SERVIUS TULLIUS

A szabinok legyőzése után többé nem háborgatta senki Tarquinius uralmát. Békében élt feleségével, Tanaquillal, két fiával és lányával együtt. De élt még a királyi palotában egy kisgyermek, Servius Tullius, egy rabszolganő fia. Egy napon, amikor a gyermek édesdeden aludt, egyszerre lángnyelvek jelentek meg a feje körül. Nagy ijedség támadt, a szolgák rémülten futkostak ide-oda, nem tudták, mitévők legyenek. A lármára felfigyelt Tanaquil, odament a fiúcskához, és látta, hogy lángban áll a feje.

Egyik szolga vizet hozott, hogy eloltsa a tüzet, de Tanaquil megakadályozta.

- Ne közelíts a gyermekhez! - kiáltotta. - Megtiltom, hogy a gyermekhez nyúljatok! Hagyjátok csak a tüzet, majd kialszik magától, ha a gyermek felébred. Mit mondtam? Oda nézzetek!

És csakugyan, abban a pillanatban, mikor a gyermek kinyitotta a szemét, a láng rögtön kialudt. A ház népe nem győzött csodálkozni, egész nap a csodáról suttogott, Tanaquil pedig karon fogta férjét, és a palota egy csendes zugába vonult vele vissza.

- Ez a kisfiú - mondta -, mint tudod, egy rabszolganőm gyermeke. Az apját nem ismerem, de lehet, hogy maga Vulcanus, a tűz istene. Nem alaptalanul mondom ezt. Saját szememmel láttam, hogy láng koszorúzta a fejét, anélkül, hogy megégette volna. Tudod, mit jelent ez? Azt jelenti, hogy egyszer még, amikor bajok ostromolják a királyi házat, balszerencsénkben ő lesz a megmentőnk. Ezért ezentúl ezt a gyermeket a nyilvánosság előtt is, magunk között is a legnagyobb gonddal és figyelemmel kell nevelnünk.

Tarquinius jól tudta, hogy Tanaquil mint etruszk nő otthonos a jóslás tudományában. Nem is ellenkezett egy szóval sem. Ettől fogva a gyereket nem tekintették szolga-ivadéknak, de még idegennek sem, hanem úgy bántak vele, mintha saját gyermekük lett volna. Sőt Tanaquil a gyermek anyját, a szép Ocresiát is - aki állítólag királyi családból származott - barátságába fogadta, mert megerősödött hitében, hogy Ocresia is kedveltje Vulcanusnak. Emlékezett ugyanis, hogy régebben, egy alkalommal, mikor szent áldozatot mutatott be, Ocresia mellette állt, és segédkezett úrnőjének. Égett az áldozati láng, Ocresia öntötte rá a szent borral telt kelyhet. És íme, a láng, Vulcanus isten szent tüze a bortól szokatlanul magasra csapott. Most már tudta Tanaquil, hogy ez mit jelent, és ettől fogva a két asszony között igen bensőséges, baráti viszony alakult ki. Együtt nevelték a nagyra hivatott gyermeket, a kis Servius Tulliust, aki okos, bátor, daliás külsejű ifjúvá nőtt fel.

Mikor Tarquinius király arra az elhatározásra jutott, hogy leányát férjhez adja, keresve sem találhatott különb férjet Servius Tulliusnál. Az ifjú nemcsak a királyi házban, hanem az atyák és a nép előtt is nagy megbecsülésnek és szeretetnek örvendett.

Tarquinius Priscus már harmincnyolc éve uralkodott, mikor elődjének, Ancus Martiusnak két fia összeesküvést szőtt ellene. Tarquinius hosszú uralkodása alatt sem felejtették, hogy egykori gyámjuk milyen mesterkedéssel játszotta ki őket. Vadászat ürügyével eltávolította őket, és ezalatt a népet szép szavakkal becsapta, és elhitette vele, hogy nincs nála alkalmasabb ember a királyságra. Így játszotta ki őket. Így vette el tőlük jogos örökségüket. Pedig hát tulajdonképpen ki ez a Tarquinius? Senkiházi jöttment, nem szomszédos városnak, de még csak nem is Itáliának szülötte, hanem messziről került ide, tengeren túlról. Annak idején mint serdülő ifjak nem tudtak vele szembeszállni, de azt remélték, hogy mint idős ember nemsokára befejezi földi pályafutását, és akkor ők következnek. De most meg mit kell látniuk? Egy rabszolgaivadékot nevel utódjának, nem ok nélkül adta hozzá a leányát. Márpedig ha ez fog uralkodni, akkor már nemcsak jöttment, hanem rabszolga lesz Róma ura, azé a Rómáé, melyben száz esztendővel ezelőtt még az istentől származott Romulus volt a király. Király, míg a földön élt, azután maga is istenné vált, mikor meghalt. És most Servius, egy rabnő gyermeke?... Micsoda gyalázata ez Rómának, micsoda gyalázata Ancus Martius házának! Mert ki hiszi el, hogy - mint terjesztik - Servius Tullius ereiben királyi vér csörge­dez?

