Kellemes csend, Tisza-part, félárnyék, pad.

Félig felhúzott lábbal olvasom Márai Füveskönyvét.

Ennél jobbat elképzelni se tudok…

Az a fura fazon ott szemben a padon túl gyakran néz erre, ó, hogy…

*

Tőlem balra, egy fa tövében hirtelen megjelenik egy alak talpig feketében.

Elvigyorodok.

Körülnézek – úgy tűnik, senkinek nem tűnt fel a hirtelen felbukkanása. Pedig elég feltűnő egy figura, hogy úgy mondjam…

Ő csukott, összehúzott szemekkel áll mellettem. Nagyon koncentrál.

Óvatosan megmozdul és megtapogatja a levegőt maga körül.

Vesz egy mély levegőt, erőt gyűjt és résnyire nyitja a jobb szemét. Gyorsan körbepislog, kiengedi a levegőt, aztán csalódottan felsóhajt és lezuttyan mellém. Keserves képpel támasztja az állát intenzív cipőbámulás közepette. Ha már ennyire vizslatja biztos valami extra, lenézek én is.

Hm. Vans. Kicsit részeges a papa, de úgy tűnik, mégsem megy olyan rosszul…

-         Mi baj van? – kérdem nagy vidoran. Egészen felvillanyozott a jelenléte. Ijedten pillant fel. Most tűnt fel a drágámnak, hogy én is itt vagyok… törökülésbe vágja magát és felém fordul. 

-         Rowling nénihez próbáltam eljutni – magyarázza. – Eddig egyszer sem sikerült, de mindig Roxmortson belül maradtam. Hol vagyunk? – érdeklődve néz körül.

-         Szegeden – felelem körbemutatva. Felvonja a szemöldökét.

-         A város, ahol élek – kezdem taglalni.

-         Aha – mondja értelmes képpel.

-         Azon belül a Tisza partján, és…

-         Tisza? – Kérdi felcsillanó szemmel – valami tó?

-         Hát – kezdem, de nem tudom befejezi, mert felránt, és a „tó” feltételezett helye felé vonszol.

-         Várj! – kiáltok rá - a táskám! – visszarohanok és felkapom a könyvekkel teletömött hátizsákom.

-         Siess már! – toporog türelmetlenül. Nem áll jól neki. Nem, határozottan nem.

Néhányan nevetve, vagy épp furcsálló arckifejezéssel néznek minket (ezen nem csodálkozom, érdekes kettőst alkothatunk), egy sutyorgó lánycsapat pedig kíváncsian méregeti Severust. Nem utolsó látvány, annyi szent.

Toporgás közben azért a kacsintásra még marad ideje.

Megforgatom a szemem. Nagyszerű…

Mikor mellé érek elkapja a csuklóm és rángatni kezd.

Futva közeledünk a part felé és közben csak majdnem esünk hasra pár kőben. Csak háromszor majdnem.

Leérünk, méghozzá épen és egészségesen. Csak az egyik papucsom hagytam el, azért meg visszamentünk. Felkönyököl a betonpárkányra és várakozó arccal néz le a vízre.

Hirtelen elfintorodik.

-         Ez nem tó! – támad nekem vádló hangon.

-         Egy szóval sem mondtam hogy az – felelem vállrándítva – nem hagytad, hogy befejezzem a mondatot.

-         Ez egy folyó.

-         Zseniális megállapítás

-         Ráadásul irdatlan koszos!

-         A legtöbb ember nem a környezetóvó tulajdonságáról híres. Én is sajnálom, hidd el, imádom a vizet. A Tiszát pedig különösen.

Morog valamit arról, hogy nem érti, mit lehet szeretni bármiben, ami ennyire elhanyagolt, és kiselőadásba kezd a vizek védelmének fontosságáról, de már nem hallom, mit mond. A felhőket figyelem, néhánynak egész érdekes alakja van. A Nap ráadásul épp lemenőben, az ég alja az indigó és a halványrózsaszín furcsa egyvelegében pompázik. Elnézném akár…

-         Hahó! Itt vagy még? – egy kéz jelenik meg hirtelen az orrom előtt, kiragadva a gondolataimból.

