|
Témaindító hozzászólás
|
2008.01.15. 16:56 - |
Nikola Vapcárov
BÚCSÚ
Majd álmaidban meg-meglátogatlak,
mint messzi vendég, kit senkise várt.
Ne hadd, hogy kinn az úton ácsorogjak -
Az ajtót be ne zárd!
Belépek hozzád, csöndben letelepszem,
s csak nézlek, nézlek a homályon át.
És mikor édes arcoddal beteltem,
megcsókollak és úgy megyek tovább.
Kardos László fordítása |
[33-14] [13-1]
Egyszerű vers macskaarcokról (nyelvtörős)
Macska Marci
egy harci Marci!
És Marci arca
egy harci orca,
ami a macskák harcának
- és eme harc minden karcának -
sok-sok nyomát hurcolja,
mert a másik arcát karcolja
a kandúr, aki harcolja
a macskák ősi harcát,
és büszkén viseli arcát
minden macskaharcos
akkor, ha a harctól karcos.
Tehát oly harcimacska arca,
amiről hiányzik a macskaharcok karca
azt mutatja, hogy vagy ő a legjobb macskaharcos,
mert magát megvédve más macskaarcot mardos,
vagy rossz, de fürge macskaharcos,
és arca azért nem olyan karcos,
mert futott és nem harcolt,
mert félt, hogy összekarcolt,
sebes, meggyötört macskaarca
elárulja, hogy macskaharcra
teljesen alkalmatlan
harcimacska
ő!
Hínye!
(Cs J) |
Tatár Sándor
Lux interna
(Megvilágosodás)
Minden egyszerű lesz s unalmas,
ha majd megvilágosodom.
Itt lesz a bárány, ott a farkas,
no és minden bölcs rokonom.
Kétely szalmája és törekje
nem sebzi lelki lábamat;
nem indulok be több szövegre,
nem lesz több csapda s feladat.
Pipázni nyári délutánon,
míg önnön fényem süt le rám,
s dajkál tudásom, ez a mákony;
az idő elleng szép simán.
Vagy idő sincs már: délibáb az!
kik méricskélik, mind vakok.
– most még hiányzik bár a válasz,
mert most még kérdező vagyok. |
Dante Gabriel Rossetti
(1828-1882)
Fényvillanás
(Az Élet háza című ciklusból)
Már jártam itt, igen!
Mikor is volt? Ki tudja már!
Ott künn a fű nem idegen,
s az illatár,
a sóhajtás, a part sok fénye sem.
Enyém voltál. Igen.
Vajon mikor is lehetett?
Egy fecske röppent odafenn,
fordult fejed,
fátylad lehullt - de rég volt, Istenem!
Így volt? S így lesz? Igen?
Legyőzve évek távolát
visszatalál a szerelem
a gyászon át?
Jön még nap s éj, amely gyönyört terem?
|
Alekszandr Blok
(1880 – 1921)
Oly ismerős vagy
Oly ismerős vagy, mintha hajdan
éltél is volna már velem.
Másoknál, otthon, utcazajban
meglátom arcod hirtelen.
Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem,
ott vagy te, bárhol is legyek.
Hallom kopogni éji csöndben
közelgő könnyű léptedet.
Nem te suhansz el láthatatlan
mellettem, ha ajtót nyitok,
légből, párából szőtt alakban,
te álmaimból támadott?
El-eltűnődöm néha: nem te
ültél a szérűskert alatt,
egy sír gyöpén, a cinteremben,
kartonkendődben hallgatag?
Egy pillanat - még ott pihentél,
s tűntél, suhantál már tova.
Dalolva a patakra mentél...
Az estharang szelíd szava
választ zúgott dalodra messze,
s én sírtam, s vártam csüggeteg,
hogy hallak-e, hogy szólsz-e, jössz-e,
de elhalt édes éneked.
Kartonkendőd egy percre túlnan
megvillan még a part felett,
s eltűnsz. De érzem szomorúan,
hogy még találkozom veled.
(Lator László) |
Csukás István
(1936 - )
Szerelmes vers
Ülj ide mellém, s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett, és
hol van már az a felelet --
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett. |
Charles Bukowski
(1920 – 1994)
Oh, igen
vannak rosszabb dolgok is
mint a magány
de évtizedek szükségesek
hogy erre rájöjjünk
és amikor sikerül
felismerni őket
már késő
és tényleg nincs rosszabb
mint amikor
késő van.
|
Szemere Brigitta
Libellus
Fénylik az égbolt,
sápad a félhold,
meg-megremeg.
Víztócsa üstben,
barna-ezüstben
mély fellegek.
