2007. Kanto tartomány, Tokió

Aznap gyönyörű idő volt. A Takacu középiskola 3/b osztálya izgatottan készült a kirándulásra. A holmikat már felpakolták a buszra, már csak a tanárra várnak.
- Mit intézhet ilyen sokáig?
- El fogunk késni!
- Nem időre megyünk!
A buszt megtöltötte a 30 diák hangja. Végül csak megérkezett a tanár, így a busz elindult úticélja felé.
A diákok többsége egymással beszélgetett, játszottak, pletykáltak, vicceltek, jó volt a hangulat. Mindenki várta már ezt a napot, mint az év utolsó napját. Megvoltak a témák, kinek hogy sikerült az év, hová készül a nyáron, mit tervez jövőre. Összetartó osztály volt. A diákok egymással voltak elfoglalva, egyikük se figyelte az utat. Viszont amikor egy ismeretlen alagúthoz értek, a hangzavar alábhagyott.
- Hol vagyunk?
- Hol van Jazawa tanárúr?
- Látta valaki felszállni?
- Én nem figyeltem.
A diákok hangja lassanként elszállt, már egyikük sem várta meg az alagút végét. Mély álomba merültek.

Sötét volt, a tantermet egy kis lámpa világította meg. Hány óra lehet? Talán már éjfél is elmúlt. A diákok lassan ébredezni kezdtek.
- Megérkeztünk?
- Nem emlékszem, hogy leszálltam volna a buszról.
- Hol vagyunk?
A ricsaj ismét felcsapott. Már inkább rémült volt, mint vidám. Ez valami vicc akar lenni?
A kilincs megmozdult, a kintről jövő zajokra abamaradt az üvöltözés, a tanterem ajtaja nyikorogva kinyílt. Három alak lépett be rajta; két katonai egyenruhába bújtatott alak fogott közre egy férfit. A férfi megállt a tanári asztal mögött.
- Jóestét gyerekek. Kuroda tanárúr vagyok, mostantól átvettem az osztályt. Szerencsések vagytok. Kiválasztottak benneteket az idei Program résztvevőinek.
Valaki felsikított.