Sötét éjszaka volt, az utcákon már egy lélek sem járt, vagy mégis...?

Egy kislány lépdelt a hideg köveken, visszhangot verve az üres házak közt. Az éjszaka vakon sötétlett körülötte, csak a csillagok fénylettek úgy, mint a háború kezdete előtt. Talárja halkan suhogott a néma csendben, a fekete posztó alól előbukkantak csupasz lábai. Úgy járt, akár egy kísértet, óvatosan megfontoltan. Láthatatlan ellenség elől menekült, melyek oly régóta üldözték már. Folyton hátra tekingetett, s reszketve lélegzett, de ezt talán a fagyos levegő váltotta ki, nem pedig a rettegés. A metsző hideg szél alaptomosan kúszott be a lány ruhája alá és átjárta még a csontjait is. Futtában összébb húzta magán a köpenyt, de ez vajmi keveset segített. Óvatosan lopakodott az itt-ott égő lámpák fényét messziről elkerülve. Az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntenék, a holdat eső felhők takarták, ami nem volt újdonság mostanában.  Mindent elborító sötétség tehát már régi ismerősként lengte körül.  Bár a holdat körbe ölelő vörös gyűrű, baljós érzéseket ébresztett a lányban. Pedig nem igen hitt az ilyesfajta babonákban.

Romba dőlt házak fenyegető külleme sietségre ösztönözték. Nem telt bele sok idő megérkezett úti céljához. Egy ósdi ház, amely már lakatlanul állt hosszú idő óta. Mégis megtorpant a kapuban. Újra felidézte miért is jött ide majd remegő kézzel, nyitotta ki a rozsda marta zárat, ami csak kitartó rángatás árán volt hajlandó megadni magát.

Elindult a harmatos fűvel szegélyezett csapáson. Bizonytalanul haladt az ösvényen, meg-megbotolva a kiálló fűcsomókban. Az udvaron feldöntött játékok hevertek össze-vissza, törötten. Elvadult borostyán csaknem az egész házat benőtte, s égés nyomok éktelenkedtek a ház falán, feketére festve az amúgy fehér falat. A tornácra lépve megcsikordultak alatta a korhadt lécek. S az ajtó hátborzongató nyikordulása is csak arról árulkodott, hogy rég nem jártak már itt.

A ház sötét volt, a koszos ablakon átszűrődő fény is csak halvány derengést tudott megidézni.  A falakról mállott a tapéta, a ház állapota kézzel fogható bizonyítékként szolgált, a háború szörnyűségei elértek ide is. Szívfacsaró látványt nyújtott ez a hajdan boldog családi ház, kopár kihaltsága. Az összes értéket elvitték, csak pusztításuk nyoma maradt hátra. Mint mindenhol.

 Átlépve a küszöbön roham tört rá. Megtorpant, émelygés fogta el. Emlékek törtek rá, melyek nem a sajátjai voltak, hanem azoké, akik e házban éltek. Egy szőke kisfiú szalad át ezen az előszobán nyomában az édesanyával, nevetnek… majd belevesztek a holdfénybe.

- Egy újabb emlék! - gondolta elrévedve. De mégis a kisfiú kerek arca… egy kedves barát. Szomorú emlékek a múltból.

Lassan elindult a lépcsőn, de ahogy a korláthoz ért újra megrohamozták a víziók. Most egy fehér ruhás nő állt a lépcső tetején, kezében egy margarétacsokorral, arany fürtjei földöntúli ragyogást kölcsönöztek kissé pufók arcának. Vidáman rámosolygott vőlegényére, aki már az előszobában várta. Elképesztő, hogy ez az asszony most csont soványan, az élet minden örömétől megfosztva fekszik tehetetlenül egy sötét kis korteremben, borzasztó sors, amit nem érdemel egy ember sem.

Egy ártatlan lélek sem.

Mikor véget ért a jelenés a hálószobába folytatta útját. Körül nézett a helységben, a penész és a por itt is megtették hatásukat.

Amint elhaladt a fésülködő asztal mellet, valami megcsillant rajta, ami felkeltette az érdeklődését, közelebb ment hát.

