A Katasztrófa....

A Katasztrófa

1958. február 6. Amikor a gép német földre ért, a feldélzeten levõk nyugodtak voltak. Kártyáztak, megvitatták a legfrissebb híreket, minden fellelhetõ könyvet és újságot kiolvastak, és a lehetõ legjobb módon ütötték el az idõt. Csak a repüléseknél szokásos balsejtelem volt a levegõben, de a kártyaparti és a beszélgetés a repülés minden félelmét elûzte és néhányan még a kimaradt alvást is be tudták pótolni ahelyett, hogy a lent elterülõ hófödte tájat bámulták volna. Kb. 14 órára a G-ALZU AS 57 újra készenállt a felszállásra, Kenneth Rayment másodtiszt irányításával. A felelõs tiszt, James Thain kapitány repítette a gépet Belgrádból Münchenbe, és most közeli barátja és kollégája készült újra hazavinni a ’Lord Burleigh’-t. 14 óra 31 perckor a repülés-irányító tornyot arról tájékoztatták, hogy a ‘609 Zulu Uniform kigurult’, és késõbb Thain kapitány így írta le a történteket: “Ken nyitotta meg a gázt adó szelepet, ami közöttünk volt és amikor teljesen nyitva volt, megérintettem a kezét és teljesen nyitott állapotban tartottam a szelepeket. Ken megmozdította a kezét és kiadtam a parancsot a ‘teljes sebességre’. Ahogy a gép felgyorsult, a hajtómûvek egyenetlenséget jelzõ hangot adtak és a nyomásmérõ mûszer mutatója ingadozni kezdett. Fájdalmat éreztem a kezemen, ahogy Ken visszahúzta a szelepeket és azt mondta: ‘Felszállás lefújva.’Teljesen elöl tartottam a kontrol oszlopot, míg Ken fékezett. 40 másodperccel az indulás után a gép ismét majdnem megállt.” A probléma oka nyomásingadozás volt – egy rendkívül dús üzemanyag-keverék túlgyorsította a hajtómûveket – amely az Elizabethan gépek gyakori hibája. Amint a két férfi megvitatta a problémát, Rayment kapitány úgy döntött, tesz egy második próbát is a felszállásra, ezúttal fokozatosan kinyitva a szelepeket, mielõtt kiengedné a fékeket, utána teljes gázra kapcsolva. Míg a repülõ üzemanyaggal való feltöltésére vártak, az utasok a váróban kávéztak. 14 óra 34 perckor a forgalomirányítás engedélyt adott a második felszállásra, de a gép másodszor is leállt. A második sikertelen felszállási kísérlet után a társaság újra a váróban volt. Elég erõs hóesés kezdõdött. A hátvéd Bill Foulkes így emlékezett vissza: “A Belgrádtól Münchenig tartó út nagy részében kártyáztunk, és emlékszem, hogy amikor elhagytuk a gépet, azt gondoltuk, nagyon hideg volt. Megkíséreltük a felszállást, de nem hagytuk el a földet, ezért gondolom a fedélzeten néhányan egy kicsit aggódni kezdtek, és amikor a második kísérlet is meghiúsult, eléggé csendben tértünk vissza a váróba.” Néhány játékos úgy érezhette, hogy aznap délután már nem tudnak hazarepülni. Duncan Edwards telegram-ot küldött haza Manchesterbe házvezetõnõjének a késedelemrõl: “Minden holnapi járatot töröltek.” A telegram-ot a katasztrófa után, 17 órakor kézbesítették. Bill Foulkes visszaem lékszik, ahogy negyedóra várakozás után újra megkérték az utasokat, hogy fáradjanak a fedélzetre, de újabb öt percig tartott, mire mindenki visszatért a gépre. “Alf Clarke, az Evening Chronicle újságírója hazatelefonált az irodába, és meg kellett várnunk õt. Visszaültünk a helyünkre, de ezúttal nem kártyáztunk… a kabátzsebembe csúsztattam a paklit és hátradõlve vártam a felszállást. A gép közepe felé ültem, a folyosó jobb oldalán, az ablak mellett. A kártya-társaság a jobbomon levõ Ken Morgans volt, szemben velünk pedig David Pegg és Albert Scanlon ült. Matt Busby és Bert Whalley mögöttünk ültek egymás mellett, és emlékszem, hogy Mark Jones, Tommy Taylor, Duncan Edwards és Eddie Colman mind hátul voltak. David Pegg felállt és hátrament. ‘Nem szeretek itt lenni, nem biztonságos,’ mondta és odaült a többi játékoshoz. Láttam a nagy Frank Swift-et is hátul, õ is úgy érezte, hogy a hátulja a legbiztonságosabb hely. A folyosó másik oldalán egy másik kártyaparti zajlott, két széken Ray Wood és Jackie Blanchflower ült, a többin Roger Byrne, Billy Whelan és Dennis Viollet, köztük egy üres hellyel.” A pilótafülkében Thain kapitány és Rayment kapitány az állomás-mérnökkel, William Black-kel a problémákat vitatta meg, aki azt mondta nekik, hogy az ingadozásuk gyakori jelenség volt a Münchenhez hasonló repülõtereken a magasságuk miatt. 