Sarkamon ülve tanulmányoztam az előttem álló poharat, tele vízzel.
Szinte kétségbeesve kapaszkodtam a reménybe, hogy mégis csak láthatok valamit, de annyi év után lassan el kellett fogadnom, hogy ez csak egy pohár víz. Akkor törődtem bele abba, amit pár perccel később már akkora meggyőződéssel mondtam el Neked, mintha egész életemben úgy hittem volna.

Nyílt az ajtó, és Te léptél be rajta, ugyanazzal a mogorva képpel, amit később oly sokszor láttam. És amit Ginny Weasley talán sosem fog.
Nem dobbant meg a szívem, nem éreztem, hogy valaki egy borítékra szegez a Végzet pecsétjével. Egyetlen furcsa gondolatom volt… ’De jó, két napig össze leszek zárva egy érzelmi nyomorékkal.’ Soha az előtt és az után nem gondoltam Rád érzelmi nyomorékként, de… tény, hogy akkor annak néztél ki.
Az ajtó a már ismerős, reszelős zajjal bezárult és ott maradtunk, egyedül abban a szobában. Nevetséges, milyen romantikusan hangzik. Kegyetlen, hogy egyáltalán nem volt az.

Mikor már vagy tíz perce lapultunk, belemélyedve a csöndbe, elegem lett. Már nem emlékszem, hogy az ajtó felé küldött, kényszeres, gyilkos pillantásaid húztak fel, vagy az a hideg közöny, amivel felém fordultál. Vagyis, amivel eszed ágában sem volt felém fordulni.
- Neked is szia – mondtam egy enyhe félmosoly kíséretében. Amióta bejöttél, le sem vettem a szemem a pohárról. Kiábrándító, hogy még az is érdekesebb volt Nálad, igaz?
Meglepetten fordultál felém, és éreztem, ahogy a homlokomra nyomod az ’Elmebeteg’ bélyeget. Kétségem sem volt felőle, ha ebből versenyt rendeznénk, Te lennél a nyertes. De az ’Udvariatlan’ különdíjat biztosan megnyernéd. Főleg, hogy vissza se köszöntél.

Észrevétlenül vállat vontam, és tovább figyeltem a leheletemtől lágyan fodrozódó vizet.
- Mit csinálsz? – ültél le hirtelen mellém.
Azóta sokszor eszembe jut, hogy valaha ez egy nagyon komoly kérdés lehetett. De az évszázadok kikoptatták a szavak szívét.
És ennél a pontnál minden egyes alkalommal gúnyosan elmosolyodom. Legtöbbször úgy érzem, ez a mosoly összegyűjti a világ minden fájdalmát, és pici tőrként a szívembe szúrja.
Mert milyen kényelmes is mindent az eltelt időre, a rohanó, rohadó világra fogni! De mitől lett ilyen, amilyen? Tőlünk, emberektől. Vagy talán nem is vagyunk már azok…
Felordít a lelkem, ha az üressé vált, immár kínzó szavakat hallom. Nem a létezésük, a kimondásuk miatt, hiszen rég megszoktam, hogy egy fiú csak úgy átkiáltja egy lánynak, hogy ’szeretlek’, miközben az árnyékban ott bújik egy másik, akinek a kezét fogja, és tegnap még egy harmadikkal láttam csókolózni… Nem. Abba szenvedés belegondolni, hogy valaha mennyi mindent magába foglalt ez a szó, micsoda földöntúli boldogságot jelentett a valódi emberek számára. De miért panaszkodom? Lélektelen emberek szájába lélektelen szavak valók.

Ahogy minden kifosztott szó fájdalmat okoz, a Te kérdésed is ezt tette. Mert hiába tettél úgy, nem gondoltad komolyan. Csak meg akartad törni a számodra kínos csendet. Játszani akartál, de kihagytad a számításokból, hogy esetleg nem rendelkezem színészi vénával.
- Majd kérdezd meg újra, ha már tényleg érdekel. – Nem néztem Rád. Te sem néztél rám úgy igazán.
Döbbent meglepetés tükröződött az arcodon, de kis idő múlva bólintottal és leültél az egyik fotelba. A szemem sarkából elkaptam szinte elismerő pillantásod.

Elzsibbadt a térdem, így hát törökülésben helyezkedtem el, és államat a kezemre támasztva fürkésztem tovább a poharat.

