Lassan két hosszú éve kezdődött a háború,mikor 17 éves lettem.Már most rengeteg embert vesztettünk,több ezren haltak meg.Az elsők között Neville Longbottom esett el Glasgownál,aztán két napra rá Luna Lovegoodot kapták el és kínozták meg,remélve kicsikarhatják belőle  hol van a Főnix Rendjének főhadiszállása,hol bújdosik Harry Potter,de ő nem árulta el.Az életével fizetett.Fájdalmasan idézem fel magamban újra azt a percet ami számomra a háborút jelentette,s amely megfosztott valamitől.De a fájdalom magában hordozta egy igazi szerelem gyümölcsét.Amibe csak veszteség árán kostolhattam bele,s amitől hamar megfosztott az élet...Látom magam,ott vagyok a szobámban,levelet írok,ki a frontra Ronnak.Az ablakomból épp látni ahogy a nap sárga korongja  lebukik a dombok mögé,ahogy utolsó sugaraival vérvörösre festi a tiszta zöld füvet,mintha vér borítana mindent...

Drága Ron,

Itt ülök az asztalomnál,nézem a lenyugvó napot és rád gondolok.Látom a gondterhelt arcokat ,miközben a napi jelentéseket,a halállistát olvassák.A szemük végig fut a sorokon,könnyek,elhaló nyögések egyre fokozódó félelem és kezembe kapom én is,eddig mindig megnyugvás követte e perceket,kérlek tégy róla,hogy ezután se legyen ez másként.Én a gyógyítással veszem ki a részem a harcból,rengeteg a sebesült,van köztük aki felépül,új esélyt kap,de van,akin már semmi sem segíthet.Épp a minap hoztak be egy 15 év körüli fiút,Londontól nem messze támadtak rá,a szeme láttára pusztitották el a családját,őt is megkínozták,a lábát amputálni kellet.Ahányszor csak meglátogatom mindig öngyilkosságról beszél,hogy milyen megnyugvást,ajándékot jelentene számára a halál.Sosem fogja kiheverni,félek beleőrül,ha egyedül marad ezzel a szörnyű teherrel.Mond kinek van joga ennyi emberi életet kioltani?Van-e olayan nemes cél amiért érdemes ennyit kockáztatni?Várom azt a percet,hogy újra láthassalak.Belenézhessek a szemeidbe,érezhessem,ahogy hozzám érssz.Újra ízlelhessem a csókod.A szívemben érzem szeretlek,néha azt hiszem belehalok,ha nem láthatlak.Az időmet kitölti az aggodalom,rettegek,hogy nem kaplak vissza többé.Minden percben azt kívánom bár magamhoz ölelhetnélek még egyszer.

                                                                    Csók,

                                                                   Hermione

Átnéztem,majd gondosan belehajtottam a borítékba.Felkötözöm a bagoly lábára.Az kisuhan vele az ablakon.A tintafekete égbolt elnyeli,bársonyos fuvallat lebbent be a nyitott ablakon a frissen nyíló virágok édes illatát hozva magával.Boldog voltam,ott abban a percben úgy hittem,semmi nem szegheti kedvem.Talán a szerelem tette ezt velem,talán az érzés,amit bennem keltett.Egy fogalomban találtam menekvést a világ szörnyűségei elől.A szerelembe voltam szerelmes.Édes boldogság,kedves remények,bár most is velem lennétek.De nem ti elhagytatok,mint holmi csalfa szerető.

A válaszra egyhetet vártam.Kibontva a borítékot,nem csak egy levelet találtam bennem,hanem egy aranygyűrűt is...

Drága Hermione,

 Megkaptam a leveled,jól eső érzés tölt el,a soraidat olvasva.Szeretnélek a karomban zárni elmondani mennyire félek,reszketek belülről,de nem lehet.

 Ma Birminghamnél csaptunk össze.Kemény volt,az első megméretetés ami élesben ment.Harry vezetett minket,biztatóan mosolygott.Mi zöld fülüek azt hittük ma csak győzhetünk,csúfosan csalódnuk kellet,látva sok barátunk haláltusáját.Ó milyen igazságtalan az élet.Hősként harcolunk,pedig valahol mélyen mindannyian tudjuk nem nyerhet senki ezzel a háborúval.Látva,hogy mennyin múlhat az emberi élet, percek,másodpercek  halál és élet közt,egész máshogy látok mindent,most már tudom mindig ki kell használni az alkalmat ami megadatott,mert nem tudhatjuk mikor jön el a vég.Ezért teszem most meg ezt ,mivel nincs lehetőségem ott lenni veled és ezt személyesen elmondani,levélben teszem fel a kérdést:Hozzám jössz feleségül?A borítékban megtalálod a gyűrűt.Válaszod várom,ez az egyetlen ami a reményt táplája bennem,egy kilátástalan jövő felé evezve.                                                