15 óra 3 perckor a 609 Zulu Uniform újra kigurult. A következõ felszállási kísérletet Thain kapitány írta le: “Megmondtam Ken-nek, hogy ha újra feszültségingadozást kapunk, én fogom a szelepeket irányítani. Ken a fékeket behúzva 28 inch-re nyitotta õket. Mindkét hajtómû stabil volt, ezért kiengedte a fékeket és újra elõre lendültünk. Tovább nyitotta a szelepeket, és én újra a balkezemmel követtem, amíg a fogantyú teljesen nyitva nem volt. ‘Teljes gázra’ szólított fel, én ellenõroztem a mutatókat és azt mondtam: ‘Teljes sebesség’.” Thain kapitány újra nyomásingadozás jeleit észlelte, és a hajtómûvek zaja közepette jelentette Rayment kapitánynak. Az ingadozást megoldották és a szelepet visszanyomták teljesen nyitott állapotba: “A sebességjelzõre pillantottam, amely 105 csomót jelzett és remegett. Amikor 117 csomóra ért, bejelentettem ‘V1’ (Velocity One, a kifutópálya azon pontja, ahonnan már nem biztonságos lefújni a felszállást). Hirtelen a mutató 112 csomó körülire zuhant, aztán 105-re. Ken felkiáltott ‘Istenem, nem tudjuk megcsinálni’, én pedig felnéztem a mûszerekrõl és rengeteg havat, egy házat és egy fát láttam pont a gép útjában...”   1958. február 7. A szerencsétlenség borzalma napvilágot látott. A repülõgép elõtérben levõ leszakadt farka szinte felismerhetetlen. Az Elizabethan ezen része egy házba csapódott, és kigyulladt. A gép teste középen látható. Az Elizabethan letért a kifutópályáról, keresztülgázolt a kerítésen és egy úton, mielõtt a szárny beleütközött egy házba. A szárny és a farok egy része leszakadt és a ház kigyulladt. A pilótafülke egy fának ütközött, és a törzs jobb oldala egy fakunyhóba vágódott, amelyben egy benzinnel teli kamion volt. Felrobbant. Bill Foulkes miután becsatolta övét, összehúzta magát székében. Késõbb egy hatalmas csattanásra emlékezett vissza, aztán miután néhány pillanatra elvesztette eszméletét, egy tátongó lyukat látott maga elõtt. “A gép hátulja egyszerûen eltûnt. Amilyen gyorsan csak tudtam, kiszálltam, és csak futottam és futottam. Aztán megfordultam, és rájöttem, hogy a gép nem fog felrobbanni, és visszamentem. Láttam a távolban a repülõ lángokban álló farkát, és ahogy rohantam vissza, testekbe ütköztem. Roger Byrne még mindig a székhez szíjazva, Bobby Charlton mozdulatlanul fekve egy másik székben, és Dennis Viollet. Aztán felbukkant Harry Gregg és megpróbáltuk felmérni, mivel tudnánk segíteni.” A két csapattárs segített a sebesülteken. A súlyosan megsérült Matt Busby-t hordágyon vitték el, Bobby Charlton Gregg-hez és Foulkes-hoz sétált és felsegítették egy mini-buszra, ahol Dennis Viollet-tel az elsõ ülésen foglaltak helyet, amint a többi túlélõt is összeszedték. A müncheni Rechts de Isar kórházba szállították õket. A repülõgép-szerencsétlenség igazi borzalmát Bill Foulkes és Harry Gregg csak másnap fogta fel: “Bementünk, és láttuk Matt-et egy oxigén-sátorban, és Duncan Edwards-ot, aki nagyon rossz állapotban volt. Bobby Charlton-nak be volt kötve a feje, Jackie Blanchflower szétszabdalt karját ápolta, amelyet még az elõzõ éjszakai hóesésben kötött fel Harry Gregg. Albert Scanlon becsukott szemmel feküdt, betört a feje, és Dennis Viollet-nek fej- és arcsérülései voltak. Ray Wood arca fel volt vágva és agyrázkódást kapott, Ken Morgans és Johnny Berry pedig elég nyugodtan feküdtek ágyukban. Beszéltem egy nõvérrel, aki azt mondta, szerinte Duncan-nek nagyobb esélye van a teljes felépülésre, mint Johnny-nak… Egy másik ágyban Frank Taylor-t találtuk, õ volt az egyetlen újságíró ott, és megkérdezte, hogy megiszunk-e vele egy sört. Ahogy mi sem, õ sem tudta az elõzõ délutánon történtek teljes következményeit. Már indulóban voltunk, amikor megkérdeztem egy nõvért, hogy hol láthatnánk a többi srácot. Zavartnak látszott, ezért újra megkérdeztem: ‘Hol a többi túlélõ?’ ‘Többi? Nincs többi, mind itt vannak.’ Csak ekkor döbbentünk rá München borzalmára. A Busby Bébik nem léteztek többé.” Roger Byrne, Geoff Bent, Mark Jones, David Pegg, Liam Whelan, Eddie Colman és Tommy Taylor azonnal életét vesztette. Az egyesület titkára, Walter Crickmer szintén meghalt, az elsõ csapat pályaedzõjével és edzõjével, Tom Curry-vel és Bert Whalley-val együtt. Duncan Edwards és Johnny Berry kritikus állapotban voltak és az életükért küzdöttek. Matt Busby számos sérülést szenvedett, és a klub képviselõi közül egyedüliként élte túl a katasztrófát. A fedélzeten levõ kilenc sportújságíró közül nyolc elhunyt: Alf Clarke, Don Davies, George Follows, Tom Jackson, Archie Ledbrooke, Henry Rose, Eric Thompson, és az udvarias óriás, Frank Swift. A repülõ személyzetének egyik tagja is meghalt, két másik utassal együtt: a magyar származású utazási ügynök Miklós Béla, aki a járatot intézte, és egy szurkoló, aki a meccsre utazott ki. Kilenc játékos menekült meg, de közülük kettõ, Johnny Berry és Jackie Blanchflower – a Tottenham Hotspur-ban játszó Danny testvére – sosem játszhatott újra. Frank Taylor-ral együtt két fotós, az utazási ügynök felesége és két jugoszláv utas, egyikük kisbabával, szintén túlélte. A szerencsétlenség délutánján 21 ember vesztette életét, 20 megmenekült, akik közül négyen haldokoltak. Négyük közül, Duncan Edwards, Matt Busby, Johnny Berry és Kenneth Rayment kapitány, kettõ késõbb meghalt. Az ütközés után három héttel, amelyet azóta egyszerûen csak ‘München’-ként ismernek, Duncan Edwards és Kenneth Rayment elvesztette az életéért folytatott küzdelmet.   A következmények A katasztrófa délutánján Alf Clarke felhívta az Evening Chronicle sportosztályát, és azt mondta, szerinte idõjárási okok miatt elhalasztják a járatot, és intézkedett a másnapi hazaútról. Délután háromra az újság többé-kevésbé már ‘ágyban volt’, és az utolsó anyagok már elhagyták a Withy Grove-on levõ szerkesztõséget. A város másik részein a napilapok személyzete elkezdte szokásos munkáját. A riporterek elindultak jegyzetelõ körútjukra, a szerkesztõk átfutották az ügynökségi híreket, hogy megnézzék, mi fogja a péntek reggeli kiadások gerincét alkotni. A hétvégén a United az éllovas Wolves-t fogadta az Old Traffordon. A hosszú hazaút ellenére a papírforma azt mutatta, hogy a vörösöknek sikerül lecsökkenteni a táblázat elején levõ négy pontos hátrányt, és csak egy gyõzelem fogja elválasztani õket Billy Wright csapatától (még 2 pont járt a gyõzelemért), ami nagyobb erõfeszítésre sarkallhatja õket a sorozatban harmadik bajnoki cím felé. Felülmúlhatja-e a United az Arsenal-t és a Huddersfield Town-t? Ha megtennék, az mindenképpen nagyobb teljesítmény lenne, mint azokban a háború elõtti években. Újra közeledett a szombat. A United a címlapra kerülhetne. Aztán a telenyomatatón hihetetlen üzenet érkezett: ‘A Manchester United gépe felszálláskor lezuhant …sok áldozattól lehet tartani.’ A BBC megszakította délutáni adását, hogy közölje a hírt. A futballvilág hallgatta a szavakat, de értelmüket kevesen fogták fel. Jimmy Murphy, Matt Busby háborús cimborája és jelenlegi asszisztense volt a wales-i válogatott managere, és egy VB selejtezõ egyidõbe esett a Zvezda elleni meccsel. Murphy azt mondta Matt Busby-nak, hogy inkább Jugoszláviába megy, mint a cardiffi Ninian Park-ba, de a managere megmondta neki, hogy a wales-i válogatott mellett a helye. “Az európai utakon mindig Matt mellett ültem,” emlékezett Murphy “de úgy tettem, ahogy mondta és hagytam, hogy nélkülem repüljön Belgrádba. De õszintén szólva gondolatban inkább a jugoszláviai mérkõzésünkön voltam, mint azon, amit néztem. Amikor hallottam, hogy benn vagyunk az elõdöntõben, nagy kõ esett le a szívemrõl, nem tetszett, hogy nem lehettem ott.” Akkor ért vissza Wales-bõl az Old Traffordra, amikor a szerencsétlenség híre elérte. Alma George, Matt Busby titkárnõje mondta neki, hogy a charter járatot baleset érte. Murphy nem volt képes reagálni. “Újra elmondta. Még akkor sem fogtam fel, aztán sírni kezdett. Azt mondta sokan meghaltak, nem tudja hányan, de a játékosok igen, néhányan meghaltak. Nem tudtam elhinni. A szavak visszhangoztak a fejemben. Alma magamra hagyott és az irodámba mentem. Össze voltam zavarodva és sírni kezdtem.” Másnap Jimmy Murphy Münchenbe repült és elképesztette a látvány: “Matt oxigénsátroban volt és azt mondta nekem ‘keep the flag flying’ (lengesd tovább a zászlót). Duncan felismert és beszélt hozzám. Szörnyû, szörnyû volt.” Murphy-re hárult az újjáépítés feladata. A tragédia ellenére az élet megy tovább, és a Manchester United újra játszani fog: “Nem voltak játékosaim, de volt tennivalóm.” Miután az ügynökségi jelentések elérték a manchesteri esti hírlapokat, különkiadásokat adtak ki. A részleteket elõször a Stop Press-ben nyomtatták. Este 6-ra a Manchester Evening Chronicle különkiadása is kapható volt: ‘Félõ, hogy kb. 28 ember, köztük a Manchester United futball csapat, az edzõi stáb és újságírók haltak meg, amikor egy BEA Elizabethan repülõgép a müncheni repülõtéren röviddel a felszállás után a hóviharban lezuhant. A túlélõk számát 16-ra becslik. Közülük négyen a gép személyzetéhez tartoznak.’ A napilapnak, amely Alf Clarke elõzõ esti mérkõzésrõl szóló beszámolóját és kommentárját közölte le, címlapján a következõ állt: ‘Alf Clarke az Evening Chronicle manchesteri tudósítóival beszélt nemsokkal fél három után, és azt mondta, nem valószínû, hogy a gép ma még fel tud szállni’. Noha mindössze három óra telt el a katasztrófa óta, az újság részletesen tudósított a csapás kimenetelérõl. 24 órával késõbb, amint egész Európa reagált a tragédia hírére, az Evening Chronicle címplapján közölte a 21 áldozat névsorát a következõ fõcím alatt: ‘Matt az életéért küzd: most 50% az esélye’. Egy kép is megjelent, arról, ahogy Harry Gregg és Bill Foulkes Ken Morgans betegágya mellett áll, és részleteket közöltek arról is, hogy a többi sebesült hogyan viseli az ellátást. A zûrzavar fellege felszállt – München 21 életet követelt, 15-en megsebesültek és ezek közül négy játékos és Matt Busby állapota válságos. A következõ napokban Manchester gyászolt. A híres labdarúgó hõsök testeit hazarepítették és éjszakára a fõ lelátó alatti tornateremben helyezték el, mielõtt átadták volna a rokonoknak a temetéshez. A tornaterem helyén ma a játékosok várója áll, ahol a Bébik utódjai a mérkõzések után összejönnek beszélgetni és egy italra az ellenfél gárdával. Szurkolók ezrei jöttek el, hogy leróják tiszteletüket. Ahol a családok diszkrét temetést kértek, a United szurkolók nem mentek a sírok közelébe, de könnyes néma sorfalat álltak, ahogy a gyászmenet elhaladt. A mozik híradói beszámoltak Münchenrõl, és maga a játék megemlékezéssel, és néma stadionokkal válaszolt, ahol minden klub szurkolói lehajtott fejjel álltak, amint a játékvezetõk sípszavukkal gyászszünetet jeleztek. Desmond Hackett megindító sírfeliratot írt Henry Rose-hoz, akinek mind közül a legnagyobb temetése volt. Ezer taxisofõr ajánlott ingyenes fuvarozást bárkinek, aki a temetésre ment és tíz kilóméteres sor állt a manchesteri déli temetõnél. A gyászmenet megállt egy pillanatra a Great Ancoats utcában a Daily Express irodája elõtt, ahol Hackett Henry stílusában írta le, hogy: ‘Ma még az ég is Henry Rose-t siratja…’. A rivális egyesületek segítõ kezet nyújtottak a United-nek. A Liverpool és a Nottingham Forest reagált elõször, megkérdezve, hogy segíthetnek-e bármit. A futballt szörnyû csapás érte. Hogy esélyt adjanak a United-nek a túlélésre, az FA feladta a ’kupa-kötött’ játékosok szabályát, ha már bármelyik idényben szerepeltek FA Cup fordulóban. A szabály megakadályozza, hogy ugyanabban a kiírásban másik együttesben is játszhasson valaki, vagyis ha átigazol, akkor a következõ idényig kellene az oldalvonal mellett várnia. A United-nek elkeseredetten szüksége volt játékosokra, és a szabálymódosítás lehetõvé tette Jimmy Murphy-nek, hogy Ernie Taylor Blackpool-tól való leigazolásával elkezdje az újjáépítést.   Visszatér a futball az Old Traffordra A Manchester United nagy levegõt vett. A futball visszatérne az Old Traffordra. Tizenhárom nappal azután, hogy München híre elérte Jimmy Murphy-t, a megpróbáltatások napjai véget értek, amikor a United újra pályára lépett. A Sheffield Wednesday elleni elhalasztott FA Cup mérkõzés hatvanezres közönséget vonzott az óriási érzelmek egy hideg februári estéjén. A nézõk nyíltan zokogtak, sokan feketével bevont piros-fehér sálat viseltek – a piros, fehér és fekete innentõl lett végül a United hivatalos színe – és a mérkõzés programfüzete egy végsõ megrendítõ lökést adott a tragikus történethez. A Manchester United felirat alatt üres volt az összeállítás. A szurkolóknak kellett beírniuk a neveket. Kevesen tették meg, egyszerûen csak csendben hallgattak, ahogy a hangosbemondó felolvasta a United összeállítását. Harry Gregg a kapuban és Bill Foulkes jobbhátvédben München traumája után tért vissza, a többi név