-         Aha – motyogom oda se figyelve. A fent említett testrész tulajdonosa most a fejét is a szemem elé dugja, úgy fürkészi az arcom.

-         Te szerelmes vagy – jelenti ki önelégült arccal, miközben kiúszik a látókörömből.

-         Ühümm… hogy mi?!

-         Szerelmes vagy – ismétli nyugodtan.

-         Dehogy vagyok… - felelem minden meggyőződés nélkül, két rózsaszín folttal az arcomon – miből gondolod?

-         Csak rád kell nézni – mondja kedvesen,

-         Szerintem te nem vagy jól… mióta vagy ilyen szakértő? – ledöbbentett a hangja, sosem hallottam így beszélni.

-         Lerí rólad… ki a szerencsétlen? – kérdi vigyorogva. Tőlem csak egy lesújtó pillantást kap. Felsóhajtok.

-         Nem mindegy…? – kérdem lemondóan.

-         Tudtam! – kiált fel, felugrik a párkányra, de olyan vészes gyorsasággal, hogy a körülöttünk lebzselő galambok hirtelen felszállnak, a fentebb említett lánycsapat pedig abbahagyja a sutyorgást és úgy bámul ránk, mint két őrültre. Mindjárt jobb.

-         Na, mesélj! – mondja izgatott arccal.

-         Mégis miről? – kérdezek vissza. Az időhúzás általában beválik – miért is akartál Rowling-hoz menni?

-         Ne terelj – szól rám vészjósló hangon. A témaváltás ezek szerint nem.

-         Hát jó. Aranyos. Kedves. És magasabb, mint én. Imádom.

-         Akkor mi ez a lelombozottság? – értetlenkedik.

Úgy nézek rá, mint egy komplett bolondra.

-         Hogyhogy mi? Ő nem így van ezzel…

-         Azt nem tudhatod.

-         Dehogynem.

-         Nem.

-         Csak látnám rajta!

-         Tudod, régen én is azt hittem. Aztán a csaj mindent kitálalt.

-         És összejöttetek?

-         Nem. Addigra kiszerettem belőle – vigyorog.

-         Fantasztikus példa. Szerinted ettől jobban vagyok? – ha lehet még gondterhelebben nézek.

-         Nem a vége a lényeg! – legyint – a fő, hogy ne arra alapozz, amit lát – bölcselkedik.

-         Ne arra, amit látok. Akkor mégis mire? – most én vagyok értetlen.

Szólásra nyitja a száját. Aztán becsukja. Végül színpadiasan a homlokára csap.

-         Ó, egek! Valamiről elfeledkeztem. Nálatok nem működik a legilimencia…

-         Te nem vagy komplett.

-         Jól van na, folyton elfelejtem!

-         Nem, nem azért! Te komolyan legilimentálod a lányokat?

-         Másképp honnan tudnám, mit gondolnak? – kérdezi magától értetődően.

-         Ez egyáltalán nem fair! – kiabálom – ehhez nincs jogod!

-         Szerinted honnan tudtam, hogy veled mi van? – azzal leugrik a földre, és nekiiramodik a part mentén.

-         Hé, állj meg! Mi a csudát művelsz?

-         Hozzá megyek.

-         Micsoda? Kihez?

-         Hát hozzá. Akit itt őrzöl – megkopogtatja a fejem - mit mondjak, meglehetősen nehezen találtam meg a…

-         Ne merészeld! – kiáltom vészjóslóan. Erre újra futni kezd, nevet, én meg utána, végig a töltésen.

Minden kétség eloszlott.

Biztos, hogy elvesztettük a józan eszünket.

*

Valaki bökdös. Mi a… ?

Jé, egy padon fekszem. Jesszus! Itt a fura fazon a szemközti padról…

-         Úgy láttam, elaludt. Hát, gondútam…

-         Íííííí! – ennyire futotta a hangszálaimtól, felkapom a hátizsákom, és futni kezdek…