Hát még hogy Vulcanus isten az atyja? Nyilvánvaló koholmány az egész! Rabszolga az anyja, nem lehet hát a fiú sem más, mint közönséges rabszolga, még akkor sem, ha csalárd módra isteni jelre hivatkoznak.

- Nem fogjuk tűrni, hogy még egyszer meghiúsuljanak reményeink! Ha kell, fegyvert fogunk! - határozták el egymás között.

De gyilkos tervük nem Servius, hanem az öreg király ellen irányult.

- Őt kell eltennünk láb alól - mondogatták. - Ha Serviust ölnénk meg, azt a király még megtorolhatná! De ha őt magát küldjük az alvilágba, nem lesz, aki bosszút álljon érte. Servius nem tehet ellenünk semmit.

Ebben megegyezvén, hozzáláttak tervük kiviteléhez. Találtak két pásztorembert, akiket még apjuk idejéből ismertek, ezeket bérelték fel a gyilkosságra. A két pásztor egy szép napon megjelent a királyi palota bejáratánál, és ott hangosan, feltűnést keltve elkezdett civakodni. Ahány királyi szolga volt a közelben, mind oda csődült. A pásztorok pedig, mindegyik a maga igazát hangoztatva, hozzájuk fordult.

- A király elé akarunk menni! Vezessetek a királyhoz, majd ő igazságot tesz! - kiáltották. Ebben a korban, amikor a király nemcsak uralkodója, hanem atyja is volt népének, nem volt szokatlan, hogy a perlekedő felek egyenesen a királyhoz fordultak.

A lármát Tarquinius is meghallotta, és mikor megtudta az okát, maga elé hívatta a két veszekedő pásztort. A szóharc azonban őelőtte is folytatódott, egyik a másikat igyekezett túlharsogni, úgyhogy végül a lictor intette le őket:

- Hallgassatok már, nem érteni szavatokból semmit sem! Megparancsolom nektek a király nevében, hogy csak egymás után beszéljetek, hogy a király mint bírátok helyesen ítélhessen ügyetekben.

Erre csendesebben viselkedtek. Az egyik, mint azt már előre megbeszélték, élénken belekezdett a panaszába, és a király, abban a hiszemben, hogy itt csakugyan komoly kérdésben kell igazságot szolgáltatnia, feszülten figyelt rá. Ezalatt a másik lopva a háta mögé került, és hirtelen előrántva ruhája alá rejtett bárdját, lesújtott vele a király fejére. A király lehanyatlott, elborította a vér, a két pásztor pedig a nagy zűrzavarban a nyitott kapun át megszökött. De nem jutottak messzire. A lictorok utánuk eredtek, és nemsokára megkötözve hozták vissza őket. Eközben mások a királyt lefektették, és hívták a királynét.

A lárma, sikoltozás és futkosás természetesen felkeltette az utca népének figyelmét, és egyre nagyobb kíváncsi és rémüldöző tömeg tódult a palotába. Tanaquil gyorsan és határozottan intézkedett. A népet a palotából eltávolíttatta, a kaput bezáratta. A király ápolásához fogott, a sebeket kimosta, kötözőszereket készített, de rögtön látta, hogy nincs remény a gyógyulásra. Tarquinius egyre gyengébb lett, már alig lélegzett. Tanaquil látta ezt, és miközben könnyei omlottak, és keze a kötést csinálta, elméje már azon járt, hogy mi most a teendő, ha - ami bizonyosnak látszott - férje meghal. Azon töprengett, hogyan cselekedjék, hogy Ancus fiait – akiket a pásztorok hamarosan elárultak - a gyilkosság ne segítse céljukhoz. Sietve hívatta Serviust. Rámutatott a haldokló Tarquiniusra, és kezét szorongatva így szólt hozzá:

- Ó, Servius, bosszuld meg apósod halálát! Ne szolgáltass ki engem az ellenségnek játékszerül! Ha igazi férfi vagy, téged illet ez a királyság, nem pedig azokat, akik orgyilkosok­kal hajtattak végre aljas merényletet. Szedd össze erődet, és bízvást kövesd az isteneket, akik már régen kinyilvánították a fejedet körülnyaldosó lángok által, hogy a te fejed egyszer még dicsőségben fog tündökölni. Most hív téged ez az égi tűz, most cselekedj! Jövevények voltunk mi is, mégis uralkodtunk. Te se azt nézd, hogy kitől születtél, hanem azt, hogy ki vagy. És ha most nem is tudod, mihez fogj, bízd magad rám, tedd, amit én mondok!

Tanaquil okos és erős asszony volt. Halott volt ekkor már az ő férje, de miután Serviusnak kiadta az utasításokat, odament a nyitott ablakhoz, és mivel az utcán összegyűlt tömeg izgatott zajongása nem csillapodott. Így szólt hozzájuk:

- Nyugodjatok meg, polgárok, a király elájult ugyan a váratlan ütéstől, de sebe nem mély. Már magához is tért. Csak kiömlött vére mutatta súlyosnak az esetet, de hogy a vért lemostuk, sebhelyét is alig látni. Nincs komoly baja. Bízik benne, hogy pár nap múlva személyesen is mutatkozhatik előttetek.

A tömeg örvendő kiáltozásba fogott, a királyné pedig - hogy Ancus fiainak reményét teljesen szétoszlassa - így folytatta:

- Hogy azonban ez alatt a néhány nap alatt az államügyek vezetésében zavar ne álljon be, mindenben hallgassatok Servius Tulliusra. A király betegsége alatt ő fog majd jogot szolgáltatni, ő fogja a király többi feladatkörét is ideiglenesen ellátni. Így kívánja a férjem, a ti királyotok.

És a következő napokon Servius valóban meg is jelent királyi palástba öltözve, lictorok kíséretében. Felült a trónszékre, egyes ügyekben maga határozott, míg más döntésekkel várt, visszavonult, és azt színlelte, mintha előbb a királlyal kellene a dolgot megbeszélnie. Így titkolták néhány napon át a király halálát. Servius meg úgy viselkedett, mintha ő csupán helyettesítené, pedig közben már saját útjait egyengette. Végül azután, amikor az emberek már hozzászoktak Servius uralmához (Tanaquil ezt is jól kiszámította), nyilvánosságra hozták Tarquinius Priscus halálát. Nagy gyászba borult az egész királyi ház, egész Róma. Servius meg rendkívül erős fegyveres kísérettel vette magát körül, és minthogy már úgyis ő helyettesítette a királyt, a népet meg sem kérdezte, hanem egyszerűen uralkodni kezdett. Az atyák sem tiltakoztak, az események ilyen fordulata tetszésükre szolgált.

Ancus fiai pedig mihelyt meghallották, hogy az általuk felbérelt gyilkosokat elfogták, megfutottak, és Suessa Pometia városában, a volscusok között kerestek menedéket.

KI LESZ AZ ÚR LATIUMBAN?

Servius Tullius tehát uralkodott Rómában. Igaz, nem a nép megkérdezésével, de az atyák tetszése szerint. Ha valakinek mégis eszébe jutott zúgolódni és kétségbe vonni Servius uralkodásának jogosságát (ilyenek mindig akadtak), a nép nem hallgatott rá. Háború indult ugyanis a vejibeliekkel és más etruszk törzsekkel, és ez teljesen lefoglalta az emberek lelkét. Nem törődtek most azzal, hogy jogosan vagy jogtalanul uralkodik-e Servius. Mindenesetre jól uralkodott.

A római sereget maga vezette. Személyes bátorsága példaadó volt, a hadiszerencse is hozzá, pártolt. Az egész hatalmas ellenséges sereget szétszórta és megszalasztotta. Diadalmasan tért vissza a városba: most már kétségtelenül király volt. Győzelme, amit a legjobb és leghatalma­sabb isten, Jupiter juttatott neki, bizonyságot tett mellette. Ha választásra kerül sor, sem az atyák, sem a nép nem választott volna mást helyette.