viszont nem volt olyan ismerõs. Ian Greaves volt a balhátvéd, aki a United ifjúsági csapatában rúgta a labdát és egyszer csak Roger Byrne helyén találta magát: “Emlékszem, milyen csendes volt az öltözõ. Nem tudtam kiverni Roger-t a fejembõl, ott öltöztem, ahol Õ ült volna. Az Õ mezét viseltem…” A jobboldali középpályás Freddie Goodwin volt, aki miután 20 éves korában csatlakozott a United-hez, a tartalékcsapatból jött fel. Az 1954/55-ös idényben játszotta elsõ bajnoki találkozóit. Egy másik tartalék játékos, Ronnie Cope volt a középhátvéd, aki 1951-ben érkezett és szintén az ifibõl lépett fel. Balközépben Stan Crowther lépett pályára, akinek United-hez igazolása említésre méltó volt. Az Aston Villa-ban játszott, és nem szívesen hagyta el a gárdát. Jimmy Murphy feleleveníti: “Akkoriban Eric Houghton volt a Villa managere, és közölte Stan-nel, hogy érdeklõdünk iránta. Õ nem akarta elhagyni a Villa-t, de Eric rávette, hogy eljöjjön az Old Traffordra megnézni a Sheffield Wednesday mérkõzést. Az úton azt mondta neki, szerinte ki kellene segítenie minket, de Stan azt válaszolta, hogy nem hozott magával semmilyen szerelést. ‘Ne aggódj, itt van a csukád a táskámban,’ mondta Eric. Fél hat körül találkoztunk és a kezdés elõtt egy órával aláírt.” Colin Webster, a jobbszélsõ, 1952-ben jött a United-hez, és az 1953/54-es szezonban mutatkozott be a bajnokságban. 1956-ban 15 szerepléssel bajnoki aranyérmet nyert, de azóta Johnny Berry kiszorította a csapatból. A jobbösszekötõ Ernie Taylor volt, a középcsatár pedig Alex Dawson, az izmos skót, aki 1957 áprilisában, 16 évesen a Burnley ellen góllal debütált a ligában. A balösszekötõ Mark Pearson a ‘Pancho’ becenevet kapta, mert a pajesza olyan mexikói megjelenést köcsönzött neki. Az õt megelõzõ Pearson-hoz, Stan-hez, és az õt majdnem két évtized múlva követõ Stuart-hoz hasonlóan Mark is erõteljes futballista volt, és az alacsonyabb együttesekben rendszeres gólszerzõ volt. Azon az estén tette meg felnõtt pályafutása elsõ lépését. A United új balszélsõje, Shay Brennan, a tartalékcsapat hátvédje lett. A United olyan helyzetben volt, hogy a 20 éves fiú nem jobbhátvédként, hanem balszélsõként kezdte bajnoki karrierjét. A Sheffield Wednesday-nek esélye sem volt. A Muprhy féle Manchester United a barátaik emlékéért játszott, akik kevesebb, mint két héttel azelõtt hunytak el. A közönség szenvedélye hajtotta õket. Nem volna tisztességes azt állítani, hogy néhányuk képességeitõl elmaradva játszott, de mivel valószínûleg a Wednesday-re nagyobb hatással volt az alkalom, mint az új fiatal labdarúgókra, a végeredmény United 3 – 0 Wednesday lett. A Sheffield együttesében szerepelt az az Albert Quixall, aki késõbb rekordösszegért csatlakozott a United-hez, és így emlékezett vissza: “Nem hiszam, hogy bárki, aki játszott azon a meccsen, vagy látta azt, valaha is el fogja felejteni azt az estét. A United kifutotta a lelkét, és bármilyen jól is játszottunk volna, akkor is megvertek volna minket. Lelkes férfiakként küzdöttek. Nem csupán 11 játékos ellen játszottunk, hanem egyben 60,000 nézõ ellen is.” A United 27 perc elteltével szerezte meg a vezetést, miután Brian Ryalls kétszer is hibázott a Wednesday kapujában. Bill Foulkes végzett el egy szabadrúgást jócskán messze a tizenhatos vonalától, lövése a kapu mellé szállt volna, amikor Ryan szögletre tenyerelte azt. Látszólag a lövés nem jelentett veszélyt, de Brennan szöglete elsõ gólját jelentette a felnõtt csapatban. Ryalls megpróbálta lehúzni a beadást a léc alól, de csak saját kapujába segítette a labdát. Késõbb Brennan megszerezte második gólját is, amikor Mark Pearson lövése pont az írhez pattant ki a kapusról. Õ nem hibázott és a United 2 – 0-ra vezetett. A felejthetetlen este vége elõtt öt perccel Alex Dawson belõtte a harmadikat is. A United bejutott az FA Cup negyeddöntõjébe. A közönség hazaindult, gondolataik annak a jelentõségteljes mérkõzésnek emlékeivel teli, szívük pedig szomorúsággal teli, mivel ráébredtek München teljes valóságára. Az új csapat ott folytatta, ahol a Bébik abbahagyták… de hõseiket már sosem fogják viszontlátni. A kupameccs után két nappal Duncan Edwards elvesztette a túlélésért folytatott harcot, és München szomorúsága újból lángra lobbant.