                                                R.W

Ha tudtam volna,hogy ez az utolsó levél amit tőle kapok,az utolsó dolog ami még őt rejti magába,talán nem ostoba szerelmes mondatokkal töltöm tele a pergament,amit válaszként küldök.Elbúcsúznék tőle,elárulnám a szívem titkát,a kis kincseket,melyeket az iskolai évek alatt rejtettem el a szívem legbelső zugába róla.Mindezek ellenére örülök,hogy azt hitte az utolsó perceiben is,én szeretem.Igy is volt,de nem úgy ahogy ő gondolta.Akkor még nem láttam,elvakított a saját önzőségem,pedig megérdemelte volna az igazat.De nem tettem meg,nem akartam tudomásul venni,hogy nem vagyok szerelmes belé,hazudtam magamnak,de első sorban neki.Vágytam rá,szerethessek valakit,s az viszont szeressen...

 Aztán egy napon,mikor az idegen besétált a kapun már tudtam,tudtam miért jött.Ott álltam a verandán,a kertben játszottak Ginny gyermekei pár szomszéd kislánnyal,anyukáik gyűrűjéban.Abban a percben ahogy meglátták őt megállt minden,mintha az idő a kedvemért lelassult volna.A nyári szél lassan lágyan lebegtette a hajam és a ruhám.Az emberek arcáról leolvadt a mosoly,hogy félelemnek adja át a helyet.A férfi irreálisan lassan lépdelt az ösvényen.Fekete,makulátlan egyen tallárt viselt,a kezében a családok által olyannyira rettegett piros pergamen.Senki sem mozdult,Ginny a szája elé kapta a kezét,néhány anyuka feszülten figyelt.Nem sejthették kihez is jött a minisztérium embere,csak én ismertem fel őt.Mindig megéreztem ha valamelyikőjük a közelben volt,adottság.Magamban imádkoztam,hogy forduljon le balra menjen valaki máshoz,mindhiába ő kitartóan menetelt felém.Megállt közvetlenül előttem,végre felemelte a fejét.Megbizonyosodhattam,a megérzéseim nem csaltak.Harry rám emelte gonderhelten csillogó szemeit.Rendes körülmények közt valószínűleg megölelem,hisz közel két éve,az iskola elvégzése óta nem láttam.De most komor arcal meredtem rá.Nagy levegőt vett,majd kifújta,lendítette a karját és felém nyújtotta a levelet.Ránéztem a vérvörös papirra,amin fekete betűkkel az én nevem állt.Kinyújtottam érte a kezem,elhült ujjaim surolták az ővéit.Kinyitottam és olvasni kezdtem az éjfekete betűket.

Tisztelt Hermione Jane Granger és a Weasley család,

Sajnálattal értesítjük,hogy Ronald Billius Weasley a hajnali órákban,Hertforshire melletti dombon életét vesztette,miközben hősként védelmezte hazáját.Önzetlenségéért,amivel megmentette egy társa életét,a bátorság jelképével,az arany oroszlán érdemrenddel tünttejük ki.