A háború befejezése után a békében is sok jeles tett fűződik nevéhez. Elsőnek kell említeni a róla elnevezett alkotmányt. Az előtte uralkodó királyok csak az atyáknak és hozzátartozóik­nak, vagyis a patríciusoknak adtak politikai jogokat, míg a nép többi részét, a plebejusokat, bár személy szerint ezek is szabadok voltak, csak kötelezettségek terhelték. Servius új alkotmányt adott Rómának. Kimondta, hogy minél több vagyona, földbirtoka van valamely polgárnak, annál több jogot élvezzen, de annál több terhet is viseljen. Ezért minden öt évben vagyon­becslést, censust rendelt el, és ennek alapján a népet hat osztályba, classisba sorolta. Így aztán ezentúl az adót és a katonai szolgálattal járó terheket a vagyon alapján rótták ki. Több pénzed van? Többet fizetsz adóba, és saját költségeden szerzed be fegyvereidet! A hatodik classisba tartozó vagyontalanok, az úgynevezett proletárok, nem fizettek adót, és nem kellett fegyverzetre költeniök, őket a csatatéren az elesettek fegyvereivel szerelték fel. Ez a beosztás sokáig érvényben volt, és mindmáig megőrizte Servius Tullius nevét.

A vagyonbecslés után szemlét tartott a hadsereg felett. Elrendelte, hogy minden római polgár, lovas és gyalogos egyaránt, ki-ki a saját classisához és annak valamely centuriájához csatlakozva, a kitűzött napon kora reggel jelenjen meg a Mars-mezőn.

Ez megtörténvén, a király nagy áldozatot, suovetauriliát mutatott be. E szó disznó-, juh- és marhaáldozatot jelentett. Ez volt a census végső, berekesztő szertartása. A hagyomány szerint ezen az ünnepen nyolcvanezer fegyverfogható polgár vett részt.

Itt látta Servius király, hogy mily nagy már az ő népe, hogy megnövekedett a város lakossága.

„Nem elég ezeknek már a régi kis város” - gondolta, és hozzáfogott a város megnagyobbításá­hoz. A hét domb közül újabb kettőt, a Quirinalist és Viminalist is benépesítette, és az Esquilinuson is szaporította a lakóhelyek számát. És hogy a hely méltóságát emelje, ide tette át saját királyi székhelyét is. Az immár hét halomra kiterjeszkedő várost új, hatalmas kőfallal, sáncokkal és árkokkal vette körül.

Nem volt ugyan szándékában háborúval leigázni Latiumot, de békés úton igyekezett ezt a termékeny tartományt Róma befolyása alá hajtani. Erre példát látott az ephesusi Diana-templomban. Ezt a templomot ugyanis az ázsiai népek közös vállalkozással építették fel, mégpedig olyan nagyszerűnek, hogy a világ hét csodája között emlegették.

- Nem volna-e helyes - vetette fel Servius, miközben latin főemberekkel találkozott -, ha mi is követnők az ephesusi példát, és latinok és rómaiak együtt építenénk templomot Rómában Dianának, a vadászat istennőjének?

Magában azt gondolta, hogy ha Latium népei ebbe belemennek, és a templomot Rómában megépítik, ez a közös vállalkozás nemcsak az istennő jóindulatát szerzi meg Rómának, hanem annak elismerését is, hogy Róma az ura Latiumnak.

A latinok, ha nyíltan még nem is, de magukban ezt már elismerték, hiszen annyiszor vontak kardot Róma ellen, annyiszor próbáltak fegyverrel kedvező döntést elérni - és mindig hiába.

És Diana temploma csakugyan felépült. De Róma uralmát Latium felett mégis veszély fenyegette, mégpedig nem is latin, hanem szabin részről. Történt ugyanis, hogy egy szabin gazdaember tehenének csodálatosan szép, hatalmas üszőborja született. Az egész környéken híre kelt. Szépségét, nagyságát mindenki égi jelnek vette. A jósok ezt jövendölték róla:

- Amely nép fia ezt az üszőborjút feláldozza Dianának, az a nép tartja majd kezében az uralmat Latium fölött.

Ennek a jóslatnak a híre eljutott a Diana-templom papjának fülébe is.

A szabin gazda nemsokára elérkezettnek látta az időt, hogy a borját feláldozza, és népének a hatalmat megszerezze.