Áldozatok

A G-ALZU jelzésû Elizabethan charter repülõgép 43 fedélzeten levõ utasa közül 23 életét vesztette az 1958. február 6.-i szerencsétlenségben. Roger Byrne 29 éves volt. Balhátvéd és csapatkapitány. Manchester-ben született, 33-szoros angol válogatott. Elhamvasztották. Geoff Bent 25 éves volt. Byrne és a United másik szélsõhátvédje, Bill Foulkes helyettese. Irlam ‘o Heights-en, Manchesterben a St. John’s templomban nyugszik. Eddie Colman 21 éves volt. Jobboldali középpályás. 170 cm magasságával a csapat legalacsonyabb tagja. Salfordban született. Salfordban a Weaste temetõben nyugszik. Duncan Edwards 21 éves volt. Összekötõ. 18-szoros angol válogatott. Életéért folytatott heroikus küzdelemben a katasztrófa után 15 nappal hunyt el. Dudley-ban a Dudley temetõben nyugszik. Mark Jones 24 éves volt. Középhátvéd. Barnsley-ban született. Angol iskolai válogatott. Barnsley-ban a Wombwell temetõben nyugszik. David Pegg 22 éves volt. Balszélsõ. 17 évesen mutatkozott be a United-ben. Egyszeres angol válogatott Írország ellen. Doncaster-ben született. Doncaster-ben a Redhouse temetõben nyugszik. Tommy Taylor 26 éves volt. Középcsatár. A Barnsley-tól 29,999 fontba került. 19-szeres angol válogatott. Barnsley-ban a Monk Breton temetõben nyugszik. Liam Whelan 22 éves volt. Jobbösszekötõ. Négyszeres ír válogatott, és korábbi United csapatkapitány. Dublinban a Glasnevin temetõben nyugszik. Walter Crickmer Klub titkár, aki a háború alatt a csapatot irányította. Bert Whalley Fõedzõ. Korábbi balösszekötõ az Old Traffordon. 25 éve volt a United-nél, és az utánpótlásnevelésért is felelõs. Tom Curry Pályaedzõ. A ‘30-as évek közepén csatlakozott a United-hez és Busby ‘’Nagy-Britannia legjobb pályaedzõjének’ tartotta. Alf Clarke (Újságíró) Don Davies (Újságíró) George Follows (Újságíró) Tom Jackson (Újságíró) Archie Ledbrooke (Újságíró) Henry Rose (Újságíró) Eric Thompson (Újságíró) Frank Swift (Újságíró. Frank a Manchester City történetnek egyik legnagyobb játékosa) Kenneth Rayment kapitány (Másod-pilóta) Miklós Béla (Utazási ügynök) Willie Satinoff (Szurkoló) Tom Cable (Utas) 20 túlélõje volt a Müncheni tragédiának Matt Busby (manager), Johnny Berry, Jackie Blanchflower, Bobby Charlton, Bill Foulkes, Harry Gregg, Ken Morgans, Albert Scanlon, Dennis Viollet, Ray Wood (mind játékosok), Frank Taylor (újságíró), Peter Howard, Tedd Ellyard (mindketten fotósok), a Harry Gregg által kimentett Mrs. Vera Lukic és kisbabája (utasok), Miklósné (az utazási ügynök felesége), Mr. N. Tomasevic (utas), James Thain (kapitány). Két stewardess szintén megmenekült. A népszerû hiedelemmel ellentétben Mrs. Lukic nem annak a John Lukic-nak az édesanyja, aki az Arsenal-ban és a Leeds-ben védett. Errõl magát John Lukic-ot kérdezték meg, aki elmondta, hogy ez nem igaz, csak egy felröppent pletyka volt, mivel a gép egyik stewardess-ének ugyanaz volt a vezetékneve.

Gondolatok

Valamelyik nap egy kérdést tett fel nekem egy másik csapat szurkolója. Teljesen komolyan megkérdezte – ‘Miért számít még mindig annyira München a United szurkolóknak? Végül is már nagyon régen volt, és a legtöbb United szurkoló még nem is élt akkor.’ Igen, tényleg régen volt, és én is egyike vagyok azoknak, akik még csak gondolatban sem fogantak meg abban az idõben. Nekem és az én generációmnak 1958 már õskori történelemnek számít – a számítógépek, mobiltelefonok és CD-k elõtti világnak. Mégis torkom szakadtából éneklem a dalokat a többiekkel együtt, egy olyan csapat emlékére, amiket csak kopott, fekete-fehér, mégis könnyfakasztó képeken láthattam játszani. Ha körülnézek, a mai szurkolók többsége is túl fiatal ahhoz, hogy élt volna azon a szomorú 1958-as napon. Elsõ és legfontosabb tény, természetesen, hogy a müncheni tragédia sokunknak szinte élénken él az emlékeiben, mintha csak éltünk volna azon a napon. Mindegy, mit csináltak, amikor Kennedyt megölték, vagy amikor Lennon meghalt, kérdezz meg egy idõsebb United szurkolót, hogy mit csinált a müncheni katasztrófa napján, és a szeme fátyolos lesz, ahogy az emlékek elõjönnek. Kérdezz meg akárkit, aki abban az idõben Manchesterben vagy Salfordban élt, és emlékezni fog – mert a mostanában a Siddy szektorokból kiszivárgó trágár müncheni rigmusok, és a repülõgép imitációk ellenére ez egész Manchester tragédiája volt. Azokon a hûvös 1958-as februári napokon nem volt vörös vagy kék szurkoló Manchesterben. Sokak számára a szerencsétlenség, és a szomorúság átélése a gyermekkor végét, a felnõtté válást jelentette. Ezen a napon nem csak a zenét, de a varázslatot is eltemették. Tehát az elsõ válasz az, hogy ez minden 45 évnél idõsebb embernek igenis számít, mert az életük történetének egy része. Imádták azokat a srácokat, és sosem felejtik el Õket. De még ennél is többrõl van szó, sokkal többrõl. Amikor az emberek a Manchester Unitedet kritizálják, és ez vonatkozik az egész világra, sok másik szurkoló úgy állítja be Münchent, mintha valahogy nem lett volna tisztességes velük szemben, mintha legalábbis szándékosan tettük volna! Azt mondják, hogy München, és a fiatal játékosok halála romantikussá tette a Unitedet, úgy vonzotta a szurkolókat, mint a mágnes, és ezzel a többi csapat nem tudta felvenni a versenyt. Azzal vádolják a Unitedet, hogy a Busby Bébik emlékét felhasználva építették fel a modern Manchester Unitedet, amibõl most temérdek pénzt