újra lóra ültek, és visszatértek a táborba.

Collatinus tehát győzött, és ebben mindnyájan megnyugodtak. Csak Sextus nem tudta felejteni Lucretiát, bűnös szerelem ébredt iránta szívében.

„Mily bájos volt szelíd fehér arcával... Hogy ült ott... hogy fonta a szálat... Az a gyönyörű haja!... A hangja, mint az ezüst... És milyen tiszta az egész lénye...”

Nem tudta felejteni, napról napra jobban vágyódott utána. Vihar ha lecsendesedik, és elül a szél, a tenger habjai lankadni kezdenek, de a víz háborgása még sokáig megmarad. Így Sextus szívében is, bár az idő múlt Lucretia látása óta, a bűnös vágy nem szűnt meg, sőt talán fokozódott. Gonosz és kegyetlen természete, mely még szerelmében sem tagadta meg magát, szörnyű tervet érlelt meg benne.

„Nem tudom, sikerül-e, de meg kell kockáztatnom. Bátraké a szerencse!” - gondolta, és egy szolgát véve maga mellé, titkon Collatia felé indult. Lucretia és háza népe, mit sem sejtve gonosz szándékáról, szívesen fogadta. Vendég is volt, barát, rokon - bőkezűen, mint illik, megvendégelték. Majd vacsora után elvezették a vendégszobába, hogy lepihenhessen. De Sextus nem pihent.

Megvárta, míg a ház lecsendesedik, akkor kardját kihúzva belopózott Lucretia szobájába. Lucretia felriadt, de Sextus fojtott hangon rászólt:

- Csend, Lucretia! Én vagyok, Sextus Tarquinius. Egy szót se, különben meghalsz!

Lucretia halálra rémülten, az ijedtségtől megbénulva várt, mire Sextus így folytatta:

- Megvallom, Lucretia, szeretlek. Azt akarom, hogy az enyém légy! Nem fogja soha senki sem megtudni.

Lucretiának erre megjött a szava:

- Inkább a halált! Menj innen, Tarquinius! Én a férjemet szeretem.

- Ha nem hallgatsz meg, Lucretia, akkor itt nyomban megöllek!

Lucretia elvesztette eszméletét, és nem volt ereje Tarquiniusnak ellenállni. Másnap aztán, mikor Sextus visszament a táborba, Lucretia gyászba öltözött, és így szólt a szolgájához:

- Menj, siess Rómába atyámhoz, azután rohanj Ardea alá a férjemhez, hogy jöjjenek azonnal, és vegyenek maguk mellé egy-egy hű barátot is. Így tegyenek, és siessenek, mert szörnyű dolog történt.

Az apa, Spurius Lucretius, csakhamar megérkezett barátjával, Publius Valeriusszal együtt, majd nem sokkal később Collatinus is, Junius Brutus társaságában. Ott találták Lucretiát szomorúan, csüggedten üldögélve szobájában. Amikor meglátta szeretteit, hangos zokogásra fakadt. Férje megdöbbenve csillapította:

- Mi az, Lucretia? Mi bajod van, mi bánt?

Lucretia, elfojtva könnyeit, így szólt:

- Az bánt, hogy nem mondhatom magam többé a te tiszta feleségednek. Sextus Tarquinius tegnap vendégként jött házamba, de az éjjel karddal tört rám, és elrabolta tisztességemet. Adjátok ide kezeteket, adjátok szavatokat, hogy ez a parázna szörnyeteg meg fog bűnhődni! Ez az éjszaka reám halált hozott, de ha ti férfiak vagytok, ez az éjszaka az ő számára is halálos lesz!

A férfiak sápadtan, magukból kikelve, ígéretet tettek neki. Apja próbálta vigasztalni:

- Ne bánkódj annyira, leányom! Nem az a vétkes, akin erőszak esett, hanem az, aki elkövette. És ne felejtsd, hogy a bűnt csak a test követte el, a lélek nem.

Lucretia bánatosan így válaszolt:

- Tudom, atyám, hogy te vigasztalni akarsz, de az én számomra nincs vigasz. Ha föl is mentem magamat a bűn alól, a büntetés alól nem.

És azzal előkapta tőrét, és szívébe szúrta. Haldokolva hanyatlott férje karjába.

Apa és férje kétségbeesetten siratta.

De Brutus, akit nem annyira a gyász és fájdalom, mint inkább a bosszúvágy kerített hatalmá­ba, kirántotta Lucretia sebéből a vértől csepegő tőrt, és maga elé tartva, mélységes felháboro­dással ezeket mondta:

- Esküszöm erre a vérre, melynél makulátlanabb nem volt, míg királyi erőszak meg nem fertőzte, esküszöm, és titeket, isteneket hívlak tanúnak, esküszöm, hogy én Lucius Tarquinius Superbust bűnös feleségével és minden ivadékával együtt tűzzel-vassal és minden erőmmel elüldözöm innét, és nem hagyom, hogy akár ők, akár másvalaki királykodjék Rómában!