                                        Részvéttel,

LizellaMcguffin                                                                                                 

                                     Hadi állapotokat megfigyelő ügyosztály

                                 Halálhírekkel foglalkozó részlegének almunkatársa

A szjverésem is leállt,meghült az ereimben a vér.Úgy szorongattam a levelet,hogy az ujjaim elfehéredtek.Kicsordult az első könycsepp,a szemem sarkából,végigfolyt az arcomon,majd követte a többi,több ezer köny hullt alá,megállíthatatlan árként.Majd hirtelen megrohamoztak az emlékek,akár egy mozgó képsor.Elsőben mikor kicsúfolt,mert nem voltak barátaim,aztán megmentett a troltól,ahogy veszekszünk Makesz miatt,a karácsonyi bálon,milyen mérges volt mert nem vele,hanem Krummal mentem.Azóta tudom,szerelmes belém.Próbáltam úgy viselkedni vele mint Harryvel,de aztán 7-dik évvégén a banketten megcsókolt,minden előjáték nélkül,nem mondhattam neki nemet.Aztán minden olyan gyorsan történt.Rohantak a hónapok.És most itt állok és tudom már sosem fog veszekedni velem,sosem nevethetek a viccein,sosem beszélhetek vele.Nem láthatom többé azt a komisz mosolyát.Hirtelen Ginny áll mellettem és átölel,nedveset érzek a nyakamon,a könnyei és a könnyeim egybe folynak,együtt zokogunk némán.Harry csak áll magányosan és lesüti a szemeit,valami megcsillan az ő arvcán is.Tudom,hogy neki legalább annyira fáj mint nekem.Elengedem Ginnyt,és odalépek hozzá.Megölelem,a jól ismert érzés árad szét bennem.A pillanatnyi támasz,amely által sikerül kicsit összeszednem magam.Mindig is apás voltam,imádtam édesapám közelében lenni,mellette biztonságban éreztem magam.Roxfortban talán ezért lettek fiúk a legjobb barátaim.Bármikor amikor megvédtek,megöleltek ugyan azt az óvó,védelmező mozdulat vígasztalt meg.Talán nem számított rá,hogy így reagálok majd.Hagyta,hogy átöleljem de,ő csak állt nem karolt át,nem súgott vígasztaló szavakat a fülembe,egyáltalán nem tett semmit.Az arca rezzenéstelen volt,a kósza könycsepp volt az egyetlen bizonyíték arra,érző ember áll előttem,nem pedig egy kőszikla.Dühösen hátráltam,nem értettem miért viselkedik ilyen ridegen,a legjobb barátja halt meg és ő érzelmek nélkül képes elfogadni a tényt:Nincs többé.Megkövűlten néztem rá,de még arra sem méltatott,hogy a szemembe nézzen.Most már Ginny is észre vette,hogy valami nincs rendben.Harry semmivel sem törődve hátat fordított,majd távozott.Megzavarodva,meghasadt szívvel néztem utána,a teljes össze omlás küszöbén.Itt állok egyedül,a szüleim távol,az egyik barátom halott,a másik szíve pedig jéggé fagyott.

 Az elkövetkező napokban,ha nem sírtam,kint ültem a verandán.Éjjel képes voltam órákon át bámulni a csillagokat.Azon tűnődve vajon hány embernek kell még a földalá kerülnie ahhoz,hogy véget érjen az egész világot sújtó borzalom.Szokatlanul későn,két hónappal múltán tartották a temetést.Akkor láttam Harryt először azóta.Az emberek fekete erdeje körülvette a márványkoporsót.Az ősz már érezhető volt a levegőben.Az időjárás csalóka lett.A lehulló rézbarna és vörös levelek,ő rá emlékeztettek.Dumbledor mondta a búcsú beszédet.A Weasley házaspár egymás vállára borulva siratta legkissebb fiát.Ginny megrendült arccal,szorosan ölelte magához gyermekeit.A többi testvére mind úgy hajoltak a sír fölé,mint akik még mindig nem, fogták fel,az öccsük fekszik itt,élettelenül.Megvártam amig mindenki elmegy,négyszemközt akartam tőle elbúcsúzni.Letérdeltem,úgy beszéltem a sírkőhöz,mintha Ront látnám a helyén.

-Ez az utolsó dolog amit még el kell mondanom,neked.Muszály megtennem,különben életem végéig ezzel a teherrel kell élnem.

-Szerettelek,de úgy mint egy barátot.Olyan voltál nekem akár egy báty,aki mindig mellettem van és segít a bajban.Kérlek bocsásd meg nekem a hazugságot,hogy ámítottalak.A gyávaságomat,mert nem mondtam el neked mikor lehetőségem adódott rá.Pedig,ha valaki,te megérdemelted volna.-elcsuklott a hangom-Ezt a bátorságodért kaptad-a kő mellé leraktam a kitüntetést-Most búcsúzok.Szerettelek,úgy mintahogy eddig senkit,sosem felejtelek el.-a frissen ásott halomra dobtam a kezemben lévő hófehér rózsát.Ahogy a virág selymes szírmai a rideg,kopár földre zuhantak,abban a pillanatban az eső is eleredt.Felhajtottam a gallérom és elindultam a temető kijárata felé.Az arcomra hulló esőcseppekhez könnyek vegyültek.De épphogy csak megfordultam Dumbledorral találtam szembe magam.Ott állt egy fiatal lányt ábrázoló szobor előtt.A kőalak fehér márványból készült.Gyönyörű arcát az égfelé emelte,szomorú vágású szemeiből két-két könnycsepp hullott alá,kezében piciny lámpást tartott,amelyben világoskék lángocska lobogott.Olvastam erről a szoborról.A monda szerint a lány egy háborúban vesztette életét.Mikor hírt kapott róla,hogy a szerelme holtan fekszik valahol kint a csatatéren,bánatában a halába sírta magát.A kislámpás jelképezi a fájdalmat és a gyászt.Úgy tartják,ha a tűz kialszik a remény megszűnik létezni,s az összes jót ami valaha létezett magával viszi a pokolba.A szobor célja,hogy emlékeztesse az embereket a háborúval járó veszteségekre,de most mikor a legnagyobb szükségünk lenne erre,senki sem vet rá egy pilllantást sem.

-Miért áll itt professzor?-kérdeztem.