Megjelent borjával Rómában, elvezette Diana szentélyéhez, és a gyönyörű állatot odaállította az oltár elé. Készült az áldozatra. Mikor a szentély papja meglátta a gazdát borjával, tüstént eszébe jutott a jóslat, és igyekezett az áldozatot megakadályozni. Rákiáltott a gazdára:

- Mit akarsz itt, vendég?! Csak nem akarsz mosdatlanul Dianának áldozni? Nem tudod, hogy előbb tiszta folyóvízzel meg kell mosakodnod? Menj csak, és tisztálkodj meg, másképp az istennő haragját vonod magadra! Menj, itt folyik alattunk a völgyben a Tiberis!

A jövevény mit sem sejtve szót fogadott. Hiszen azt mindenki tudta, hogy egy jóslat csak akkor teljesülhet, ha mindent előírás szerint csinálnak. Lement hát a Tiberishez, hogy meg­mosakodjék. Hanem amíg ő oda volt, a Diana-pap gyorsan levágta és feláldozta a tehénborjút. Így aztán Róma lett Latium ura. A papot pedig, aki a veszélyt ügyes csellel elhárította, a király és a nép hálásan ünnepelte.

A BŰNÖS ÚT

Servius Tulliusnak már uralkodása kezdetétől fogva gondot okozott Tarquinius Priscus két fia: Lucius és Arruns.

„Nem gyűlölnek-e ezek engem - töprengett magában -, hogy én lettem a király? És ha gyűlölnek, ki kezeskedhetik róla, hogy nem kísérlik meg ugyanolyan eszközökkel visszasze­rezni jogaikat, mint Ancus fiai?”

Hogy lefegyverezze és magához láncolja őket, két leányát, mihelyt felserdültek, hozzájuk adta feleségül. Úgy vélte, most már nyugodtan alhatik felőlük.

Servius két leánya, akiket római szokás szerint apjuk után Tulliának hívtak, két egymástól egészen eltérő természetű és jellemű nő volt. Az egyik Tullia szelíd és gyöngéd, a másik vad és szenvedélyes. A szelíd Tullia Luciusnak, a vad Tullia Arrunsnak lett a felesége. És a természet különös játéka folytán Lucius ugyancsak vad, míg Arruns szelíd természetű volt. Így hát a bárány az oroszlánnal, a galamb az ölyvvel került össze. Nem is volt szerencsés a házasságuk. Állandó torzsalkodás volt köztük, nem fértek össze, mint ahogy a víz nem fér össze a tűzzel.

Servius erről mit sem tudott. Azt sem, hogy a királyi ifjak közül Luciusban erősen él az uralomvágy, és hiába lett a veje, leányának férje, irigységét és gyűlöletét ez a rokoni kötelék nem szüntette meg. Egy alkalommal azonban Servius felfigyelt Lucius szavára, aki azt mondta, hogy ő, mármint Servius Tullius, a nép megkérdezése nélkül foglalta el a trónt. Való igaz, de a magyarázatot Tarquinius Priscus halálának körülményei adják meg. Azért okosabb­nak látta, ha megkésve is, de megkérdezi a népet. Nyugodt lélekkel mert kiállni a nép elé. Nemcsak azért, mert igazságos alkotmányt adott neki, hanem mert a háborúk befejezése után a földet, amit az ellenségtől elvett, szétosztatta a nép között, hogy mindenkinek jusson belőle.

Összehívta tehát a népet, és feltette nekik a királyválasztás szertartásos kérdését:

- Akarjátok-e, parancsoljátok-e, hogy én uralkodjam Rómában?

Hatalmas és egyhangú „igen” volt a válasz. Ilyen egyetértés talán még egy király választásánál sem mutatkozott.

Az ifjú Lucius Tarquinius azonban nem vesztette el a reményét. Nem a népre, hanem az atyákra, a szenátusra számított. Tudta, hogy az atyáknak nem tetszik, hogy a nép földet kapott, és hogy Servius a népnek kedvezett. Lucius tudott erről, és alig várta az alkalmat, hogy a szenátus tanácskozóhelyén, a kúriában bevádolhassa Serviust.

Míg Lucius terveket szőtt a hatalom megszerzésére, öccse, Arruns erről mit sem akart tudni. Csillapította bátyját, és igyekezett lebeszélni minden erőszakos tettről. Mikor erről felesége, a vad és szenvedélyes Tullia értesült, szidalmazni kezdte férjét.

- Lucius, a bátyád, az az igazi férfi, nem te! Azon meglátszik, hogy király volt az apja. Te? Te nem vagy jó semmire. Férfit kaptam, de olyan hitványat, hogy még én, az asszony is fölötte állok merészségben!

