2. Ó, Sors…

Snape apró darabokra átkozta a pergament, illedelmesen, állva megvárta a minisztériumi figyelmeztető levelet a kiskorúak bűbájgyakorlásáról, aztán visszavetődött az ágyára.

Aztán felpattant, és idegesen, hátrakulcsolt kézzel róni kezdte a köröket a szobájában (ideges csak azért volt, mert száguldozás közben az elszórt tárgyakat is kerülgetnie kellett).

„Okoskodó kis hülye!” – morogta el az első értelmes mondatot pár artikulálatlan hang kiejtése után. „Vagy talán nem is kicsi… mi van, ha egy nevelés-centrikus nagymamával hozott össze a Sors?”

A „Sors” – ami jelen estben a baglyot takarta -, békésen gubbasztott a szekrény tetején, az (alig egy órája felhajított) éjjeliszekrény-fiókban. Snape fél kézzel megragadta, és könyörtelenül lerántotta a kuvikot (azért neki se ment olyan könnyen, a fiók – valamilyen rejtélyes oknál fogva – belülről… ragadt), ledobta az ágyára, és lehasalt vele szemben.

Egy pillanatig farkasszemet néztek, aztán…

-         Beszélj! – üvöltötte Snape.

A madár elvesztette egyensúlyát és eldőlt a váratlan levegő- (és nyál-) hullámtól, és „legközelebb esernyőt is” képpel nézett vissza gazdájára. Snape-et nem izgatta különösebben a tény, hogy a bagoly nagy valószínűség szerint nem rendelkezik a beszédképesség technikájának csodálatos művészetével.

Inkább felkapta a pálcáját, és az előbbi szót recitálva böködni kezdte a madarat. Az egy kicsit hátrébb ugrált, aztán beindította a maga szegényes kis arcmimikáját. Egészen úgy festett, mintha felhúzta volna az egyik szemöldökét, mintha kétségbe vonná gazdája épelméjűségét. Hiába, a szokásokat, amiket lát, még egy bagoly is átveszi…

Snape lassan belátta, hogy nyers erőszakkal nem megy túl sokra, inkábba a hátára fordult, és plafont kezdte bámulni. A kuvik néha az arcába csípett, ő pedig ütemesen csapkodta. Hirtelen felült, lefejelve alacsonyan lógó lámpáját (mint vakond a kerti csapot…).

-         Megvan! – kiáltotta diadalittasan a lámpa gyors arrébbtaszajtása után – minden egybevág! A hosszú idő, a zilált tollak… kivel tosztál út közben? – fordult hirtelen a mellette gubbasztó felé.

Amaz sértődötten felhúzta a csőrét.

Letaglózó a gyanú, hogy ő munka közben bármiféle külsőssel szexuális aktusba bocsátkozik. Felháborodottan csipogott egyet, hátat fordított a vigyorgó Snape-nek, és lekuporodott.

-         Nem hiszek neked – jelentette ki, és kotorászni kezdett az éjjeliszekrényében. A fiók hiányából okosan kikövetkeztette, hogy ott bizony pergament sem fog találni, így inkább az asztalához lépdelt, ahol szerencsésen meglátott egy köteg pergament a samponos flakon alatt. Kicsit ugyan rácsöppent néhány helyen, de kicsire igazán nem adunk.

Pár zokni között pennát és egy üveg tintát is észrevett.

Nagy műgonddal írni kezdett – azaz figyelt rá, hogy a betűi minél kivehetetlenebbek legyenek.

„Hé, te H!” – itt egy pillanatra elakadt. Na és, ha nyugdíjas korú? Vállat vont – legalább nem idegeli tovább.

„Mi a gigantikus eget képzelsz magadról? A levelem célt tévesztett, de mindegy is, amit írtam, rád is vonatkozik.  Hagyjál már! Próbálom élvezni a nyarat, egész évben a rohadt könyveket bújtam. Értékelném, ha leszállnál rólam! Meg a stílusomról…

Nem igazán bánt, hogy nem tetszik.

Hm. Választ továbbra sem várok.

S:

Ps: Kímélj meg magadtól!

Ps2: Hm. Szeretem a Ps-eket.

Ps3: Mennyi idős vagy?

Dolga végeztével megszemlélte művét, aztán úgy döntött, hogy a ’Ps 3.’ egyáltalán nem Snape-es, úgyhogy gyorsan kihúzta. Még egyszer átolvasta, és ugyanígy tett a levél felével. A kedvesebbel. Most, hogy tényleg végzett, csúfondáros mosolyra húzta ajkait.

Na, igen. Végre, valami valóban Snape-es…

A levelet rákötötte az újonnan elnevezett Sorsra, és kipöckölte az ablakon. Utána még sokáig bámult az állat után a kereten félig kilógva, de a fák között hamar elvesztette, őgyhogy inkább visszamászott a négy fal közé (orral előre).

A művelet után – szinte szabályszerűen – plafonbámulásba kezdett.

Közben egyáltalán nem várta a választ.

Nem, cseppet sem.

Igaz, hogy közben szüntelenül az óráját nézte ciccegve, de ezt  reakciót egyáltalán nem a történtek váltották ki. Ugyan!

Ez csak a hormonrendszer átmeneti zavara. Életkori sajátosság.

Amikor a madár megérkezett, akkor sem sietett kifejezetten a levél megkaparintásával, inkább ráérősen baktatott a samponos flakon felé, mely egy alkalomra a madár leszállópályájának szereptulajdonosa lett, amire – ha lehet -, még borzasabban, és csurom vizesen érkezett. Snape reakciója csak egy rosszalló nevetéssel egybekötött fejcsóválás volt.

Sors csak huhogott egyet szemrehányóan, aztán gazdája vállára telepedett, hogy belelásson a levélbe. Rejtély, hogy egy analfabéta bagoly mit akar egy rakás betűtől.

Meg az is rejtély, hogy a gazdája hogy engedte meg ezt. Snape-nek mindenestre valószínűleg fel se tűnt ez a változás, arra figyelt, hogy megfelelő gyorsasággal tudja változtatni az arckifejezéseit.

„(Továbbra is) kedves S!

Igazán nem értem, miért vagy ilyen ellenséges. Csak tanácsokat adtam, azt hiszem… jó, lehet, hogy egy kicsit túlzásba vittem, ne haragudj, de tegnap az őrületbe kergetett két idióta, és pont akkor kaptam meg a leveled. Ennek ellenére nincs semmi okod rá, hogy ilyen hangvételt üss meg. Továbbra is fogj vissza magadból, és továbbra sem tudom, hogy ha unatkozol, miért vagy ilyen elutasító.

Na, sebaj.

Talán legközelebb (vigyor).

H.

Ps.: A baglyod már megont szörnyű állapotban volt, vigyázhatnál rá egy kicsivel jobban!

Ps2.: Boszorkány vagyok, tehát el tudtam olvasni a leveled kihúzott részeit. Most töltöttem a tizenötöt.

Ps3.: Igazán örülök, hogy szereted a Ps-eket.

Snape arckifejezése elgondolkodóra váltott.