-Sok mindenre taníthat minket egy történet nem de?Lám itt áll már évtizedek óta ez a lány és élő bizonyítékként szolgál,mégsem tanultak az emberek.Újra és újra ugyan azt a hibát követik el.A csalódásaikat még több vérrel akarják orvosolni.Pedig az erőszak nem lehet gyógyir semmire.-hosszan sóhajtott.Ahogy a megfáradt professzor arcára pillantottam,eszembe jutott Harry.

-Valamit kérdezni szeretnél?-suttogta.A lányról most rám siklott a tekintete.Vajon honnan tudja?

-Szeretném tudni Harry miért ilyen elutasító?

-Meg van rá az oka,hidd el.Nem te vagy az egyetlen,aki aggódik érte.Ezeket az időket ő szenvedi meg a legjobban.Harry kiváló varázsló,de az erő és a hatalom mit sem ér,ha az ember elfelejti miért is küzd.Mert egy nap arra ébredhet,hogy egyedül marad keserűségével.Vigyázni kell mert ha a szív meghal a test és az elme is vele vész.Milliók élete függ az ő tetteitől.Nehéz ezzel a teherrel együtt élni.-az utolsó mondata olyan furcsán hangzott,mintha hirtelen nem is Harryről beszélne.

-De hát itt vagyunk neki mi,miért nem beszél velünk.Könnyebb lenne ha megosztaná velünk mit érez.

-Ami azt illeti nem teheti meg.-kérdőn néztem rá-Ő döntött így,mára már belátta,rosszul tette.De a büszkesége nem engedi,hogy mindeszt beismerje.Azt hisszi azzal,hogy nem beszél a fájdalmáról,megvéd titeket a csalódástól,amit még magának sem mer bevallani.

-Miféle csalódástól?

-Retteg megtudjátok milyen gyenge,emészti magát,úgy véli nem tudja véghez vinni amit a sors rászabot.De mindenek előtt tőled fél a legjobban.Attól tart,hogy őt hibáztatod Mr.Weasley halála miatt.

-Mi okom volna rá?-mondtam.

-Harry neki köszönheti az életét.-értetlenül meredtem rá-Igen,Ron feláldozta magát,tudta ha a barátja meghal,azzal a háború sorsa is eldől.

-Nem...!-leheltem,lassan tettem egy lépést hátra,valami fellobbant bennem olyan erősen és határozottan,mint még talán soha.Hirtelen tisztán láttam mindent,az érzelmek gyors egymás utánban váltották egymást.A gyűlölet Harry iránt,egyre fokozódott,úgy hittem ha ő nincs Ron most élhetne.Aztán a bűntudat kerített hatalmába,hogy elkeseredésemben bárkit képes vagypok hibáztatni.Majd Ronra haragudtam,mert itt hagyott egyedül.Futni kezdtem.Úgy tartják ami nem öl meg az erősebbé tesz,hát most eljött a pillanat,hogy aktívan részt vegyek mindebben,tegyek róla,hogy Harrynek esélye legyen Voldemorttal szemben,bármi áron.Ha Dumbledor szerint barátra van szüksége hát megkapja.A kapuhoz érve hopponáltam a kastélyba.Ott álltam a Nagyterem nyitott ajtajában,zsibongó diákok helyett most felnőtt varázslók,a minisztérium emberei álltak az azstaloknál,sápadtan,kialvatlanul.Két éve nem jártam itt.Nem bírtam mozdulni,a tudattól mi tett az egykor vidám és barátságos iskolából ez a gonosz,ami lassanként leigázza a földet.

-Kérlek gyere velem!-az igazgató jelent meg mögöttem.Követtem az irodájába.

-Segíteni akarok.-jelentettem ki határozottan.

-Tudom.De nem tehetsz semmit.Beszélhetsz vele,nem tiltom meg,de ismétlem,nem tehetsz érte semmit.

-Megpróbálom.-már fordultam is meg.Aztán belém villant a felismerés:hol fogok aludni?

-Ha nem bánod bátorkodtam előkészíteni neked a Griffendél toromybeli,hálószobák egyikét.-hálásan pillantottam rá.-A ruháid is megérkeztek már ha jól sejtem.

A jól ismert úton mentem föl a toronyba,mindenegyes lépcső és kép ismerős volt,mind a gyerekkoromat idézték.Beléptem,könnyek szöktek a szemebe.2 éve megannyi diák és barát járkált itt fel s alá,most a legtöbbjük halott vagy bújkál a csatlósok elől.Oliver Wood ,Angelina Jonhson,Lee Jordan májusban vesztek oda egy tűzvészben.Hatalmas vezsteség volt.Felballagtam a régi lány háló felé,ledöltem a régi ágyamra,7 éven keresztül tudhattam otthonomnak ezt a helyet.Szebb visszatérést is el tudtam volna képzelni.Nem bírtam megállni,átsétáltam a fiú hálóba.Sosem éreztem ahhoz fogható fájdalmat,mintha tört döftek volna belém,egyenesen a szívem közepébe.Leborultam Ron ágyára.Kíméletlenül előtört belőlem a sírás.