keresnek. És bizonyos szempontból igazuk van. München és az utóhatásai alapozták meg a mai modern Manchester Unitedet, és vonzották szurkolók ezreit a világ minden tájáról. Sok futballszurkoló, aki azelõtt nem is figyelt fel ránk, kezdett el szimpatizálni, és a csapat gyõzelmeiért szorítani, azután hûséges United szurkoló maradt az élete végéig. Nem kétséges, hogy abban az évben csak a szimpátiahullám sodorta az FA Cup döntõjébe a csapatot, és tett hozzá egy kicsi pluszt a csapat teljesítményéhez a pályán. A fõnix feltámadása a lángokból, az 1968-as BEK gyõzelem pedig a futballtörténelem egyik legbámulatosabb, és legromantikusabb története volt. De természetesen a mai Manchester United gyökerei a München elõtti idõkre nyúlnak vissza. Az ‘50-es években Matt Busby hitt abban, hogy a futball szórakoztató oldalát mutassa be, hogy a fiataloknak is megadja a lehetõséget, hogy ego-sztárok helyett olyan munkamorált alakítson ki, amely mindig a csapat érdekeit helyezi az elsõ helyre a játékosok szemében. A srácai úgy néztek fel rá, mint ahogy manapság Gary Neville beszél Sir Alexrõl, akár az apjáról. Amikor a fiait megölték, Matt Busby is kisétálhatott volna a kapun – de Õ nem tette. Maradt, újjáépítette a gárdát, és végül magasba emelte a BEK trófeát. A BEK-gyõzelem bebizonyította, hogy nem csak hogy lehetséges kimászni és megmenekülni a gödörbõl, de gyõzni is lehet. Nagyon sok a párhuzam a jelenkorral, és biztosan nem véletlen egybeesés, hogy a jelenlegi csapat gerincét alkotó srácok, akik az utolsó sípszóig nem hajlandók feladni a küzdelmet, mind United szurkolók – srácok, akik a müncheni tragédia történetén és legendáin nevelkedtek. És ebben az utolsó mondatban benne van, miért él tovább München mindannyiunkban. Mert München történetének továbbadásával átadjuk gyermekeinknek, és Õk az Õ gyermekeiknek azt is, hogy mit jelent a Manchester Unitednek szurkolni. A fiatalok fontossága, a szórakoztató játék fontossága, hogy mit jelent a Unitedben focizni, vagy a csapatot buzdítani tûzön-vizen át – a történelem. Mindig megindító Duncan Edwards vagy Eddie Colman játékának látványa, mert ez a szeretett csapatunk élõ történelme. A legenda és az igaz történet továbbadása United szurkolók generációit köti össze határok nélkül. Csak a United szurkolók tudják, mit érzünk München iránt, és ez egy nagy családdá formál minket. Nehéz a modern Manchester United Rt.-t az ‘50-es és ‘60-as évek csapatával összekapcsolni. Az idõsek számára azok az idõk szinte egy másik világnak tûnnek – egy ártatlan világnak, erõszaktól, milliomos játékosoktól és üzlettõl mentesnek. Nehéz elhinni, hogy hozzám hasonlóan az igazgatótanácsban ülõ keményfejû üzletemberek is megállnak egy pillanatra február 6.-án néhány perccel 15 óra után, és elgondolkodnak. Talán ez a legfontosabb dolog, amit München megtanított nekünk, akár közönséges szurkolók vagyunk, akár játékosok, akár VIP vendégek, akár igazgatótanácsi tagok. Többet jelent a Manchester Unitednek szurkolni, és egy álom részesénak lenni, mint egy csomó pénzt keresni, ajándéktárgyakkal teli táskával távozni az áruházból, vagy trófeát trófeára halmozni. Tehát igenis München emléke számít. Valójában, ahogy a Manchester United egyre nõ, mind jobban és jobban számít. És ez az, amiért sosem szabad az emlékeket elfeledni. Aki teheti, szenteljen egy gondolatnyi részvétet halottainknak.

The Flowers of Manchester

A ‘The Flowers of Manchester’ címû dal eredetileg a The Spinners nevû együttes Black&White címû albumán jelent meg a repülõszerencsétlenségben elhunytak emlékére. A United szurkolók a február 6.-hoz legközelebb esö hazai mérközés elött minden évben összegyûlnek a stadion falán levö emlékplakett alatt, és halkan eléneklik a dalt: On one cold and bitter Thursday in Munich, Germany, Eight great football stalwarts conceded victory, Eight men who will never play again who met destruction there, The flowers of British football, the flowers of Manchester. Matt Busby's boys were flying, returning from Belgrade, This great United family, all masters of their trade, The Pilot of the aircraft, the skipper Captain Thain, Three times they tried to take off and twice returned back again. The third time down the runaway disaster followed close, There was a slush upon that runaway and the aircraft never rose, It ploughed into the marshy, it broke, it overturned. And eight of the team were killed when the blazing wreckage burned. Roger Byrne and Tommy Taylor who were capped for England's side. And Ireland's Billy Whelan and England's Geoff Bent died, Mark Jones and Eddie Colman, and David Pegg also, They lost their lives as it ploughed on through the snow. Big Duncan he went to, with an injury to his frame, And Ireland's brave Jack Blanchflower will never play again, The great Sir Matt Busby lay there, the father of his team, Three long months passed by before he walked again. The trainer, coach and secretary, and a member of the crew, Also eight sporting journalists who with United flew, And one of them Big Swifty, who we'll ne'er forget, The finest English 'keeper that ever graced the net. Oh, England's finest football team its record truly great, It’s proud successes mocked by a cruel turn of fate. Eight men will never play again, who met destruction there, The flowers of English football, the flowers of Manchester.