A vad Tullia rájött, hogy neki nem Arrunshoz, hanem Luciushoz kellett volna hozzámennie. Szerelemre gyulladt Lucius iránt, és az viszonozta szerelmét. Nem tartották elviselhetőnek, hogy továbbra is együtt éljenek olyanokkal, akiknek a természete annyira elüt az övéktől.

- Ha téged adtak volna férjemül az istenek, hamarosan a mi házunkra szállna az uralom, amit most kénytelen vagyok az apám házán látni - mondta Tullia.

- Ha te lettél volna a feleségem, nem az a jámbor Tullia, már régen rábírtál volna a cselekvésre - mondta Lucius.

Hogy ne legyen, aki tettükben őket gátolja, esetleg elárulja, gyilkos módon, méreggel megszabadultak házastársuktól. Mindketten majdnem egy időben lettek özvegyek, aztán házasságot kötöttek.

Servius király, meggyászolta leányát és vejét, de még mindig gyanútlanul töltötte napjait, és nem is sejtette, hogy a veszély egyre jobban közeledik feléje. Mert Tullia, most már Lucius felesége, nem nyughatott, éjjel-nappal zaklatta férjét.

- Csak nem engedjük - mondotta -, hogy amit eddig tettünk, hiábavaló legyen? Akkor kár volt eltenni láb alól Arrunsot és a szelíd Tulliát. Arruns nem volt igazi férfi, nem is gondolt arra, hogy ő - Tarquinius Priscus fia lévén - méltó a királyságra. De ha te valóban az vagy, akinek hittelek, amikor nőül mentem hozzád, akkor hajlandó vagyok téged uramnak és királyomnak nevezni. Ha azonban nem vagy az, a házastársainkon elkövetett gyilkosság bűnét csak tetézzük, ha most tétlenkedünk. Hát miért nem fogsz már hozzá? Hiszen nem Korinthusban vagy, ahonnan családod származik, még csak nem is Tarquiniiban, mint apád, hogy el kellene távoznod onnan, helyet keresni az uralkodásra! Itt vagy, itt vannak őseidtől reád maradt házi isteneid, itt van atyád képmása, itt ez a királyi ház, a házban a trónszék, itt a Tarquinius név: hát nem tesz, nem kiált mindez téged királlyá? Vagy csak bátorságod nincs hozzá? Akkor meg miért hitegeted az embereket? Azt akarod, hogy folyton csak úgy beszéljenek rólad: a király fia? Én, ha neked volnék, nem hagynám ezt. Ha pedig gyáva volnék, visszamennék Tarquiniiba vagy egyenest Korinthusba, ahonnan családom jött! Testvéredhez vagy te csak méltó, nem atyádhoz!

Máskor megint rákezdte:

- Én magamat is vádolom. Itt volt ez az idegen asszony, Tanaquil. Az meg tudta csinálni, hogy először a férjének, azután a vejének megszerezze a trónt. Én meg, aki királyi apától származom, a kisujjamat sem mozdítom, hogy valakit uralomra juttassak, vagy hogy valakit megfosszak attól.

Így ment ez napról napra. Lucius végül is nem bírta tovább a zaklatást, és hozzáfogott, hogy Tullia akarata szerint lerombolja Servius királyságát. Először fölkereste azokat a szenátorokat, akiket még atyja, Priscus emelt az atyák sorába.

- Emlékeztek-e még - kérdezte tőlük -, mennyi jótéteményben részesültetek Tarquinius Priscustól? Én, a fia, mindezekért most ellenszolgáltatást várok. A hálát atyám iránt ezzel mutatjátok meg.

Azután az ifjakat járta végig, és megajándékozta őket. Azonfelül fűt-fát ígérgetett, ha segítsé­gére lesznek, és nem mulasztotta elsorolni azt sem, hogy mi minden vétke van Serviusnak. Ily módon aztán elérte, hogy híveinek száma napról napra gyarapodott. Végül egy szép napon úgy látta, ütött a cselekvés órája.

Fegyveres csapattól kísérve a fórumra ment, majd berontott a kúriába, a tanács házába, és ott helyet foglalt abban a székben, melybe egyedül a királynak volt joga beleülni. Majd küldöncö­ket menesztett az atyák után.

- Mondjátok nekik, jöjjenek, és üdvözöljék Tarquinius királyt.