Egy brosstű volt az. Óvatosan felemelte a kis ékszert, hogy közelebbről is megszemlélje. Megdermedt. Ugyan azt a nőt látta, akit az előző két emlékben. Az asztalnál ült és éppen fésülködött, mikor a férje belépett kezében egy kis csomaggal, amit a nő felé nyújtott. Az asszony elvette, és kivett belőle egy brosstűt épp azt, amelyet most Hermione is a kezében tartott. Egy piciny lepkét ábrázolt, leheletnyi szárnyain aranyosan derengett a gyertyák fénye.

Meghitt pillanat, gondolta. Ám a víziónak egy furcsa zaj vetett végett, surrogó léptek zaja. Valaki volt még a házban, rajta kívül. Ijedtében elejtette a brosst, ami a padlóra zuhanva ezer darabra tört. A szoba sötétjéből fekete alakok bontakoztak ki. Rémisztő kísértetként fogták körbe és közeledtek felé megállíthatatlanul. Hát még sem sikerült leráznia őket. Hátrálni kezdett, de alig néhány lépés után neki ütközött valakinek, majd egyik üldözője forró leheletét érezte a tarkóján, ezután hideg ujjak értek a nyakához. Végig futott a hátán a hideg, minden idegszála megfeszült. Az alak végig húzta hideg ujjait az álla mentén, félre söpörve néhány vizes tincset. Érezte, hogy az arcához hajol.

 - Meg vagy szépségem - suttogta egy rekedtes hang a fülébe.- Bámulatos milyen ügyesen szöksz meg előlünk újra és újra. Akár egy… macska.

A lány remegni kezdett félelmében. Jól tudta ki az, aki elkapta, mégis ez egyszer azt kívánta bár tévedne. Lassan behunyta a szemét, és megpróbált hideg fejjel gondolkodni. McGalagony mondta, hogy nem éri meg ez a küldetés, de ő nem hallgatott rá, és tessék. Csapdába esett.

Össze volt zavarodva, azt képzelte talán itt végre megtalálja a válaszokat.

Még most sem fogta fel igazán az elmúlt hónapok történéseit, hogy az eddig biztonságosnak ismert világ végleg a feje tetejére állt.  A bátrakból, gyáva, a jókból, rossz lett. Rá kellet jönnie, hogy az élet nem olyan egyszerű, mint amilyennek azelőtt ismerte. Pedig már majdnem 2 éve történt. Júliusban, mikor már úgy nézett ki, hogy képes lesz A Minisztérium szembeszállni Voldemortal, akkor jött a csapás, amely akkora méretű pánikhoz vezetett, hogy az a törékeny és ingatag nyugalom, amit sikerült kemény munka árán elérniük, pillanatok alatt szertefoszlott. A lehető legrosszabb következett be. Elvesztettek egy embert, azt a személyt, aki a leghatásosabb fegyver lehetett volna a harcokban, Voldemort ellen.

Harry Pottert.

Nem tudhatja senki az okot, amiért elment, csak sejthetik…

Olyan hirtelen hagyta el őket, minden búcsúszót mellőzve. Elhagyta őket, s nem tért vissza.

Előjelek azonban voltak. Még ha nem is tartották őket olyan fontosnak, akkor is ott voltak. Csak olvasni kellet, volna belőlük, s a jövő elénk tárta volna a közelgő csapást.

A vezetők az óta próbálnak úrrá lenni a káoszon, de nem sikerül, akár hogy próbálkoznak is. S ezt az ellenség nagyon is jól tudja, csak nevetnek rajtuk és a kudarcra ítélt próbálkozásaikon. S ezért csak is ő volt a felelős.

 - Mit akarsz? - kérdezte Hermione harciasan, habár szívének egy részében dühös volt erre az alakra, azért félt is tőle. Látta elégszer, hogy mire képes. Nem lett volna bölcs dolog magára haragítania. Mindezek ellenére nem tudta visszafogni magát.

 - Oh, tudod te azt - suttogta negédesen, s végig húzta az ujját a nyaka mentén.- A hatalmadat.

