Elsõképp említsük meg a pogányokat… azaz a vikingeket.

793, Lidnisfarne-kolostor, Észak-Anglia. A szerzeteseket, akik békésen dolgoztak a kolostor kertjében, furcsa formájú hajókon érkezõ, barbár külsejû, szakállas, tarkóig felfegyverzett martalócok mészárolták le. Hiába próbáltak menekülni, vagy elbarikádozni magukat a kolostorban, az épület sem védte meg õket. Miután a kolostort elfoglalták a támadók, mindenkit lemészároltak, a kincseket –arany, ezüst egyházi edényeket, drágakövekkel kirakott feszületeket- a hajókra hurcolták, majd távozásuk elõtt felgyújtották az épületet. Ezek a lángok írták fel elõször az égre, hogy új félelem érkezett a kora középkor Európájába.
Megjöttek a vikingek.
A semmibõl érkeztek furcsa, szörnypofás hajóikon, de három évszázadon át rettegte õket mindenki, aki a tengerpart közelében élt. Míg a kontinens belsejében az ima így hangzott: „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”, a partokon, és azon helyeken, ahová hajóval bejuthattak, a fohász módosult; „A vikingek dühétõl ments meg, Uram, minket!”. Úgy vélték, a vikingek képében –ugyanúgy, mint a magyarokéban, vagy korábban a hunokéban- Isten büntetése jött el értük; hogy a vikingek valamennyien pokolbéli démonok. Különösképpen, hogy nem sokkal a 793-as támadás elõtt sárkányok, üstökösök és forgószelek jelentek meg az égen; megannyi baljós elõjel.

Ma már körülbelül tudjuk, mi volt az oka a hirtelen megjelenésnek; Skandinávia éghajlata, kevés termõföldje kevés lett a megugró népességnek, ráadásul itt is egyfajta primogenitúra lévén, csak a legidõsebb fiú örökölhette a földbirtokot. Így aztán szükségessé vált a másfajta létfenntartás. A feltételezett okok között szerepel még heringpusztulás, klímaváltozás, pár kizsákmányoló uralkodó, na és persze a könnyû pénz csábítása; a megélénkülõ északi-tengeri kereskedelem. De akad még egy; a viking mentalitás, azazhogy inkább harcban esik el, és nem óhajt otthon, a kényelmes házban elpatkolni valami kis megfázás miatt.

Ám bármi is legyen az ok, tény, hogy a kisebb, elszigetelt vállalkozások egyre inkább átalakultak jól szervezett kalózhadjáratokká. A terjeszkedést és a kereskedelmet megkönnyítendõ, elõretolt hadibázisokat létesítettek. Így könnyûszerrel eljuthattak a folyón elérhetõ gazdag, szárazföldi városokba is; Párizst példának okáért háromszor is kifosztották!

A 9. században jutottak el a Földközi-tengerre is. Ismeretes a 850-es évekbõl egy vakmerõ kaland; Hastings vezér terve Róma kifosztására. Ám egy vihar miatt elvétette a várost, és Sarzanánál vetõdött partra, Genova közelében. Ez a város –püspöki székhely lévén- roppant gazdag volt, így Hastings úgy vélte, ez Róma, és cselt eszelt ki a város elfoglalására. Bebocsátást kért a püspökhöz, és befogadását kérte az egyházba; a lakosság és a püspök lelkesen ünnepelte a megtérést, és kitûzték a keresztelõ idõpontját. Másnap azonban a vikingek nagy jajveszékelés közepette jelentették, hogy a „megtért bárány” megtért a nagy pásztorhoz, és utolsó kívánsága az volt, hogy a székesegyházban ravatalozzák fel, és a püspök maga temesse. Persze az egyházi méltóság megértõen hozzájárult a dologhoz, ahhoz is, hogy a gyászoló viking harcosok díszruhában, azaz fülig fegyverben állják körbe vezérük koporsóját. A mise közepén azonban lerepült a koporsó fedele, Hastings kiugrott belõle, és a „feltámadt” vezérrel az élen a viking harcosok lekaszabolták a templomban tartózkodó népeket, nem kímélve a papokat sem. A várost feldúlták, kifosztották, majd –abban a hitben, hogy Rómát prédálták fel- távoztak.

Azonban kitágították a szûkös világot; még a 9. században õk fedezték fel Izlandot; 860-ban érték el a szigetet, 869-ben a varég Rurik alapította meg a Kijevi Fejedelemséget, majd 894-ben települtek le Franciaország északnyugati partvidékén, létrehozva Normandiát- és ennek egyik hercege, Hódító Vilmos lett 1066-ban Anglia királya. Vörös Erik felfedezte Grönlandot, Leif Eriksson, a fia pedig valószínûleg elérte Amerikát is. Sikereiket fölényes hajózási tudásuknak, bátorságuknak és kegyetlenségüknek köszönhették. Evezõs-vitorlás drakkaraikkal kimerészkedhettek a nyílt tengerre is; ámbátor navigációs eszközeik hihetetlenül primitívek voltak, hatalmas távolságokat tettek meg az óceánon.

Három évszázad után azonban kezdett véget érni a rémítgetés. Részint a rablóhadjáratok egyre kevésbé lettek kifizetõdõk, részint felvették a kereszténységet, és a véres kezû kalózokból békés, becsületes kereskedõk váltak.
Sajnos, õket is utolérte a civilizáció.

