Baljós éjszaka
Sötét az éjszaka, süvít a szél; Magányos farkasok halk dala kél. Hirtelen felbukkan egy fehér ruhás nő; Közeledik - maga Vénusz ő! Igéző szemek, tűzpiros ajkak... S mögötte csendesen a Halál ballag.
Lenyűgöz szépsége. Nem is sejted még, Hogy ő a Bosszú követe, ő a Vég. Boldogan mosolyogsz, ha csak Rád pillant; Vele minden órád percként elillant. Nem veszed már észre: ezer sebből vérzel! Esedezz hát megvetésért, bármit is érzel. De hiába szép szó: nem hallgatsz Te rám...! Te csak ábrándozol: "Ő lesz az arám...!" Készségesen hiszed: egy földre szállt angyal! Bárhogy küzdesz - már legyőzött... nem bírsz magaddal. Torz tükörkép lettél, megvakított holt... S utólag sem jössz rá: szörnyeteg volt.
Karcsú alakja lassan tovatűnik az éji homályban, S a panaszos dal üvöltéssé fajul nyomában...
Távolabb a fák közt csuklyás alak lépdel; Magas, sovány férfi, felemelt kézzel. Kezében egy pálca: vége halványan dereng; Arca nem sok jót ígér - sötét tervein mereng... A felismerés villámként hasít belém: Hiszen Ő az! Nem nevezem nevén... Ő a Sorsnak átka, Tom Denemnek árnya. Lelke Éj hazája, S gyűlölet tanyája. Bizalom, kegyelem, szeretet: Számára megvetett, tartalmatlan főnevek... Halkan halad, szemeiben sötét tűz; Talán egy újabb áldozatot űz... Egy tisztáson megáll. Végre megérkezett... Halkan köszön, s megfogja a hófehér kezet...
Sápad a Hold és aggódva nézi: Karöltve jönnek. Voldemort s Milady... |