- Ismersz! Nem fogok segíteni! Inkább a halál! - jelentette ki határozottan. Bátran kihúzta magát. Emelt fővel várja a halált.

 - Oh ne félj, eljön az is. De most még nincs itt az ideje. Nem az eszed, hanem a képességed kell nekem.

-Nem tudom, miről beszélsz - tetette magát. Kevés sikerrel, ugyanis remegő hangja rögvest elárulta.

 - Ne próbálj átverni - morogta egyre fokozódó dühvel Harry és megszorította a lány nyakát. Hermione lélegzete elakadt egy pillanatra.

 - Sosem fogok segíteni neked, ha az életembe kerül sem - sziszegte elszántan.- Soha!

 - Gondolod ?- előrelökte Hermionét, de olyan erővel, hogy az térdre esett a padlón, fölkavarva azt a nem csekély por mennyiséget, ami a szobát takartra. Harry megkerülte, hogy végre szemtől szembe álljanak, oly sok idő után. Amúgy sem szokta hátba támadni az ellenfeleit, az gyáva és gerinctelen dolog lett volna. Ironikus nem? Egy becsületes gyilkos.

Hermione a nyakát dörzsölgette majd, lassan felszegte a fejét, mintha félne rápillantani az előtte állóra. 

Ahogy ráemelte a tekintetét, Harry lehajtotta a csuklyáját. Még a szíve is leállt egy pillanatra, nem akart hinni a szemének. Első pillantásra azt hitte tévedett, és mégsem Harry az, de aztán rá kellett döbbennie az előtte álló alak ő. Hatalmas változáson ment keresztül. Ez a fiú magasabb volt sokkal magasabb, a szemüvegét már nem viselte. Zöld szemei oly kegyetlenül és ridegen csillogtak, akárcsak két zord drágakő. Szénfekete hajtincsei mélyen a szemébe hullottak, ez az egy nem változott. És mégis olyan sötét ez a pillantás, olyan démoni. Nem pusztán démoni, eredendően gonosz.

Az inge nyakától egészen az álláig egy vékony, lágyan kanyargó, kígyótetoválás nyúlt végig. Bal szemöldökét kis vágás nyom szelte keresztül, Ahogy ránézett, látta, ebben a fiúban hatalmas erők laknak, keményé tette az élet, vérbeli harcos lett. Hisz az volt, mindig is az volt. Születése percétől fogva, csak a benne lakozó erővel eddig az igazakat szolgálta.

Volt valami a lényében, valami hátborzongatóan félelmetes, fenyegető tekintetétől nem tudott szabadulni. Fogva tartották, mintha bűvölet alatt állna. Az a szikrázó tekintet, az a zöld ragyogás. Hirtelen eszébe jutott miért érzi, és elkapta a fejét. Nem akarta, hogy az ellenség a gondolatai közt kutasson. Mindezek ellenére mégis vonzotta ez a veszély, ha az esze nem kerekedik felül, fenn tartja a kapcsolatot.

Pedig hallott rémtetteiről, s kegyetlenségeiről, amelyek körbe járták az egész országot.  Mindezek ellenére sem tudta elhinni. Az az ember, akit ő ismert nem tenne ilyet, képtelen lenne ilyesmire. Az a sok megkínzott ember, azok a halottak, férfi, nő, gyermek, mind az ő jelét viselték. A villámot, mellyen egy kígyó tekergőzik végig. Szerette a fiút, még akkor is, amikor elhagyta őket. Akkor még nem tudta, hová is távozott, nem is sejtették, hogy eltűnése mögött, ezen indok áll.

A sötét oldal.

Annak idején neki is része volt benne, hogy szó nélkül elment, mert nem hitt neki. De ő még akkor is szerette. De most ennek a szeretetnek a helyét, átvette a rettegés és a gyűlölet. De mégis ez az érzés, a szíve egyre hevesebben dobogott… maga sem tudta megfogalmazni, amit érzett. Félt a régi közös emlékek elgyengítik.