És az atyák jöttek, nem várattak magukra; némelyek, mert már előre tudták, hogy mi megy itt végbe, és helyeselték Lucius eljárását, mások, mert megijedtek, és féltek, hogy bajuk származik abból, ha nem jönnek üdvözlésre. De jöttek már csak azért is, mert oly hirtelen történt, ami történt, olyan váratlanul, hogy nem volt idejük higgadtan megítélni a helyzetet. Még az a hír is elterjedt, és ennek is sokan hitelt adtak, hogy Servius Tullius meghalt.

Mikor az atyák összegyűltek, Lucius Tarquinius beszédet intézett hozzájuk:

- Atyák, gondoljátok csak meg, hogy miután atyám gaz gyilkosság áldozata lett, ez a hitvány fattyú, ez a rabnőtől származott rabszolga foglalta el előlem a trónt, mely engem illetett meg. És vajon tiszteletben tartotta-e a törvényeket? Nem mellőzte-e a szokásos interregnumot, megkérdezte-e a népgyűlést? Sőt! Fittyet hányt a nép szervezetére, semmibe se vette a ti beleegyezéseteket, nem kérte, hogy erősítsétek meg uralmában. Így lépett trónra, melyet egy nőtől kapott ajándékba. Így lett király ez az aljanépet szerető ember, azok királya, akik közül maga is származott. Mások tisztességét nem becsülte, az előkelők földjét elvette, hogy azután a leghitványabb népségnek adja át. Minden terhet, amit hajdan közösen viseltünk, az előkelők nyakába varrt. Fölbecsülte vagyonotokat, hogy a gazdagságtokra mosolygó szerencse gyűlöle­tet ébresszen. Mindent összeharácsolt, amihez csak hozzájutott, hogy azután a legrongyosab­bak között szétoszthassa, és népszerűségét növelje...

Idáig ért beszédében, mikor Servius király, akit egy hírvivő sietve értesített a történtekről, belépett a kúria tanácskozótermébe, és rákiáltott:

- Mi dolog ez, Tarquinius?! Hogy merészelted te, amíg él a király, összehívni az atyákat, és micsoda vakmerőség beleülnöd abba a székbe, mely egyedül engem illet?

Lucius vadul szavába vágott:

- Apám trónszéke engem illet, nem egy rabszolgát! Én vagyok a király fia, királyságának én vagyok az örököse! Elég volt már a hosszú önkényből, mellyel gúnyt űztél uraidból, takarodj innen, pusztulj a szemünk elől!

Erre a hangra már az egész szenátus felindult. Az atyák két pártra szakadtak, és csúnyán szidalmazni kezdték egymást. A nagy lármára a nép is összecsődült, voltak, akik Tarquinius­nak és voltak, akik Serviusnak fogták pártját. Ekkor Tarquinius, végsőre elszánva magát, odarohant Serviushoz, megragadta palástjánál fogva, kivonszolta a kúriából, és lelökte a lépcsőn. Servius lezuhant a földre. Tarquinius pedig visszatért a kúriába, hogy a szenátusra rákényszerítse a maga akaratát.

Az öreg király a zuhanástól csak elszédült, de nem ájult el. Lassan összeszedte magát, és néhány hűséges szolgától kísérve elindult hazafelé. De mikor elért az úgynevezett Cyprusi útra, a Tarquinius által utána küldött üldözők utolérték és megölték. A nép között elterjedt az a hír, hogy ez a gyilkosság Tullia utasítására történt. Az bizonyos, hogy Tullia kocsin érkezett a fórumra, és kihívta férjét a kúriából.

- Üdvözöllek, uram és királyom! - mondta. - Első akarok lenni, aki így szólítlak.

Tarquinius visszatért az ülésre, Tullia pedig kocsijával indult hazafelé. Mikor befordult a Cyprusi útra, a kocsis ijedten megrántotta a lovak zabláját, megállította a kocsit, és rámutatott az ott heverő, meggyilkolt Serviusra.

- Nézd, úrnőm...

De Tullia rákiáltott a kocsisra:

- Hajts, hajts keresztül a holttestén! Úgy hajts, hogy az arcán vágjon át a kerék!

A kocsis szót fogadott, és a vér telefröcskölte magát Tulliát is.

Bűnét a római nép sohasem bocsátotta meg, és az utat, ahol ez a szörnyűség történt, elnevezte Bűnös útnak.