2007. február 4. 07: 13
Ekkor futotta meg az agyam minden. Ekkor pörögtek le az első képek a szemem előtt. Az életem láttam. Hamar a végére ért a képvetítés. Nem élek sok ideje. Össz. 14 éve. De nem akarok tovább. gondolj bele, eléred a 18-20-at megkapod az érettségidet keresel munkahelyet vagy tovább tanulsz. Aztán elveszel valami picsát, csinálsz neki két gyereket és negyven éves korodra már szarra se vagy jó. felkelsz reggel dolgozol estig azt alszol. azt viszlát. és akkor még csak negyven vagy... élsz még negyven évet. márha életnek nevezhetjük azt hogy döglesz egy szobába. de nem is ezért, nem ezért akarok elmenni. vagyis nem csak ezért. tudom. most jön az a rész hogy "mi baja lehet egy 14 éves kisgyereknek... talán elvették a cumiját? és akkor most öngyilkos lesz, de úgyse meri megtenni?" igen, ezt ismerem. külömben is, ha a 14 évesek bajait leszólják akkor csak roszabb lesz, arra meg már végleg nem vagyok kiváncsi.
mikor befejeztem a gondolkodást, megint ugyanarra gondoltam. mint már évek óta minden nap reggeltől estig. egy személyre akivel nincs közvetlen kapcsolatom de minden reggel látom a vonaton, a buszon, az iskolában. és soha nincs esélyem arra, hogy közelebb kerüljek hozzá. És mostmár nem is lesz. Elmegyek.

8:06
elémbasztak valami reggelinek nevezett szart. anyám rámnézett, és azt mondta:"eszed nem eszed nincsen más. mivan má esse jó? hülyegyerek egyed meg vagy éhendöglesz! engem nem érdekel!" nem beszéltem vissza neki. mert nemrég halt meg a testvérem balesetben. anyám csak őt szerette. vagyis őt jobban szerette mint engem. és most rajtam vezeti le a dühét. csak ő volt hozzám kedves. és nagyon hiányzik. ajtócsapódás, beront apám és káromkodik, hogy mért nem dögölnek meg azok a kurva szolgáltatók, aztán lebasz vagy hét csekket az asztalra. felállok, felmegyek az emeletre és bezárkózok a szobámba. elegem van ebből a kibaszott világból. DVD-zek. valami jó kis horrort.

10:23
bekapcsolom a gépet, felmegyek a google-ra és leszedek pár képet. átszúrt torkokról, fallen angelekről, meg mindenfére véres szarságot. letöltöm a windows live messenger 8.0-át, felmegyek és kiirom hogy meg akarok dögleni. ír nekem pár fasszopó úgynevezett barát, akikről többet tudok mint gondolnák... kibeszélnek a hátam mögött meg csak akkor vayok nekik jó ha nincs más. tudom én... rögtön villog nekem 3 ablak. megnyitom, bámul rám egy integető hello kitty, egy rózsaszín csillámokból kirakott cijja vagy xia (vagy mi a faszom)  felirat meg minden ilyen szarság. van bőr a pofájukon ilyeneket kérdezgetni: "miuzu? mizújs??" látom vették a lapot... most is csak egy ember jár a fejemben...
írják msnen hogy az élet szép, ne akarjak meghalni, meg hogy olyan boldogok mer összejöttek a szerelmeikkel... mintha tudná  egyik picsa is, hogy én mit érzek... az élet szép... igen... jól indult az én életem is.... csak megszülettem.

12:39
nincs ebéd. egyek amit találok. összebaszok gyorsan egy szendvicset. jó étvágyat. bevágodok a tévé elé és bámulom. kapcsolgatom. egyiken csacska angyal megy és visítoznak benne hogy kutyumomumó, meg mindenféle mexikó vagy milyen kurva vinnyog benne, mint akit nyúznak. a másikon teleshop megy amelyben kihagyhatatlan ajánlatként csupám húszezerért adnak egy buzi turmixgépet ami három nap múlva úgyis életlenné válik. a többin a poszáták párzási szokásai, eredeti szerelmes filmek 1940 ből, nyervogós popzenészek énekelgetnek, tokio hoteles bugyik reklámozása, aztán nyuszó muszó kalandjai, golf világbajnokság... sorolhatnám.

13:27
átmegyek az egyetlen haveromhoz. ő az aki megért. ha él még... ősz van. de ahhoz képest szokatlanul meleg. vagyis fülledt idő. a 12 éves magukat "jó nő"-nek nevező lányok rózsaszín miniszoknyában rohangásznak és vihognak, és vagy a csakcska angyal meg a te vagy az életem legújabb részeiről beszélgetnek, vagy pedig arról, hogy mekkora rockerek meg pankok mert tokio hotelt halgatnak. aztán jön a bill olyan cuki rész... odaérek a haverom hófehér házához, bemegyek a citromsárga  előszobába felmegyek a babakék lépcsőn és beérek a haverom koromfekete szobájába. pár gyertya ég csak, annyi az összes fény. a redőny is le van húzva. elbeszélgetünk az érvágásról, a halálról, a felaksztásról és a metálzenéről. szél támad, és nekiáll dörögni meg villámlani. várok egy kicsit, és mikor elkezdődik a vihar, szép lassan hazafelé veszem az irányt.