Hull már a kedvem:
földre leverten
ázó levél.
Arcomra könnyet
mind egyre többet
sír már a szél.
Tűnődve, némán,
rámnéznek mélán
szürke falak.
Fölöttük kúsznak,
dél felé húznak
fénymadarak.
Roppan az égbolt,
végre elég volt:
mozdul a táj!
Ébred a testem,
álmodik bennem
mind, ami fáj.
|
Victor Hugo (1802 – 1885)
Régi dal az ifjúságról
Rózsáról én nem álmodoztam.
Mentünk az erdei úton
Rózsa meg én, fecsegve hosszan,
de hogy miről, már nem tudom.
Én hűvös voltam, mint a márvány,
szórakozott és ildomos;
ballagtam, fűt-fát magyarázván,
míg szeme azt kérdezte: Nos?
Friss gyöngyharmat szitált a berken,
napernyőt tárt a sarju-ág;
én a rigó füttyét füleltem,
Rózsa a csalogány szavát.
Tizenhat voltam és mogorva,
ő húsz, a szeme csillogó;
fülemüle trillázta: Rózsa,
s engem kifütyült a rigó.
Aztán a lány feszes derékkal
nyujtózott, s míg gyümölcsöt ér,
a lomb közt reszketett a szép kar;
s én nem láttam, hogy hófehér.
Hűs csermely csobbant mély mederben,
dajkálta bársony moha-ágy;
s aludt a néma rengetegben
a természet, mely csupa vágy.
Rózsa, a cipőjét lerúgva
ártatlan arccal, hirtelen,
pici lábát a vízbe dugta;
s én nem láttam, hogy meztelen.
Nem is tudtam, mit mondjak aztán;
mentem vele a sűrün át,
olykor mosoly rezgett az arcán,
s hallottam egy-egy sóhaját.
Nem láttam, mily gyönyörü Rózsa,
csak kijövet. - Buta dolog!
Ne gondoljunk rá! - szólt. S azóta
örökké erre gondolok.
(Nemes Nagy Ágnes) |
Pilinszky János (1921 – 1981)
Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tünődve benned görgetik
fakó szivüknek terheit
a hallgatag szegények
A foszladó világ felett
te változó és mégis egy,
szelíd, örök vigasz vagy;
elomlik minden kívüled,
mit lágy erőszakod kivet,
elomlik és kihamvad.
De élsz te, s égve hirdetik
hatalmad csillagképeid,
ez ősi, néma ábrák:
akár az első angyalok,
belőled jöttem és vagyok,
ragadj magadba, járj át!
Feledd a hűtlenségemet,
legyőzhetetlen kényszerek
vezetnek vissza hozzád;
folyam légy, s rajta én a hab,
fogadd be tékozló fiad,
komor, sötét mennyország. |
Dr. Rácz J. Zoltán
(1940 - )
Vallomás
Csillagokba szőtt reményünk.
Édes poklunk, üdvösségünk.
Ha a szívünk jégbe dermed,
Tőlük kaphatunk szerelmet.
Anyánk, húgunk, feleségünk,
Fegyvertársunk, menedékünk.
Keserű méz, édes méreg.
Szent titkuk maga az élet. |
Pietro Metastasio
(1698-1782)
MADRIGÁL
az álomról
Jöjjön álomkép-alakban
az, ki szívsebemre balzsam,
hogyha másképp nem jöhet!
Ámor, légy igaz barátom:
váltsd valóra majd az álmom -
vagy ne költs fel engemet. |
Ellen Niit: Azt hittem
(1928 - )
Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.
Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.
Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.
S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.
Láttam földet, hol nincs tó, se folyó -
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.
De tudtam: nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni és gyűlölni.
És látni, hogy néha szürke homályon
átragyog kéken a tenger
s tudni: tisztább öröm nincs a világon,
mint az, ha ember az ember.
(Képes Géza) |
Dsida Jenő
(1907 – 1938)
Meghitt beszélgetés a verandán
Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.
Egyszerű és jó vagyok,
mint világ fölött lebegő
madár. Te átlátszó vagy,
tiszta, mint a levegő,
mint üvegkorsónk friss vize,
melyen átcsillan a nap.
Én szomjas vagyok
s te nem tagadod meg tőlem magadat. |
Balla D. Károly
A ló
Pányvára fogott lelkiismerettel
megtanultam a körök mértanát.
Karó és kötél soha fel nem menthet,
vén Püthagorász szab rám rabruhát.
Magam körül már mindent lelegeltem,
csak forró port rúg felsebzett patám;
elérnem füvek frissét lehetetlen -
kimért sorsom ez: átlátszó karám.