-Miért?Miért pont ő?-zokogtam-Annyi ember él a földön.

-Mindig a legjobbak vesznek oda.-suttogta egy hang.Körül néztem a szobában,az egyik ablak párkányán ott ült Harry.Abban a ruhában amit délelőt viselt.Nekem sem volt időm átöltözni.Lemászott az ablakból,és egy kézmozdulattal meggyújtott néhány gyertyát a teremben, félhomályos derengés áradt szét.Most nézett először a szemembe,oly hosszú idő óta.Rádöbbentem az évek során nem csak én és Ron lettünk felnőttek,hanem ő is.Furcsa eddig a percig,ha rá gondoltam,mindig az a fiú jelent meg lelki szemeim előtt,akivel 17 évesen,friss végzősként ott álltunk a nagybetűs élet küszöbén.Hárman együtt,mit sem sejteve a távoli jövőröl,azazhogy ő igen.Hanem is oly tisztán és kivehetően,de tudta.Az arca a szemei,mind végtelen keserűséget tükröztek és mégis oly őszinte,ártatlan,akár gyermek szemei,aki túl korán tapasztalta meg az élet szörnyűségeit.Egy fejjel magasabb volt nálam,sovány,látszott rajta,hogy nem hadja nyugodni valami.Rég nem alhatott már,álmos-zaklatott külleme erről árulkodott.

-Nem aratam,hogy így legyen.-ezzel a mondattal azonban valami rejtélyes módon nem sikerült megnyugtatnia,sőt újra fellángolt bennem a gyűlölet,s mint holmi lavina indult útjára az indulat.Jól tudtam,nem tehet semmiről,mégis kitört rajtam.Valakin le kellet vezetnem a feszültséget,most itt ebben a pillanatban.

-Ha nem lennél Ron még most is élne.-sziszegtem,a várt döbbenetnek azonban nyoma sem volt az arcán.

-Ki mondta el?-kezdett bele és tett egy bizonytalan lépést felém.Aztán még egyet.

-Dumbledor,hamár te erre sem voltál képes!Egy aljas,gyáva szemét láda vagy!-ordítottam magamból kikelve,közben pedig teljes erőmből elöktem.Kissé megtántorodott,de nem az ütés erejétől,hanem mert váratlanul érte a támadás.-Gyűlöllek!-könnyek siklottak végig az arcomon.

-Nem akartam,hogy ezt tegye...-suttogta bűnbánóan.Megpróbált megölelni,de megint csak el akartam tolni magamtól,de nem hagyta.Olyan mérhetetlen harag gyűlt össze bennem,ami megsokszorozta az erőm,kibontakoztam a szorításából.Dühöngve csapkodva igyekeztem kifelé felé.Feltéptem az ajtót,de megragadta karom és vissza rántott.

-Engedj el!

-Kérlek ne!Bocsáss meg!-könyörgött.Nem akartam,nem tudtam lecsillapodni.Pofon akartam csapni,hogy miért?Magam sem tudom.A mozdulat félbemaradt,ugyanis elkapta a csuklom.Ekkor olyas valami történt,amire legmerészebb álmomban sem gondoltam volna.Minden felpörgött körülöttem,ahogy közeldett felém,hirtelen az ajkai hozzám értek.Megcsókolt,szenvedélyesen.Mintha imperius átkot bocsátottak volna rám,minden kirepült a fejemből,az indulat,a gyász is tova libbent velük.Csak egy valami maradt a vágy,hogy ez az érzés örökké tartson,sose váljunk szét.Szinte fel sem eszméltem már eltávolodott tőlem.Az arcát látva bárki azt mondta volna,hogy halálos bűntett elkövetőjével áll szemben.Szörnyű érzés lett urrá rajtam,émelyegtem.

-Mit tettél?-nyögtem.Ezt már nem lehetett az elkeseredés számlájára írni.Ezt a csókot más érzelmek váltották ki.Ront mindössze néhány órája temettük el,én pedig itt állok a legjobb barátjával.Nem tudtam becsapni magam,élveztem,ez volt a legrosszabb....Undorító vagyok!Harry gondolatai is valahol ekörül járhattak.-Mit tettem?

-Te nem tehetsz semmiről.Ez az...az én hibám.-szólalt meg végül.

Valahol igaza volt,de tudtam nem kenhettem rá.Mert élveztem,valamiért bizsergés áradt szét a testemben még az emlékétől is.