A fiú lenézően pillantott rá, majd gúnyos mosolyra húzta a száját és leguggolt hozzá. Halkan kifújta a levegőt, úgy, ahogy az égő gyertyát szokás eloltani. Hermione megijedt a váratlan mozdulattól hátrébb akart húzódni, de rátenyerelt a kabátjára és hátra billent, egyensúlyát vesztve zuhant a padlóra. A többi halálfaló harsányan felnevetett, kivéve őt, csak egy vigyorra futotta. Ez is épp elég volt, hogy maró szégyen legyen úrrá Hermione szívében. Mind ezek tetejében az esésnél rákönyökölt a talárjára, így a csat kiengedett és lecsúszott róla. Elátkozta magát, amiért sietségében mindössze egy hálóingben indult útra. A zuhogó eső teljesen eláztatta és kezdett fázni. E meggondolatlansága mentette meg végül az életét. Habár ha ekkor előre tekinthet a jövőbe, talán a halált választja. A fehér, lenge kis anyag, hamar megadta magát az esőnek, s most csurom vizesen tapadt az ő sápadtan fénylő bőréhez. Mindent megmutatva a kíváncsi szemeknek.

     Mikor a fiú kinyújtotta felé a kezét, amivel egy éles tőrt markolt, azt hitte itt a vég, most meghal, de nem. Kissé oldalra billentette a fejét. A penge lassan végigfutott a nyakától lefelé a mellkasáig, míg a hálóruha kivágása engedte. Épp hogy csak érezte a penge hideg élét, nem ejtett sebet rajta. Ijedten nézett rá, nem tudta mire vélni a dolgot. Egyetlen vágás és meghal, az élete annak a személynek a kezében van, kit nem rég még a testvérének tekintett. Akár az életét áldozta volna érte. És most, ez az ember szegez kést a torkának. De ez a pillantás mást ígért, egészen mást.

A többiek azonban már unták a dolgot:

-Gyere már!- szólt az egyik, alacsonyabb volt a többinél ugyan, de tekintélye annál nagyobb lehetett. Hisz a többi még megszólalni, sem mert eddig, de most egymás után jelezték, hogy egyetértenek a felszólalóval. A fiú felállt, idegtépő lassúsággal lépett a férfihoz. A többiek, már amennyire a csuklyájuk mögé bekúszó fény mutatta, féltek tőle, megijedtek a baljós tekintettől.  Jéggé dermedtek, a torkukra forrt a szó. Szemmel alig követhető mozdulat és a férfi már a földön feküdt, saját vér tócsája közepén. Nyakát hosszú, mély seb szelte keresztül, de nem volt elég halálos, hogy megölje. Szörnyű kínok közt vonaglott a padlón, halálhörgése iszonyatos volt Hermione számára. Sosem látott még embert haldoklani.

Elképedve nézett föl a fiúra, az ott állt a kínlódó alak felett és nézte, ahogy az kiszenvedi a lelkét. Cseppnyi megbánás nélkül. Bűntudat egyetlen szikrája sem gyúlt a szívében. Ehelyett látható élvezet ült ki az arcára, mohón leste áldozata vérét, ami forrón ömlő árban folydogált a sebből, megállíthatatlanul áztatva el mindent maga körül.

Harry átlépte a testet és elindult az ajtó irányába.

 - Hozzátok! - intett hátra hanyagul. Két erősnek látszó csatlós megragadta a lány karját és vonszolni kezdték. Míg ő meredten nézett előre. Émelygés fogta el, ahogy lenézett a vonagló testre, amelyet már csak az idegek mozgattak, lélek híján. Vajon hová kerül, e gonosz. Létezik-e menny vagy pokol számukra. Ha igen, a lány biztosra vette, hogy ily életet élő embernek nincs helye menyben, csakis a pokol tornácán.

Mivé lesz a világ? És mivé lesz az emberiség ebben a sötét birodalomban, amíg a gonosz az úr. Ha a legtisztább lelket is képes halálszomjjal megfertőzni. E gondolatok fogalmazódtak meg Hermione fejébe, miközben csendes-tehetetlenül tűrte, hogy elrángassák le a nyikorgó falépcsőkön.

 Írj kritikát