Azután Collatinusnak, majd Lucretiusnak és Valeriusnak adta a tőrt, akik szintén megesküd­tek:

- Esküszünk erre a vérre, amelynél nem volt makulátlanabb, hogy Lucius Tarquinius Super­bust minden ivadékával együtt elüldözzük Rómából!

Esküvésük gyászukat haragra fordította, és most már mindenben Brutust követték vezérük gyanánt.

Brutus Lucretia tetemét kivitette Collatia fórumára, ahol csakhamar csődület támadt a csodálkozókból, de a csodálkozás - mikor megtudták, hogy mi történt - panaszra, jajszóra és zokogásra vált. Ott állt az atya szomorúan, magába roskadva, ott állt Brutus, aki ostorozta a hiábavaló panaszokat és könnyeket:

- Ne sírjatok! Ha férfiaknak és rómaiaknak érzitek magatokat, fogjatok fegyvert a királyi önkény ellen!

Az ifjak közül csakhamar megjelentek néhányan, fegyveresen. Ezeket mások is követték, úgyhogy Brutus hamarosan jókora csapat élére állhatott. Megindult velük Róma felé, Collatia kapujánál megbízható őrséget hagyva, nehogy hírül vigyék a történteket a királynak, aki ekkor éppen Ardea alatt tartózkodott.

Mikor a collatiai fegyveres csapat Brutusszal az élén megérkezett Rómába, a városban zavar és félelem támadt. De mikor megtudták, hogy Brutuson kívül Collatinus, Publius Valerius és Lucretius vezeti őket, megnyugodtak. Mikor aztán azt is megtudták, mi az oka jövetelüknek, ez éppúgy hatott Rómában, mint Collatiában. A város minden részéből a fórum felé sereglet­tek. Brutus beszédet intézett hozzájuk - és ez egészen más Brutus volt, mint amilyennek eddig ismerték. Lángoló szavakkal ostorozta Sextus Tarquinius gyalázatos erőszakát, majd könnyek­re fakasztotta hallgatóit, mikor a szánalomra méltó Lucretia öngyilkosságáról beszélt és az öreg Lucretius gyászáról, akinek számára lánya halálánál is szomorúbb ennek a halálnak az oka. Aztán átfordította a szót magának a királynak dölyfös magatartására, a nép nyomorúságá­ra. Árkok és csatornák ásásával robotoltatják a polgárokat, és mindmegannyi kézművest és kőfaragót csinálnak a harcosokból! Fölemlegetett régi dolgokat is: Servius Tullius méltatlanul esett halálát és az apa holttestén kocsijával keresztülhajtó lányát. Gyújtó hatású beszédét így fejezte be:

- Jöjjetek, segítsetek a zsarnok király ellen, őseink bosszuló szellemei!

A beszéd megtette hatását. A hallgató tömeg izzó, morajló tömeggé vált.

A kiáltások viharrá erősödtek:

- Fosszuk meg hatalmától a királyt! Űzzük el feleségestül, fiastul! Menjen oda, ahol befogad­ják, menjen el Rómából!

A nép zajongva, tüntetve vonult a királyi palota elé. Tullia rémülten menekült, és egy rabszolganő ruhájába öltözve a Cloaca Maximába bújt, majd az éj folyamán kiszökött a városból. Ő, aki oly könnyen lemondott apja és nővére életéről, sőt egyiket meggyilkolta, a másikon keresztülhajtatott, most, mikor a saját életéről volt szó, nem szégyellt a szennycsa­tornába rejtőzni, csak hogy menthesse a bőrét. A kegyetlenek és zsarnokok ráadásul még gyávák is.

Brutus pedig, miután meggyújtotta a forradalom lángját, egy lovascsapat élén Ardea alá igyekezett, hogy a katonákat is fellázítsa Tarquinius Superbus ellen. Ugyanakkor a király, mikor hírét vette a római lázongásnak, gyorsan hazafelé indult. Csaknem egy időben ért Brutus Ardeába, Tarquinius pedig Rómába. De milyen más fogadtatásban részesültek! Brutust, Róma szabadítóját a táborbeliek kitörő örömmel fogadták, Tarquinius pedig zárt kapukat talált. Nem mehetett be a városba, sőt ott a zárt kapu előtt mindjárt ki is hirdették előtte a nép határozatát:

- Száműzött vagy, Tarquinius, feleségeddel, fiaiddal, minden ivadékoddal együtt! Menj, mi gyűlölünk, és be nem fogadunk!

A táborból is azonnal kiutasították a király fiait. Ezek közül kettő atyját követte az etruszk Caerébe, a harmadik, az átkozott, gonosz Sextus, Gabiiba menekült. De itt is utolérte a végzet: azoknak a kezétől esett el, akik régi bűnei, gyilkosságai, rablásai miatt gyűlölték.

Így bűnhődött meg a