-Nem.-fölkapta a fejét.-Megyek-ez a két szó jött csak ki a torkomon,és elhagytam a szobát.Az elkövetkező napokban kerültem őt,ha lehetett nem is szóltam hozzá.Úgy éreztem valami bűnt követtünk el,megbocsáthatatlan tett volt ez ami a legőszintébb ember ellen irányult,akit valaha is ismertem.Elárultuk annak a személynek az emlékét,aki drága volt mindkettőnknek.De aztán az egyik nap,Dumbledor megkért,hogy vigyek fel Harrynek vacsorát,mivel házimanók már rég elhagyták a kastélyt.A nyugati torony legfelső helyisége volt kiutalva számára.Halkan bekopogtam,választ nem várva benyitottam.Minnél hamarabb túl akartam lenni rajta,ezért ahogy leraktam a tálcát,máris kifelé indultam.

-Ez nem mehet így tovább!-szólt utánam.Megtorpantam.Ő az erkély párkányon ült és bámulta a csillagokkal megszórt tintakék égboltot.

Odasétáltam hozzá,nyugottan.Nem nézett rám,úgy beszélt tovább.

-Tudom,hogy úgy érzed,elárultad Ront,mert én is ezt érzem.De nem tehetünk úgy,mintha nem történt volna semmi!

-De,és úgy is tesszünk továbra is!-szégyeltem magam.

Két érzés viaskodott bennem.Az egyik az,hogy ha helyet adok a szívemben ennek az érzésnek meggyalázom vele Ron emlékét.Viszont ha ellen állok azzal elveszítek valamit,ami fontos nekem.Lehet,hogy csak itt ebben a percben,de az is lehet,hogy egész életemben bánni fogom.Csak álltam ott,mozdulatlanul.

- Én nem tekintem meg nem történtnek.-leugrott a párkányról és elém állt-Én nem.-azzal újra megcsókolt

-Egy szavadba kerül és nem folytatom-suttogta,vissza csókoltam.A bennem zajló háború véget ért.Rájöttem,hiába próbálok ellent mondani nem tudok.Nem érdekelt mi lesz a következménye,többé nem érdekelt már semmi.Átkaroltam a nyakát,ő a derekamat.Hiába az ösztönöknek nem lehet parancsolni,bárhogy küzdhet ellene az ember.Már nem voltunk gyerekek,ezt elárulták a mozdulataink,tudatosan tettük amit kivánt a helyzet,mégis olyan spontán volt.A szivverésünk felgyorsult,olyan hevesen dobogott,azt hittem menten kiugrik a helyéről.A kezei egyre lejjebb csúsztak,éreztem,ahogy lesikllik rólam a szoknya.Hát én is cselekdtem.Nem kellett hozzá sok idő már az ágyon feküdtünk.Olyan hevesen csókolt,levegőhoz sem jutottam.Teljesen felforrósodott a testem,verítékeztem,ő remegett mellettem.Nem most tettem ezt először,mégis ez annyira más volt.Ronnal szinte gyerekes és ügyetlen volt együtt létünk,de ez annyira kifimoult,forró,szenvedélyes.Teljesen beleszédültem,mintha körbe körbe forogtam volna.

De ahogy jött a boldogság,úgy is röppent el,átadva a helyet a bűntudatnak.Mardosott,és sokadjára is megjelentek a könnyek.Felültem,magam elé szorítottam a lepedőt.Égett az arcom a szégyentől.Ő is előre hajolt.

-Mi a baj?-kérdezte.

-Nem szabadott volna,hibát követtünk el.-elfordultam,most,hogy túl voltam rajta újra vissza tért az eszem.Újra a következményeken járt,gondolkodtam.A tetteink következményén.Az este minden pillanata miatt szégyen fogott el.Egy utolsó kurvának éreztem magam,aki ahelyett,hogy siratná kit elvesztett,itt fetreng egy másik férfi ágyában.

-Mi lesz,ha valaki megtudja?-nyögtem.Ez volt a második dolog ami még foglalkoztatott.Mit szólna Ginny vagy Mrs.Weasley,ha megtudnák,hogy a fiúk halála után egyből másvalaki karjaiban vígasztalódok.

-Kit érdekel?-odahajolt hozzám.Elhúzta a vállamra omló tincseket és megcsókolta a nyakam.

-Harry hát nem érted?-magyaráztam-Ez nem játék.Az élet nem játék.

-Ezt nálam jobban senki nem tudja.-mondta határozottan,és elengedett.A hangja dühössnek tünt.-Te nem láttad hányan halhatnak meg egyetlen ember hibájából.Te nem tudod milyen érzés,mikor emberek millióinak élete a te életedtől,parancsaidtől függ!-egyre jobban felemelte a hangját.