Edwards legendája

'Bárhol tudott játszani. A legnagyobb angol futballista lehetett volna.' 2001. október 1. Duncan Edwards ezen a napon töltötte volna be 65. életévét, ezen a napon, amelyet mindazok, akik látták Õt 15 évesen bemutatkozni a Manchester Unitedben, majd 17 évesen az angol válogatott kezdõcsapatában, Frank Taylor, a The Day A Team Died (A Nap Amelyen Meghalt Egy Csapat) címû klasszikus könyv szerzõjének ékes szavaival élve – "akik látták Õt meteorként átszáguldani a futball égboltján", mindannyian elcsodálkoztak volna a gondolaton, hogy idõs korba lépett. Ehelyett, az 1958. február 6.-i müncheni repülõgép-katasztrófa után, a Rechts der Isar kórházban három hétig tartó haláltusát követõen 21 évesen halhatatlanná vált. Edwards emléke a valós eredményein mindig túlmutatott, afelé, hogy mit érhetett volna még el. 1983-ban, 25 évvel München után Jimmy Greaves összeállította 'az életem 10 legnagyobb brit játékosa' címû listáját. Rangsorolni nem volt hajlandó, mindössze ABC-sorrendbe állítota õket – George Best, Raich Carter, John Charles, Duncan Edwards, Tom Finney, Denis Law, Tommy Lawton, Dave Mackay, Stanley Matthews, Bobby Moore. Furcsa, hogy Bobby Charlton kimaradt, viszont nagy cimborájának, Edwardsnak kiemelt dícséret jutott. "Biztos vagyok benne, hogy egy Pelé szintû játékossá fejlõdött volna, akit világszerte csodálnak és ünnepelnek," írta Greaves. A tragédia elõtt éppen egy hónappal a Manchester United managere, Matt Busby, aki sosem volt a túlzások embere, a következõket mondta: "Duncan Edwards-t Nagy-Britannia, ha nem a világ legtökéletesebb labdarúgójaként értékelem." Nemrégiben felhívtam Busby fiát, Sandy-t, és informáltam a mai nap jelentõségérõl. "Repül az idõ," mormogta. Sandy, Edwards kortársa és barátja volt, ezért egy kis visszaemlékezésre invitáltam. "Herkulesnek született," mondta. "Az ereje, de még a kontrollja is hihetetlen volt. Emlékszem, amikor Joe Mercer felhívta apámat. Joe akkoriban az angol iskolásválogatottat irányította, és azt mondta: 'Matt, meg kell szerezned ezt a dudley-i srácot.' A Wolves erõsen a nyomában volt, és azt hiszem a Villa is, de Joe segített meggyõzni Duncan-t, hogy a Unitednél a helye." Ez enyhén irónikus, tekintve, hogy Joe-t ezután kinevezték a Manchester City managerének. Nem mintha akkor jobban sejtette volna a sorsát Gerard Houllier-nél, aki a francia válogatott edzõjeként Alex Fergusont Eric Cantona megkaparintására sarkallta. "Hamarosan rádöbbentek, hogy mire tettek szert Duncan-nel," tette hozzá Sandy. "Apu végig szokta követni a fiatal srácok fejlõdését. Meg szokta kérdezni Jimmy Murphy-t és Bert Whalley-t, hogy mi a helyzet ezzel-és-ezzel? És Õk el szokták mondani, hogy: 'Õ nagyon jó, de még ezen-és-ezen egy kicsit dolgoznia kell.' Aztán elért Duncanhez, és mindketten megvonták a vállukat, és azt mondták: 'Semmi hibát nem találtunk nála. Mindene adott.'” “Emlékszem egy derbire a Maine Roadon 1952-bõl vagy 1953-ból, nem sokkal azután, hogy felkerült a felnõtt csapathoz. A United középhátvédjét Allenby Chiltonnak hívták, akit ezen a meccsen kiállítottak. Azokban az idõkben nagyon ritka volt a kiállítás, és még az olyan City játékosok, mint Don Revie és Ken Barnes is odamentek a bíróhoz, hogy megkérjék, ne állítsa ki a srácot. El tudnád ezt képzelni ma? Mindegy, Apa odament Duncan-hez, és szélsõbõl középhátvédbe állította. És Õ ott is elképesztõ volt. Bárhol tudott játszani. A legnagyobb angol futballista lehetett volna. Emlékszem a kis Bryan Douglas-re, aki angol válogatottként kijelentette, hogy ha nem veszítjük el Roger Byrne-t, Tommy Taylort és Duncan-t, akkor Anglia 1958-ban világbajnok lett volna." Sandy két nappal a szerencsétlenség után meglátogatta Duncan-t. "Egyszer kómában volt, másszor nem, de megpróbált talpraállni. Hihetetlen ereje volt. A barátnõje, Molly vele volt, amikor elment. Csendes fiú volt. Soha sem jött el velünk táncolni, vagy agárversenyre. Jobban szeretett moziba járni Molly-val. Az Isten áldja azt a lányt, még mindig él, valahol lent, Bristol felé..."