17:33
hazaérek. anyám nekiáll hisztizni meg káromkodni mert eláztam, meg biztos megfátam és megint pénzt kell gyógyszerekre kidobnia. tíz perc szidkozódás után felmegyek a szobámba. egy szót nem szóltam egész nap hozzájuk, de úgy tűnik, ez nem tűnt fel nekik. ledöglök az ágyamra, nem kapcsolom be a tévét, és a számítógépet sem. csak gondolkodom egyre, ugyanarra a személyre az én drága egyetlen szerelmemre, aki ebben a pillanatban is talál valakit ölel, és nem rám gondol, hisz  még köszönőviszonyba sem vagyunk... meg arra gondolok, hogyan közösítettek ki a barátaim, hogyan hanyagoltak el, és hogyan bulizhattak vajon, amikor engem sehová nem engedtek el, és csak ültem otthon, ők meg slipknot koncerten voltak, és annyit sem mondtak hogy szegény, mikor megtudták hogy nem mehetek... gondolkoztam csak gondolkoztam... annyit mint még soha életemben... mikor megvertek a 18 évesek mert nem tetszett nekik a pofám, mikor csak úgy ütöttek a szüleim, mert nem olyan vagyok mint amilyennek ők látni akarnak, mikor kiröhögtek a lányok, hogy ugyanmár mi igényes és ízléses pasikkal járunk csak, mikor a barátaim lealáztak a sárga földig, mikor a tanáraim direkt kicsesztek velem, mert nekik sem tetszett a pofám... mindenre visszaemlékeztem... az egész kibaszott életem egy kalap szart sem ér...

19:10
vacsora. ugyanaz, mint az ebéd. eszek amit találok. megint szendvics. hurá.

19:20
készülődök. mostmár biztos. lemegyek a pincébe, felhozok valami régi kötelet. bekapcsolom a gépet, felmegyek msn-re.  Írok az egyetlen haveromnak, hogy köszönöm, hogy voltál nekem a szarban is. tudta mit akarok és nem tartott vissza. nem azért mert nem szeret. az öngyilkosok eltérítése a céljuktól nem feltétlenül a szeretet kifejezőeszköze. egy átlagos embernek nehéz azt mondani arra, hogy öngyilkos leszek azt hogy: igen? hogy teszed meg?... attól hogy azt mondják hogy az élet szép, csak mégjobban nő a halálvágy. szart se érnek vele. majd pont miattuk nem leszünk öngyilkosok.... heh...nézegetem a képeimet, a szép véres képeim, és játszok valami gyilkolós PC játékon.

21:15
elmegyek fürdeni. már nagyon szemezek a borotvapengével... megmosom a hajam, megszárítom belenézek a tükörbe és csak egy 20nak kinéző gyereket látok. olyan mintha átlag életet élnék, de ez nem az. mire végzek a fürdéssel meg a  hajmosással, anyámék ordibálnak hogy nem csinátam leckét, pedig holnap hétfő, és iskola, ránéz az órára, látja hogy már fél 11 van, elszörnyed és lekever egy pofont. bebassza az ajtómat, lemegy a földszintre kikapcsolja a tévét, és alszik.

22:45
még várok egy kicsit. ameddig biztos elalszanak.

23:20
kimegyek a szobámból, ráállok a székre és a szobaajtómtól pár lépésre található gerendára kötöm a kötelem. hurkot kötök rá, beleteszem a fejem, és csak állok azon a széken.egy mozdulat, és garantált a halál. még gondolkodok egy kicsit. ugyanarról. de legerősebben most is csak az én kis szerelmemre gondolok. mint a mai nap minden percében. sírok. sírok miatta... keservesen. aztán eszembejutnak a kiabálások a kinevetések a verések a megalázások a rugdosások a magány... és Ő... már nem sírok. már zokogok. és azt mondom, hogy nekem elég! magamban kinevetem azokat, akik engem nevetnek ki, és arra gondolok hogy nem ér semmit az élet... és Rá is gondolok... egy határozott mozdulattal kirugom a széket a lábam alól és a gondolatok még mindig a fejemben járnak... iszonyúan fáj, kapkodnék a levegőért, de megállom, rúgdosnék a lábaimmal de azt is megállom, és már nem bírom már muszály rugdosnom egy kicsit már muszály egy kicsit fulladoznom, de aztán megint azok a gondolatok, szinte üldöznek, le akarnak szedni onnan el akarnak kapni az összes gondolatom az összes kinevetés az összes verés, az összes rugdosás, az összes megalázás és annak a csodálatos egyetlen drága szerelmemnek a képe, aki szarik a fejemre, de nem érdekel mert nekem minden ő... abbahagyom a kapálózást, már csak gondolatok járnak egyre halványabban az agyamban aztán már azok se... csak szép csendben mozdulatlanul lógok, ha akarnék se tudnék megmozdulni... talán még élek, az egyetlen dolog amit csinálni tudok a mosolygás, aztán már azt se... már érzem a vesztemet... érzem hogy már nincs visszaút... és ez olyan jó érzés.aztán már nem zokogok, de még folyik ki a könny a szememből, már nem mosolygok, már nem gondolkodok...