Azonban nem csak az „istentelen pogányok” fosztogatták a szerencsétlen népeket a partokon és a tengeren; akárhogyan is nézzük, a keresztények éppen olyan gyalázatosak voltak, mint a barbárok. Vegyük csak a negyedik keresztes háború történetét; szabályos kalózhadjárat lett Enrico Dandolo velencei dózse rosszvoltából. Persze nem csak a keresztesek fosztogattak, nem kellett az ilyenért Bizáncba menni.
Hiszen ott volt a La Manche-csatorna.
Fontos kereskedelmi útvonal volt, ráadásul a szorosban könnyû volt lecsapni a kereskedelmi hajókra; nem csoda hát, hogy angol és francia részrõl egyaránt virágzott itt a kalózkodás. A kalózok javarésze póri származású alkalmi rabló volt; de volt egy kiemelkedõ alakja, aki bizony nemes volt, mint általában a legnagyobb gazfickók.

Sir Richard Neville, Warwick grófja, 1428-71; a Rózsák Háborújának tehetséges és kétszínû alakja, hadvezér és politikus. Kezdetben York-párti volt; miután legyõzte VI. Henriket, IV. Edward néven a trónra ültette a yorki herceget, aki hálából Calais kormányzójává emelte, ám csakhamar összetûzött a királlyal, elfogta, ám az kiszabadult, és maga mellé állította a népet. Warwicknak menekülnie kellett; visszavonult Calais-ba, és útközben megtámadta a királyi flottát, ám vereséget szenvedett. Calais-ban azonban ágyúkkal fogadták, így Franciaország felé indult, útközben elfoglalva egy flamand konvojt. A burgundi herceg és az angol John Howard ekkor már üldözte, utóbbi a zsákmány egy részét vissza is szerezte egy kisebb csatában tõle, ám Warwick sikerrel befutott megmaradt hajóival Barfleur kikötõjébe. Megpróbált visszatérni; Bretagne-ban várakozott, amíg kalózflottája összeszedte a zsoldra valót, és ezidõ alatt sikeresen összefogott a jelenleg a Towerben rabként õrzött VI. Henrik feleségével, és partra szállt Angliában. 1470-ben a Barnet mellett elvesztett csatában esett el.

Az ekkoriban felvirágzó Hanza kereskedelemnek is megvoltak a maga szipolyai. A százéves háború idején korzárokat küldtek ki egymás ellen a viaskodó felek, és ekkor bizony a Hanza hajók könnyû zsákmánynak bizonyultak; más nemzetek is bekapcsolódtak a fosztogatásba, és az Északi-tenger csakhamar hemzsegett a kalózoktól. Nem csak a hajókat fosztogatták, de rendszeresen sarcolták a kikötõvárosokat is.

Ebben a káoszban lett legendás kalózvezér Claus Störtebecker; ravasz volt, könyörtelen és remek hajós; kiváló kémhálózatot épített ki, minek segítségével pontos ismeretei voltak a Hanza hajók útjairól. Ügyelt arra, hogy a zsákmányt mindig egyenlõen osszák el, így nem fenyegetett a lázadás. Öt éven át fosztogatták a hajókat és városokat, mire elfogták 1401-ben, Helgolandnál, alvezérével, Gödecke Michelsszel együtt. Október 20-án 200 társával együtt Hamburgban lefejezték; a legenda szerint Störtebeckert fejezték le elõször, de az halála elõtt azt kérte, annyi kalóznak kegyelmezzenek meg, ahány elõtt a fejetlen teste el tud lépni. Megígérték neki, ám igencsak meglepõdtek, miután a lefejezett test felállt, és megindult elõre. Tizenegy kalóz elõtt lépkedett el, mielõtt az elsõként eszmélõ hóhér gáncsot vetett volna neki…

A hozzáköltött történet mutatja, hogy alakja köré milyen dicsfény járult.
Egyfajta tengeri Robin Hooddá alakult.

De hogy a nõk se érezzék magukat kihagyva a buliból, felkutattam egy középkori kalózhölgyet. Ez francia nemesasszony volt; Jeanne de Clisson (született Jeanne-Louise de Belleville), akinek a férjét, Olivier de Clissont 1313-ban Szép Fülöp, a francia uralkodó kivégeztette. A méltán dühös és tûzrõlpattant asszonyság úgy vélte, ez nem volt szép Szép Fülöptõl, és úgy döntött, bosszút áll férjéért. Eladta birtokait, és hajókat vett; három hadihajót, amit vérvörösre festetett és fekete vitorlázattal szereltette fel. Kihajózott a La Manche-csatornára, néhány kisebb hajót a Szajnára küldött, és nekilátott a bosszulásnak. Egymás után pusztította el Fülöp hajóit, elfogta rakományait, lemészárolta a tengerészeket. Nem mondom, hogy hírmondónak sem hagyott belõlük, mert igen is hagyott, minden hajón két-három embert, akiket megcsonkítva küldött az uralkodóhoz, hogy vigyék neki hírül, ki tette mindezt. A hírek szerint akkor volt igazán boldog, ha francia nemeseket sikerült elfognia; ilyenkor személyesen fejezte le õket helyes kis csatabárdjával.

Fülöp halála után sem hagyta azonban abba a bosszúhadjáratot –talán megszokásból. Tény az azonban, hogy egészen 1326-ig, amíg Fülöp utolsó fia is meg nem halt, vígan fosztogatta a francia hajókat. Utána visszavonult a Clisson-kastélyba, és ott is halt meg 1329-ben. A híresztelések szerint ma is ott kísért…