-De tudnám,ha elmondanád!-kiabáltam vissza.

-Ez nem olyan egyszerű,mint ahogy képzeled!Mindenki azt hiszi kemémy vagyok és győzelemre viszem a népet,mint valami megváltó!Senki sem gondol rá,hogy esetleg kudarcot valhatok.Gyenge vagyok!Nem érzem magam képesnek,arra,hogy elpusztítsam a gonoszt.A sorsom talán megpecsételődöt,a nyomorult életem talán áldozatként ér majd véget.-valami háborodott tűz lobbant szemében,ami rémülettel töltött el.-A sátán engem is megtalál és a bűn elemészt majd,beleőrülök ebbe a teherbe.Nem kapok levegőt,mintha párnát szorítanának az arcomra.Nem vagyok képes senkit mevédeni.Még Ront se tudtam megmenteni.Küzdök válvetve felnőttel és gyerekkel Voldemort ellen,tehetelenül végig nézve amint lassan minden megszünik létezni,a reményünk már rég halott.Az anyák halálba szülik gyermekeiket,a csatlósok megbecstelenítik nőinket,a férfiak pedig a csata mezőn vesznek oda.Tőlem várják,hogy a kapott rabságból felszabadítsam őket.

-Ha csak tudnád,ha sejtenéd...-a hangja most már inkább hasonlított egy öregemberére,aki már túl fáradt ahhoz,hogy továb éljen,aki a fájdalmában és keserűségében a halálbva kívánja magát.Mint egy dühös fiataléra.

Látva mindezt megsajnáltam,s békítően átöleltem.

-Túl sok mindent éltem már át ahhoz,hogy tudjam,minden alkalmat ki kell használni arra,hogy boldogok legyünk.

Erről a mondatról Ron utolsó sorai jutott eszembe...ő is ezt gonodlta,ebben a hitben kérte meg a kezem és talán ezzel a gondolattal ment a halálba.Ő megbocsát nekem,ha más nem is fog.Napról napra egyre erősödik bennem a szerelem.Ez egy olyan kapcsolat,amelyhez fogható talán még nem létezett a földön.Két ember aki látja a jövőt,s mégis harcol ellene.Egymásba kapaszkodnak,mert érzik másként belehalnak a teherbe.Mint két árva gyermek egymás szeretetében találjuk meg azt a valamit,ami vissza húz minket a szakadékból.Minden nap egy új nap.Hálás vagyok minden lélegzet vételért.Most először bízok a szeretetben,ami megadta nekem a lelki nyugalmat.Nem tagadhatom meg.Úgy érzem szállni tudnék.El kell mondjam a világnak mit érzek,még akkor is ha erre mindenem rá megy.Most,hogy tudom ezt,Most,hogy érzem ezt,nem fordíthatok hátat.Mégse tettem,nem akartam még nagyobb bánatot okozni.

Másnap Harryt kirendelték a frontra.A rettegés újra beköltözött a szívembe.Féltem,mit hoz majd a holnap,mint minden ember akinek volt még veszteni valója.A hónapok hihetetlen lassúsággal teltek,Harry hiánya kibírhatatlan űrt ébreszett bennem.Dumbledor megtiltotta,hogy levelet írjak neki.Úgy hitte megzavarnám a céljai eléréséban.És az most,mikor a csatákat sorba nyertük,végzetes lett volna.Pedig,ha tehetem,megkérem, jöjjön haza,magam mellettt akartam tudni.Úgy éreztem ha itt van velem nem eshet baja,se neki,se nekem.Éjjelente ezerszer felidéztem magamban azt a vézetes estét,csak hogy utána forró könnyekkel tele sírjam a párnát.Reszkettem belülről,az aggodalom újra és újra megszállt és nem eresztett.