Nemsokára megint mellém ültél.
- Mit csinálsz? – kérdezted ismét, és a hangodban búvó őszinte érdeklődéstől kis híján dalra fakadtam.
- Te mit látsz, mit csinálok? – Valóban kíváncsi voltam rá.
- Már vagy fél órája bámulsz egy pohár vizet.
- Mondd, Harry, szoktál te alakzatokat keresni a felhőkben? – Először fordultam Feléd, mióta beléptél a szobába.
- Bevallom, még soha nem próbáltam. – Egy mosollyal jutalmaztam őszinteségedet.
- Egyszer eljöhetnél velem… - kezdtem, de még időben beharaptam a szám. Szégyenkezve megráztam a fejem. – Most jó benyomást tehettem rád… Ügyes vagy, Abigail, nem kell sok hozzám és Harry Potter végleg hülyének néz…
- Akár hiszed, akár nem, örömömre szolgál, hogy végre megtudtam a neved. – Kicsit oldalra döntötted a fejed, és olyan aranyosan mosolyogtál rám, hogy muszáj volt felnevetnem.
- Hm… Hát akkor, a nevem Abigail Grass. – Kinyújtottam vézna kis kezem, és Te gyengéden megszorítottad.
- Harry Potter.
- Most, hogy így megismerkedtünk, elmagyarázom neked a poharam működését.
- Működését? – vontad fel a szemöldököd.
- Ez így hülyén hangzik, de… - Közelebb húztalak. - Ez nem egy közönséges pohár. Ha jól megnézed, látod középen a két betűt, ami elszigeteli a víz egy részét.
- AG, igaz? – pillantottál rám.
- Igen. – bólintottam. Majd folytattam. – Az előbb a felhőfigyelésről beszéltem neked. Ez is olyasmi. Ha… ha szerencsés vagy, az egész világot láthatod ebben a pohár vízben.
- Valamilyen jósló eszköz? – bizonytalanodtál el.
- Nem, dehogy! – Elmosolyodtam.
- Olyan, mint egy földgömb, csak mágikus változatban?
- Aranyos, hogy így keresed a varázslatot, de az mindig benned rejlik.
Megint az a félig elismerő, félig döbbent, smaragdzöld szempár.
- Képletesen értettem. – Szórakozottan kisimítottam egy tincset az arcodból, mire összerezzentél. – A betűk miatt nem egységes a víz. A fény egészen máshogy törik meg rajta, és olyan megnyugtatóan táncol… És, ha figyelmesen nézed, láthatsz aprócska színfoltokat. A betűk üvegét mikroszkopikus színpettyek alkotják, amik csak bizonyos esetekben tükröződnek a vízen. Amikor a pöttyök játékát nézed, olyan, mintha tiéd lenne az egész világ.

Ahogy a vizet fürkészted, lassan kisimultak a ráncaid.
- Mióta van ez meg? – Tekintetedet nem szakítottad le a pohárról.
- Az első születésnapomra kaptam Aputól. Ő készítette – válaszoltam nosztalgikus mosollyal.
- Szóval apukád ezzel foglalkozik? – A meglepetés elég erős volt, hogy elvágja a pohárral folytatott, hallhatatlan beszélgetésedet.
- Igen. Üvegfújó. Ha akarod, neked is csinál egy HP-set… Persze jó pénzért – vigyorogtam Rád pajkosan.
- Nem is tudom…
- Vagy akár GW-set is. – Pici szúrás a szívem táján. A Terv nem mindenkire egyforma sebességgel csap le.
- Már nem időszerű a dolog – álltál fel szomorú mosollyal.
- Sajnálom, hogy megkérdeztem – tápászkodtam fel én is. – Miért?
- Gregory Solder.
- Áh. Megértem Ginnyt.
- Azt ne mondd, hogy te is bele vagy zúgva abba a nyálgépbe! – kiáltottál fel elkínzottan.
- Csak tetszik – vontam vállat. – De melyik lánynak nem?
- Lapozzunk – fordultál el.

Ha akkor tudom, hogy Nálad a ’Lapozzunk!’ évszázados, nyomasztó csendet eredményez, megkíséreltem volna szabadulni. De nem tudtam, így tűrtem a tűrhetetlent, és csak szenvedtem némán.
Akárhogy is akartad, én nem voltam képes megtörni a jeges gátat, amit egyetlen szavad emelt közénk. Neked kellett.

Az ablakpárkányon ülve néztem a lemenő Napot.
Sokak szerint a naplementével véget ér valami. Te is közéjük tartozol. De én inkább egy új Kezdetnek érzem az éjjelt, már kiskorom óta. Éjszaka elcsitul a világ hamis ritmusa, a Sötétség elnyeli a hazug szavakat. Sajnálom a Sötétséget. Undorító reggelije van. Szerinted kiábrándítóan hangzik, de számomra már teljesen természetes, hogy amikor vihar van, a Sötétség kiokádja azt a sok mocskot, amit lenyelni kényszerül. Amikor dörög az ég, szinte hallom, ahogy a Sötétség ezt kiáltja: Csesszétek meg!
Bár sosem tetszett Neked ez a felfogásmód, mégis mindig megkérdezted. ”És az eső? Az nem mocsok…” Ha meghallottad a válaszom, reflexből faképnél hagytál.
„Valami hülye liba megsirat minket. Ha csak egyszer kidörgölné a szemét, meglátná az Igazságot, és a Sötétséggel összefogva ránk zúdítaná az összes szemetet, amit vele temettettünk el. Végre megtisztulna a Világ.”

