Kik, mikor, és miért hamisították meg a történelmünket?

           Talán érthető, de a hamisítók eddig még nem tettek beismerő vallomást, így csak a közvetett bizonyítékok maradnak: a régészet, a genetika, és a megmaradt írások.

Történelmünknek olyan fordulópontjaira gondolhatunk elsősorban, amikor a korábbiakhoz képest alapvető változások történtek, és az új érdekek a korábbi történések átértékelésére, bizonyos nyomok eltüntetésére ösztönözték az új hatalmakat.

Az egyik ilyen esemény kétségkívül a római kereszténység felvétele volt. Tény, hogy a római egyház térnyerése előtt, egész Európában elterjedt már a kereszténységnek legalább két másik ága, az ariánizmus és a manicheizmus. A manicheusok elsősorban Dél- és Kelet-Európában, míg az ariánizmus Közép-Európában és Nyugaton. A germán népek például kivétel nélkül ariánusok voltak, közülük elsőként a frankok tértek át 496-ban, a többiek „megtérítésére” állítólag a VII-VIII. században került sor. (Valójában még ez sem biztos.) Nyilvánvalóan hamis az a kép, amely a magyarok elődeit egészen Szent Istvánig valamiféle pogányoknak akarja beállítani, hiszen tudjuk jól, hogy már a hunok is ismerték, és gyakorolták a kereszténységet, igaz, nem a rómait! (Szt. Jeromos szerint pl., „templomaikban zsoltárokat énekeltek”.) Itt, a Kárpát-medencében is számtalan nyomát találni a Szent István előtti kereszténységnek, és mára az is letagadhatatlan, hogy itt ariánus püspökségek is léteztek! Sőt, maga Arius is itt élt, miután száműzték a Niceai zsinaton. Pannóniai szentek is akadtak, legismertebbek közülük Szent Jeromos és Szent Márton.  Egyértelmű tehát, hogy az őseink nem holmi „pogányok”, hanem ariánus-manicheista keresztények voltak már az első századoktól kezdődően.

A rómaitól eltérő keresztény irányzatokat utólag jelentéktelen, apró-cseprő felfogásbeli eltérések miatt létrejött elhajlásoknak, eretnekségeknek állították be. Valójában azonban alapvető különbségek miatt dúlt az élet-halál harc! Minden valószínűség szerint az egyik legjelentősebb különbséget az Ószövetség elfogadása vagy elutasítása jelentette: sokak szerint ugyanis az Ószövetség dühöngő, pusztító, részrehajló istene összeegyeztethetetlen Jézus tanításaival, és mindannyiunk jóságos Mennyei Atyjával. Többé-kevésbé közismert az is, hogy Jézus tanítványai nem a római birodalomba, hanem egyéb területekre, például a pártusokhoz, és a szkítákhoz mentek tanítani, így azoknak mindenképpen ismernie kellett a kereszténységnek az igazi apostolok által hirdetett változatát. A római kereszténységben az igazi tanítványok helyét egy új „apostol”, Szent Pál vette át, és a római irányzat megalapítása tulajdonképpen neki köszönhető. Hogy a római kereszténység később elpusztított minden írást, ami nem volt összeegyeztethető a saját tanításaival, azt bizonygatni is felesleges, elég csak arra gondolni, miképpen égették el még a XVI. században is a közép-amerikai indiánok könyveit. (Ld.: Diego de Landa püspök története.)

Minden okunk megvan tehát azt feltételezni, hogy a római kereszténységre való áttérés nálunk sem történt másképpen, mint máshol. Joggal feltételezhető tehát, hogy a Szent István előtti magyar történelem is ennek a pusztításnak vált az áldozatává. (Ugyanakkor a mai katolikusok természetesen nem tehetnek semmiről.)

A másik ok a későbbiekben a magyar királyi trón idegen kézre jutása volt, egészen pontosan a Habsburg uralom. Hivatalos történelmünk velük kapcsolatban is jórészt elhallgatja az igazat, és tevékenységüket a valóságosnál jóval pozitívabb színben tünteti fel. A Habsburgok a magyarság legdühödtebb ellenségei voltak, mindent megtettek a magyar nép és nemzet felszámolása érdekében! Nem véletlen, hogy Bocskai, Bethlen Gábor, Thököly és Rákóczi is szabadságharcot kezdeményezett ellenük. A legvéresebb időszak a török kiűzése körüli volt, akkoriban idegen zsoldoshadsereggel irtották a magyar nemességet, ahol csak tudták. Utólag pedig a pusztítások java részét a törökök nyakába varrták. Egy példa! A magyarellenesség nyilvánosan meghirdetett program volt pl. I. Lipót idején, elég megint csak egyetlen idézetre gondolni: „Magyarországot előbb koldussá, majd katolikussá, s végül németté teszem.” Majdnem sikerült! Németek, csehek, oláhok, szerbek, zsidók tömeges betelepítésével hígították a magyarságot, és voltak olyan területek, ahonnan teljes egészében elüldözték őket!

A Habsburgok közismerten „mélyen katolikusok” voltak, de bátran kijelenthető; Jézus tanításaitól ők is olyan messze álltak, mint Makó Jeruzsálemtől. Vannak, akik szerint a Habsburgok részesei voltak valamiféle nemzetközi háttérhatalom kiépítésének is, lehetséges ez is. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a Rákóczi-féle szabadságharc leverésében segédkező orosz katonatisztek szabadkőműves jelképekkel díszített érdemrendeket kaptak...

Később aztán változott a világ, változtak a módszerek is. A nemzetállamok kialakulásának idején mindenütt beindult a múlt széleskörű kutatása, miáltal a Habsburgok kaptak egy újabb eszközt a magyarok méltóságának megtépázására. Kerestek nekünk is rokonokat, de olyanokat, akiket Európában akkor még emberszámba sem vettek, és akikre mutogatva közölni tudták a világgal: ezek rokonai, a magyarok nem méltóak az európaiságra.

Oszd meg, és uralkodj! Ezt az elvet idővel tovább fejlesztették, és már jó ideje így szól: tüntesd el a jót, az igazat, és állíts helyére két hamisat! Azután ütköztesd ezt a kettőt, és tégy úgy, mintha rajtuk kívül más lehetőség nem is lenne! A hamis küzdelemnek adj teret, a küzdőknek támogatást, hírverést, és az emberek hinni fognak nekik! Ki ennek, ki annak, de az igazságot már csak te tudod! Mindössze egyre kell vigyáznod: soha ne győzhessen (igazából) egyik oldal sem, mert új ellenfélként mindig felbukkanhat az igazság!

Így jött aztán a finnugor rokonság mellé a török rokonság, szkíta múltunk pedig felejtésre ítéltetett.

Tóth Imre