Sörényem hullik, csillagom is szűköl:
ki oldja hát meg pányvakötelem? -
...És egyre szűkül az amúgy is szűk kör,
karómra lassan rátekeredem. |
Szergej Jeszenyin
(1895 – 1925)
KI VAGYOK?
Ki vagyok? Csak álmodom, tünődöm,
szemem kékjét homály itta fel.
Mellékesen élek itt a földön,
épp csak úgy... együtt a többivel.
Megszokásból csókollak, csak éppen
mert csókoltam mást is eleget,
s mintha gyufát lobbantok sötétben,
szép szavakat úgy mondok neked.
„Mindörökké”, „kedvesem”, „csak téged”...
De a lelkem dermedt és üres.
Hogyha magad ajzod szenvedélyed,
igaz szót szívedben ne keress.
Tüzemet már semmi fel nem szítja,
vágyak nélkül élek, csendesen.
Erre-arra hajló karcsú nyírfa:
születtél sokaknak és nekem.
Magamnak mindig társat kerestem,
s tűrtem komor fogság nyűgeit.
Nem vagyok féltékeny egy kicsit sem,
nem illetlek rossz szóval, ne hidd.
Ki vagyok? Csak álmodom, tűnődöm,
szemem kékjét homály itta fel...
Szerettelek téged is a földön,
épp csak úgy... együtt a többivel.
(Rab Zsuzsa) |
Faludy György
(1910-2006)
Szonett
Hatvanöt év korkülönbség. Remegtem
a rémülettől. S mégis átadom
magamat néked. Megőrültem, mondják.
Jeges lúdbőr futott le hátamon.
Egyszerre mégis otthon vagyok nálad
s fölöttünk a szerencse őrködik.
Beszélgetésünk folyója kiárad
és megtanultuk, hogy időnk rövid.
Ám most így élünk durva és szíves
lények között, nem ülünk senkihez
s nem mondunk magunkról sokat. Minek?
De élvezed és én is élvezem
a lehetetlent. Maradj énvelem.
A mindenségben nincsen értelem. |
Dorothy Parker
(1893 – 1967)
Férfiak
A Vénuszuknak mondanak,
Hiszen te vagy az út, magad.
Ha lángra lobbansz, oh, egek!,
Ők megmondják majd, mit lehet;
Ha tested-lelked már övék,
Ők jobban tudják, merre lépj.
Tanít, nevel mind, mert, tudod,
Oly átkozott a modorod.
Ahogy te jársz el, nem helyes,
Átszab, kioktat, átnevez,
Amit imád, mind átformálja -
Oh, úgy fáraszt a sok marhája.
(Aletta Vid)
|
Kiss Kálmán
Nem csókolhatom meg
Nem csókolhatom meg a lelkedet,
hát megcsókollak ott, ahol lehet.
Ott, ahol a két remegő ajak
megnyílik nekem, ha szólítalak.
Részegítően szép vagy, mondanám,
de illatoddal tele van a szám.
Tudod s tudom: köröttünk minden talmi,
és azt is tudjuk, hogy meg fogunk halni,
de itt a csúcson, hol a gyönyörök
jajongnak, minden pillanat örök.
|
ELINOR WYLIE
(1885-1928)
BÚCSÚAJÁNDÉK
Nem adhatom neked a bazilika tornyát
nem adhatok neked eget
sem Clunyből a kilenc vizigót koronát
még üdvöt sem adhatok neked:
de egy picike erszényt adhatok
lágy egérprémeset
ráfestve egek csillagok
s benne két kék könnyemet.
Nem adhatom neked Capri szigetét
szépséget nem adhatok
nem süthetek ropogós cseresznyés rétest
mert hogy veled boldog vagyok:
de egy pici tokocskát adok neked
puha vadmacskabőr az egész
a bal felőli zsebedbe tedd
és soha bele ne nézz.
Hajnal Anna fordítása
|
Robert Burns (1759-1596)
Ha mennél hideg szélben
Ha mennél hideg szélben
a réten át, a réten át,
rád adnám kockás takaróm,
öleljen át, öleljen át!
S ha körülzúgna sors-vihar
rémségesen, rémségesen:
szívemben volna házad,
oszd meg velem, oszd meg velem!
Volna köröttem zord vadon,
sötét, veszett, sötét, veszett:
mennyország volna nékem az
együtt veled, együtt veled!
S ha volnék minden föld ura
az ég alatt, az ég alatt:
koronám legszebb ékköve
volnál magad, volnál magad!
Weöres Sándor
|
[33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