A kezemben tartott üvegpohár felszínén szikrákat vetett a Nap utolsó sugara. Milyen jó lett volna isteni sugallatra látni a jövőt, érezni a változást!
Ez csak egy pohár víz, Abigail…
- Abigail? – léptél mellém.
- Igen? – Mosolyogva fogadtam a kinti új Világot. Bár ne tettem volna.
Jelnek vetted. Követted. Megcsókoltál.
- Szerintem te még össze fogsz jönni Ginny Weasleyvel – nyögtem. Csak azért, hogy leplezzem a zavarodottságom. De komolyan gondoltam. Véresen komolyan…
- Most csókoltalak meg, és Te ilyeneken gondolkodsz? Kösz szépen – morogtad.
- Nem, nem én csak… szerintem…
- Szerintem meg nem. – Megint megcsókoltál. Újra meg újra.
Ha valaki kérdezné, azt mondanám, a szerelem olyan, mint egy ördöngös kártyajáték. Először csak nyersz, egyre többet és többet, aztán mindent elveszítesz.
Te játszottál, mert számodra nem volt tétje. Hogy is lett volna, mikor mindent az én lapomról tettél fel?

A kanapén ültünk. A karodba simultam. Soha még egy ilyen idilli Pillanat kettőnk között.
- Mesélj magadról – szuszogtad a nyakamba.
- Mért én? Miért nem te?
- Lányoké az elsőbbség. – Éreztem, hogy vigyorogsz.
- Csakazértsem.
- Akkor majd kérdezlek. – Kicsit gondolkodtál, majd feltetted közös életünk első fájó kérdését. – Mesélj anyukádról. Neki is ilyen aranyos munkája van?
- Nem. Meghalt. Alig ismertem. – Négy szó a múltamból. Négy apró heg a szívemen, mely minden lélegzetvételnél hatalmasra tágul.
- Sajnálom. – Örülök, hogy komolyan gondoltad. Máskülönben már régen nem élnél.
Magadhoz szorítottál. Egy életerőnyi plusz a ’sajnálom’ mellé.
- Hogyan? – kérdezted csendesen.
- Gömbvillám. De hagyjuk.

Ebben különböztünk. Amikor én hibáztam, kínzó csendet kaptam. Amikor Te, egy csókot.

Olyan egyenletesen szuszogtál, hogy azt hittem, alszol. De ahogy Rád néztem, a sugárzó Hold fényében megcsillant a szemed.
- Te miért kerültél ide?
- Nem voltam hajlandó felvenni a földről Wilson kalapját – felelted kuncogva. – És Te?
- Túl sötét voltam az SVK óráján.
- Hihetetlen, hogy mekkora tahó ez a Wilson! – ráztad meg a fejed. – Egy kis hiba miatt egész hétvégére bezár minket…
- Pontosan. Szadista állat… - dörmögtem, majd válladra hajtottam a fejem.
- Jól elvagyunk – nevettél fel. – Itt szidjuk azt a barmot, miközben annyit sem ér, hogy beszéljünk róla.
- Ja. Micsoda regénybeillő kezdet virágzó kapcsolatunknak… - ásítottam, mire nevetős csókot leheltél a számra.

Mikor másnap kéz a kézben sétáltunk ki a szobából, valahogy túlságosan boldognak éreztem magam. Az egész olyan természetellenes, olyan lehetetlen volt… Mégis hittem benne.
Wilson professzor döbbent arcára, majd a másik kezemben tartott pohárra néztem. Arra gondoltam, hogy milyen sokat köszönhetek egy pohár víznek…

A pohár eldőlve hever az asztalon, a víz lassú, elkínzott csöpögéssel egyesül a szőnyegemmel.
Ökölbe szorított kezemet az arcomhoz dörgölöm. Nem akarom összetépni az előttem fekvő újságot. Pedig csak így tudnám elégetni az arcod. Magamban. Örökre.
Nem akarok ránézni sem, mert a vörös folt ott Melletted sejtenként bontja el a szívem.
Nem akarok sírni.
Nem akarom, hogy fájjon.
Nem akarom látni a képed felett díszelgő feliratot. Házasságkötések…

Dögölj meg Harry Potter.