A félelem fertőző betegségként költözött az emberek testébe,hogy megmérgezze a szívet és a lelket.Sötét felhők borították az eget.Mintha nap meghalt volna,a sírba vive magával a reményt és a szeretetet.Az apró esőcseppek ezernyi az égiek által hullatott gyémánt.Az ég is gyászol minket,az angyalok sírnak látva,a föld nem soká az enyészeté lesz.A szívemet elárasztó hideg űr,azt suggalja valami történni fog.Az emberiség mérföldkőhöz érkezett.Itt és most dől el a jövőnk,nem csak az enyém,hanem mindenkijé.Most jött el a végső megméretettés,jó és a rossz között.Ki győzedelmeskedik?Erre senki nem tudhatja a választ.Néhány óra múlva kiderül mivé lesz a világunk.Az ördögé,vagy eljő még a nap,mikor minden virágba borul és az elmúlt éveket elfeledhetjük majd.Nem erre soha nem kerül sor míg emlékünkben élnek azok,kik meghaltak az évek során,egy reménytelen célért küzdve.És abban biztos vagyok,míg élünk tápláljuk ezt az emléket,hisz Voldemort mindentől megfoszhat minket,de az álmainktől soha.Valami körülírhatatlan lebeg a levegőben,egszerre ébreszt reményt és csalódottságot,de mindenek előtt szorongást.A családok behúzodnak szobáik egyik sötét sarkába,pedig jól tudják a mindent elbórító sötét elől nincs menekvés.Én állok a Nagyterem közepén,az asztaloknál árvák,rokkantak és hontalanok ülnek.Épp töltöm azt a kis levest ami meg adatott.Hirtelen megáll minden,nem csak a teremben a világban is.Mindenki megdermed.Én is mozdulatlanná válok,de más okból,mint az emberek többsége.A nagy terem eltűnik a szemem elől,helyette Harry arca tűnik fel előttem.A sötéségben ő az egyetlen pislákoló fénypont.Szemei kikerekednek a rémülettől,egy zöld sugárnyaláb egyenesen a szívébe hatol,egy időben ezzel,az ő pálcáját is elhadja egy fénycsóva.Az arca megváltozik,végtelen megkönnyebbülést tükröz.Egyetlen szó hadja még el a száját.

-Vége.-s az utolsó lélegzet is elszáll a testéből.Hatalmas villanás és két lélek hadja el a földi létet,az egyik a pokol tüzére kárhoztatott,a másik az angyalok felé veszi az útját,hogy meglelje az örök megnyugvást,ami az életben nem adatott meg neki.

A kezemből kiesik a kancsó,a forró leves kiömlik,az edény pedig ezer darabra törik.A zajra mindenki felém fordul.Én csak állok.Az ajkaim szét nyíltak a döbbenettől,a szememet könnyek futják el.A tölgyfa ajtó kinyílik.Az idő újra lelassúl,megfordulok,az ajtóban Dumbledor áll.Átható kék tekintében olyan érzelem tükröződik,mit még sosem fedeztem fel a profeszsorban.A kétségbeesés,mit én és még oly sokan magunkénak mondhatunk ezekben az időkben.Ekkor tudatosul bennem,amit láttam,nem volt más mint az Egyetlen haláltusája.Eldőlt a sorsunk.A következő pillanatban már rohanok fel a a toronyba ki az erkélyre,hogy beleordítsam a fájdalmam az éjszakába.

Az elkövetkező napon két ezer fős fekete ember tömeg bocsátja útjára,azt a 20 éves fiút,akinek nevét sosem feledjük el,s akinek történeteit évtizedek múltán is emlegetni fogják,még ha titkon és félve is.Ahogy leeresztik a sírba,az emberiség reményét is vele temetik a föld alá.Ron mellett van a sírja.Egymás mellet fekszikörökre a két legbátrabb és önfeláldozóbb ember aki valaha is létezett.

 Megértettem,mit is érzett az a fiú,az ispotályban.A magány olyan súllyal nehezedett rám,amit már nem voltam képes elviselni.A tőr amit Ron halálakor döftek a belém,Harry elvesztésénél fordult egyet,még nagyobb sebet ejtve szívemen.És most,hogy már nincs senki aki viszarántana az elkeseredésből, félő ,hogy elvérzek.Szenvedek nem találom a helyem a világban,az utolsó reménysugár is meghalt bennem.Az emberek sírnak nem tudhatják mi lesz most,hogyan tovább.Nekik ez csupán egy újjabb megpróbáltatás,de számomra ez a halálal egyenlő.Voldemort meghalt,s újra kezdeni mindent,nagyon nehéz lesz,főleg,hogy hívei szerte a világban még mindig pusztítanak.Nem maradt senkim.Lassan szét oszlik a tömeg,s bennem megért az elhatározás.A legjobb barátom halott,a szerelmem is.Nélkülük semmi vagyok,csak egy rózsa szál a pusztában, sodródok a széllel,nincs hazám.Nincs többé vígasz számomra.Végig simítom a két sírkövet.A tallárom alól előveszem a kis arany kést.Ezek a sebek nem fognak begyógyulni,ez a fájdalom túlságosan is valódi.Túl sok van abból amit az idő nem tud begyógyítani.Én fogtam a kezüket ezeken az éveken keresztül,és most nincs rám szükségük többé,mert élettelenül fekszenek a hideg föld alatt nincs okom maradni többé.Felemelem és megteszem,a hideg pengét érzem a testemben,öszeroskadok.De már nem fáj,már nem fáj semmi.A lelkem szabaddá válik.

 Ezzel egy  időben a szobor-lány kezében lévő kis mécses lángja elalszik.A jó és remény örökre eltünik a földről.

                                                                                                                                                          Vége

Írj kritikát!