A madridi bosziverseny előtt
    

Lassan a tél visszavonulót fújt. Itt-ott virított csak néhány hófolt. A hóember is már amorf formára olvad kertünkben. Alsó részéből nézett az ég felé szénszeme, a répa elhelyezkedése pedig tisztára megmozgatta boszis fantáziámat. Kalapja visszavedlett éjjeli edénnyé.
            Már nagyon vártam a melegebb napokat, hogy edzeni tudjak a madridi bosziversenyre. Vészesen közeledett május 13-dika. Azért a hűvös idő ellenére sokszor felkaptam a seprűmre. A Szuperkrampusz2004-et legalább hetente egyszer meg kellett járatni, mint a kutyákat, mert különben nyélsorvadást és seprűhullást kapott volna. Nem mondom, mínusz fokokban hová kívántam ő seprűségét. Minden boszis porcikám remegett, de muszáj volt száguldoznom. Morgok itt, pedig nagyon élvezem ám.
          Amikor felemelkedek a házak fölé a sötétben és lenézek az emberekre, kicsit úgy érzem, mintha én igazgatnám lent a szálakat. Csak figyelek lebegve, keresztbe tett lábakkal. Jó kis kép: mint a rohangászó hangyák. Nem néznek se jobbra, se balra, csak előre, magukba befele fordulva. Én meg találgatom, mi járhat bent a fejekben. Aki ismer tudja, hogy széles fantáziám mi mindent ki tud találni. Szoktam rosszalkodni is. Kiszemelek valakit, aki kicsit nyitottabb és teljes sebességgel elszáguldok mellette. Felemelkedek, visszanézve látom, mint húzza össze magán a kabátot, az eget kémlelve a hirtelen szél okát keresvén. Egyszer egy ilyen rosszalkodásnál jól megjártam. Nem vettem észre a cipész fityegő céhtábláját. No és bummmm. Akkorát kongtam rajta, hogy azt hitték a harang verte ki a negyedet. Még másnap is toronyórának képzeltem magam, az egyébként is krumplit formázó orrom pedig átment dinnyébe. Ezt nevezik üzemi balesetnek.
        A Szuperkrampusz2005-tel ilyen nem fordulhat elő. Egyrészt radaros előre- és hátrafigyelőt is beleépítettek az ilyen balesetek elkerülése végett, másrész maroktáji részen a GPS is szériaelem. A melegebb tavaszi éjszakákat kihasználtam az edzésre. Március elején megjött az új seprűm is. Először fura dolgokat tudott velem művelni. Párszor akkorát repültem róla, hogy tündérnek képzeltem magam. Különösen a csillagok számát tekintve földet éréskor élveztem tündérségemet. Igaz a barátaim szerint hamuka ez a bosziság, mert valójában egy csodálatos tündér vagyok. Node ennyire azért nem. Az volt a baj, hogy a beépített radar bekapcsolta az ASF-et - Automata Seprű Fékező -, ha túl közel találtam elhúzni a kémények mellet. Hiába a csúcstechnológiának is megvannak a maga hátrányai. Az első pár esés után felmerült bennem, hogy visszaküldöm, de meggondoltam magam. Egyrészt, ha feladja az ember boszija a küzdelmet a legelső kis nehézségnél, akkor hogyan akar győzni. Másrészt volt benne egy olyan funkció, amely már fél győzelem lehetett, ha megtanulom a kezelését. Most jól jött programozó-matematikusi végzettségem. A beépített fedélzeti kompjúter ( computer ) a GPS mellett rendelkezett programozható memóriával, amelyben meg lehetett őrizni a már tökéletesre csiszolt gyakorlatokat. Emlékezett rá. Minimális irányítás mellett hajtotta végre a feladatokat. Nem semmi ám! Meg is jártam első alkalommal mikor kíváncsiságból elindítottam ezt a programot. Mintának egy angolkeringőt építettek be a gyártók. Míg rá nem jöttem, hogyan lehet leállítani, ott keringőztem a tavaszi égbolton. Még jó hogy nem valami ugrálós tánc volt, mert akkor szegény boszis ülőkémet pár napig nem tudtam volna használni. Így annyi mellékhatása lett csupán, hogy már a keringő zenéjére is szédülés fogott el. Teltek a napok...
       Áprilisban már megkockáztattam, hogy nappal is kimentem a városon túlra és gyakoroltam a föld feletti siklást. A szabály szerint fél méterrel a föld felett kell végrehajtani a gyakorlatokat természetesen a száguldó seprűn. Talán leginkább a tornászok gerenda gyakorlatához hasonlító feladatok végrehajtása komoly fizikai és ügyességi felkészültséget kíván. Senki nem gondolná gombóc alakommal ott tudok lenni az érmesek között. Sokat számít ám sportmúltam. A versenyszerű futás olyan izmokat fejlesztett, ami könnyeddé teszi a mozgásomat. Csupán egyetlen egyszer buktam le ott a nagy gyakorolgatás közepette. Jó kis lebukás volt. Ez csak a finomított megjelölése annak az esetnek, mikor egy pokrócon fekvő pár fölött száguldottam el. Nevezzük piknikkelésnek azt a tevékenységet, amelyben megzavartam őket. Nem tudom melyikünk képedt el jobban. Szerintem hazamenvén mindegyikük leírta legalább ezerszer: Fényes nappal a mezőn nem piknikkelek. Én is tanultam az esetből: Vannak, akik nem ismerik a mondást, r-es hónapokban tilos a fölre ülni, feküdni. 
     Május elejére tökéletesnek minősítettem a gyakorlatokat. Megengedtem magamnak egy kis pihenést és a terep alapos megismerése érdekéken elhatároztam, pár nappal előbb utazom Madridba. No meg állítólag a spanyol férfiaknak van valami sármjuk.

Meglátjuk...