Tündérmese
Egyszer volt, hol nem volt… Ha volt, az Óperencián túl, a varázstenger közepén, ahol táltosmalac túr. Kerek sziget - Tündérország. Tündérföldben tündérfa, annak ágán tündérmacska s érett tündér datolya. Virágszirmon tündérbogár tündérnektárt gyűjtöget. Tündérmadár a Nap alatt simogatja a szelet. Háromtestű tengertündér, villásfarkú, nagy fogú. A szíve ébenfekete, lelke homályos odú. "Hozzátok fordultam s mondtam: Engedj, tündérnép, fogadj! Eljöttetek és mondtátok: Nem kellesz! Magad maradj! Nem kellettem s vajon miért? Nem voltam sem jó, sem szép! Tündérország átkot mondok: tudj meg mindent, tündérnép!" S a tündérmese világban nyomasztóan hirtelen - derült égből villámcsapás - megjelent az értelem. S nem volt mentség, mindent tudtak, tudtak fájdalmat, halált, tudtak örömöt s bánatot, tudtak tort s tudták a bált. Tudták, elmúlt az öröklét, halhatatlanság oda, s küzdeni kell, ez nem vitás, talán lesz még majd csoda. Közhírré tétették rögvest: Tündérország fejet hajt s királyává koronázza azt, ki gyógyítja a bajt. Lovagok jöttek s hercegek, vitéz legkisebb fiak, sárkányölők és sárkányok, harcedzett nemes férfiak. Háromtestű tengertündér mérget kacag, habot fúj: Minden bátor kihívónak szemére mély álom hull. Ott hevernek álomtalan Tündértenger fenekén. Táltosmalac is elfutott, jól tudja, hogy nincs remény. Ám erős szél jött ég felől, tengerre szállt léglegény, csónakba ült, vitorlásba s varázs csillant énekén. Énekelt a halászokról varázszsoltárt hét este s varázshálóban vergődött tengertündér halteste. Énekelt a kígyászölyvről tizenkettő napon át s tengertündér kígyóteste elhullajtotta fogát. Énekelt a szerelemről hetvenhét szép éjszakán S tengertündér embertestét felőrölte a magány. Nyújtóztak és ásítottak, ébredtek a legények, csak Tündérország lakói szomorúak, szegények. Szabadok már, mint a madár, de valami elveszett. Vállalniuk kell a sorsuk, ami rájuk méretett. Megbékélnek majd idővel s boldogok lesznek bizony, mert ész és szív együtt képes átjutni a gátakon.
/Gergely István/ |