TARQUINIUS PRISCUS

Az új király, hogy háláját a nép iránt kifejezésre juttassa, elődeinél gazdagabb, pompásabb ünnepi játékokat kívánt rendezni. Ezekhez új, hatalmas cirkuszra volt szüksége, s ezért a Palatinus és az Aventinus közti völgyben megépíttette a Circus Maximust (a Nagy Cirkuszt). Itt a közönség nagyszerű lovasjátékokat és ökölvívást láthatott. Később is, minden évben megismételték a látványosságokat, és Nagy Játékoknak vagy Római Játékoknak nevezték.

Róma építésére és szépítésére is gondja volt. Telkeket osztott ki, és meghagyta, hogy azokon a gazdagok építkezzenek. Ő maga jó példával járt elöl: oszlopcsarnokokat és boltokat építtetett nagy számban. A város terjedése folytán a régi városfal szűknek bizonyult, és ezért elhatározta, hogy az egész várost új, erős kőfallal veszi körül. De ebben megakadályozta az ősi ellenségnek, a szabinoknak a támadása.

A váratlan támadás nagy ijedelmet keltett Rómában. A római sereg ugyan megállította a szabinokat, de végleges győzelmet nem aratott rajtuk. Ezt Tarquinius jórészt annak tulajdonította, hogy lovassága nem volt elég erős.

„Romulus három lovascenturiát (századot) szervezett, én újabb hármat fogok hozzájuk csatolni - gondolta. - Nevemet is megörökítem velük, mert a magam nevével jelölöm meg őket.”

És azonnal hozzá is fogott az új centuriák szervezéséhez, mire Attus Navius, Róma legtisztel­tebb madárjósa tiltakozott nála:

- Nem lehet, ó, király, sem megváltoztatni, sem újakkal szaporítani a meglevő századokat, míg kedvező jelet nem kaptál a madaraktól.

A király haragra gerjedt. Mint idegen származású nem túlságosan hitt a madarakban, de ezt nem mutatta, hanem hogy megszégyenítse Attust, gúnyosan így szólt hozzá:

- Rajta hát, isteni férfiú, kérdezd meg madaraidat, meg lehet-e azt tenni, amit én most gondolok!

Attus Navius madárjóslatot kért, aztán így válaszolt:

- Igen, meg lehet tenni.

- Nos, tudd meg tehát, én azt gondoltam, hogy te ezzel a késsel ezt a kovakövet itt ni, ketté tudod-e vágni. A madaraid azt jósolták, hogy igen, nos hát fogd mindkettőt, és vágd!

Attus Navius - Tarquinius legnagyobb ámulatára - habozás nélkül kettévágta a kovát, ezt a vasnál is keményebb követ, melyet tűz csiholására használtak.

Ez olyan hírnevet szerzett Attusnak, hogy halála után azon a helyen, ahol ez történt, szobrot állítottak neki. A kovát is oda ásták el, a szobor alá, hogy az utókor se feledkezzék meg erről a csodáról. És ettől fogva oly nagy tisztelet övezte Rómában a madárjósokat, hogy ha bármibe fogtak, hadseregtoborzás, béke vagy háború dolgában, mindig auspiciumot, madárjóslatot tartottak. Minden templom vagy pap felszentelésénél jelen voltak az augurok. Népgyűlést csak akkor lehetett tartani, ha az augur kedvező jóslatot hirdetett. A madarakat két osztályba sorozták: olyanokra, amelyek hangjukkal adtak jelt, mint például a holló, bagoly, harkály, kakas, és olyanokra, mint a sas, ölyv, galamb, amelyeknek repülése és száma volt a jóslás alapja. Az auspiciumot ezentúl egyetlen hivatal sem mellőzhette, de még a király sem. Tarquinius nem változtatott a lovasság rendjén, hanem minden század létszámát megduplázta, úgyhogy most már egy lovascenturia nem háromszáz, hanem hatszáz emberből állott. Megerő­sítve a lovasságot, most már Tarquinius akart leszámolni a szabinokkal. Újból megindult a háború. Az Anio folyó partján állt szemben a két sereg. A parton nagy mennyiségű fa hevert, főleg építkezéshez szükséges gerendák és dorongok. A király megparancsolta, hogy titokban készítsenek tutajokat, a dorongokat pedig rakják a tutajokra, és gyújtsák meg. Úsztak a tutajok az égő dorongokkal a sebes vizű Anion lefelé, és mert a szél is alkalmasan fújt, a folyó rövidesen teljes szélességében tűzbe borult. Valamivel lejjebb, a szabinok harcvonala mögött állt egy cölöpökre vert híd, ezen vonultak fel és csak ezen vonulhattak vissza a szabinok. De mielőtt észbe kaptak volna, a vízen úszó máglyák már odaértek, a cölöpökön fennakadtak, és a szél segítségével lángba borították a hidat.

Ezzel egyidejűleg megindult a római támadás. A szabinok közül a gyávábbak az égő látványtól is megrémülve, már az ütközet elején megfutamodtak, és minthogy a hídon át nem menekülhettek, vakon belerohantak a vízbe, és ott pusztultak el. Fegyvereiket az Anio sodorta magával, bele a Tiberisbe, az pedig továbbvitte Róma felé. Így történt, hogy a város lakói előbb szereztek tudomást a győzelemről, mintsem a győzelem hírnöke megérkezett.

E csatában különösen a lovasok tűntek ki. Tarquinius számítása bevált. A lovascenturiák eldöntötték a csata sorsát. A szabinok menekültek, Tarquinius üldözte őket. A zsákmányt és a foglyokat Rómába küldte, a csatatéren elszórt fegyverekből pedig hatalmas máglyát rakatott, és Vulcanusnak, a tűz istenének tiszteletére felgyújtatta.

Azután folytatta az üldözést. A szabinok ügye veszve volt, nem maradt számukra más hátra, mint hogy békét kérjenek.

Tarquinius Collatia városát és a körülötte elterülő termékeny földeket elvette tőlük. Mint ez időben minden, ez is szertartásosan, kellő formaságok szerint történt. A király megkérdezte Collatia követeit:

- Ti vagytok-e Collatia követei? Titeket küldött-e Collatia népe bejelenteni, hogy megadjátok magatokat és a collatiai népet?

- Mi vagyunk - hangzott a válasz.

- Vajon képes-e a collatiai nép a maga sorsában dönteni? - kérdezte tovább a király.

- Képes - válaszoltak a követek.

- Átadjátok-e magatokat és a collatiai népet, a várost, földjeit, vizét, határait, szentélyeit, házi eszközeit, mindent, ami isteneké vagy embereké - átadjátok-e mindezt az én hatalmamba és a római nép hatalmába?

- Átadjuk.

- Én pedig elfogadom - fejezte be a szertartást a király. A magát megadott Collatia városát és annak vezetését rábízta elhalt testvérének fiára, Egeriusra. Ennek született itt egy fia, aki a városról a Tarquinius Collatinus nevet kapta.

A szabin háború befejeztével a király visszatért Rómába, és diadalmenetet tartott.