Ritka pillanatok egyike volt ez, a Nagyúr nem sok alkalommal rendezett ünnepéjt, úgy hogy ezen alkalomnak bizonyára különlegesnek kellett lennie.

A terem közepén egy hosszú keskeny asztal állt. Tizenhárman ültek mögötte, ám három alak kiemelkedett közülük. Középen egy hatalmas kényelmes karosszékben ott ült egy méltóságteljes alak, jobbján egy éjfekete hajú, balján pedig egy tejfelszőke fiatal fiú foglalt helyet.

A középső alakszólásra emelkedett, minden tekintet rá szegeződött. A férfi kitárta karjait s rideg tekintettel nézett végig az asztalnál ülőkön.

 - Ezen vacsora megrendezésének oka, hogy a mai napon, végre sikerült elérnünk célunkat, megfosztani a bolondokat utolsó reményüktől. Halálfalóim legújabb generációja bebizonyította ráteremettségét, közülük ketten többet is - a két oldalán ülő felé biccentett. Habár hangja elismerőn hangzott, tekintete mellőzött minden érzelmet.

 - Van egy meglepetésem számotokra! - mondta -Ti megajándékoztok engem a győzedelmes harcokkal, úgy illik hát, hogy én is adjak valamit cserébe - s tett egy széles mozdulatot az ajtó felé. Féregfark, aki ott állt eddig, most sietve kiment, hogy néhány másodperc múlva vissza térjen megannyi fiatal lány kíséretében.

Mind elegáns ruhákban, csinosan voltak felöltözve, habár az összhatásból erősen lerontottak bizonytalan lépteik, s lehajtott fejük. Hamar végig futatták tekintetük a kis csoporton, s megpillantották a sor közepén álló alakot, aki éles ellentétben állt a többivel. Az ő ruhája szakadt volt és mocskos, ám testtartása büszke, s tekintete kihívó. Mintha nem is fogta volna fel megalázó helyzetét...

A rettentő zavar és felelem, ami a legtöbbjük arcára kiült, néhány halálfaló száját mosolyra húzta. Fiatalok voltak, alig 16-18 évesek.

 - Nos a legjobb harcosom előjoga, hogy az első legyen - azzal intet egyet a jobb felé - Válassz!

A fiú a tömegen jártatta végig a tekintetét, pillantásra se méltatva a lányokat.

Harry vigyorgott magában, no nem a megtiszteltetés miatt, hanem a többi halálfaló arckifejezése láttán. Tudatában volt annak, hogy ferde szemmel tekintenek rá, mert a Nagyúr kegyeltje. Ő különleges volt.

Lassan méltóságteljesen lépett oda, hogy szemügyre vegye a választékot. Az első lány alacsony volt és szőke, fakó szemei elárulták, hogy fiatal, pár ével fiatalabb nála. Aztán még három lány, mind lesütött szemmel remegtek. Jellemtelen, kiszolgáltatott lelkek. De az a vörös hajú, olyan megdöbbenten nézett rá, hogy újra elmosolyodott, erre ő lehajtotta a fejét.

Rögtön megkörnyékezte a bosszúállás ördöge. Tudta hogy őt fogja választani, de azért tovább ment. A mellette álló lány azonban egyből meghiúsította ezt a tervét.

Megtorpant. Rögvest felismerte, más volt, mint a többiek. Öltözéke fel se tűnt neki, csak az arca, nem hogy nem volt megijedve, még csak le sem sütötte a szemét. Olyan égő gyűlölettel pillantott rá, ami egyből megfogta a fiút. Meglepődött, elkapta a tekintetét. Megragadta a lány állát és maga felé fordította, az arcán rögtön látta a jelet, az ő jelét. Elvigyorodott, közelebb hajolt hozzá.

-A játéknak vége.- suttogta a fülébe.

Hermione a kezével kiütötte Harry kezét. A fiút elkapta az indulat, itt nem fogja megalázni, nem a Sötét Nagyúr előtt, pofon vágta.

A vörös hajú lány elkapta mielőtt Hermione elterült volna a földön, az arcát fogta és még nagyobb haraggal nézett a fiúra. De most már a másik se sütötte le a szemét.

 - Ő kell - jelentette ki végül fennhangon.

 - Hmm, érdekes választás -suttogta Voldemort. - Szeszélyes, de meg kell hagyni van valami tűz benne...- az utolsó mondatot csak amolyan megállapításként morogta maga elé.

Jól láthatóan bólintott, s intett a többinek. Azok szép lassan fölálltak és megindultak a foglyok felé. Azok válaszul, zavarodottan egy lépést hátráltak. Néhányan egymásra néztek, s volt, aki Hermionéra bámult kérdő tekintettel. A lány feléjük kapta a fejét, s a halálfalók irányába bökött, jelezve, hogy tegyék meg az első lépést, s keressék meg a kiszemeltjüket, mielőtt még túl késő. Ginny elsőként lépett, s tekintetével vadul keresni kezdte Malfoy pillantását. Próbálta felkelteni az érdeklődését. Hermione Draco tanácsát követve, nem beszélt senkinek róla, így Ginnynek sem. A lány nem tudhatta, mekkora szerencse érte, ő nem volt veszélyben. De a többiek... Ő nekik nehéz dolguk volt. De nem volt ideje tovább aggódni értük, mert másodpercekkel később Harry megragadta a karját, magához rántotta.  Fagyos dallamok csengtek fel a teremben, akár jég. Ki- ki megragadta választottját s vad táncba kezdett vele.

A fiú is ezt tette, úgy szorította mintha, meg akarná fojtani, alig kapott levegőt.

 - Azt hitted meg szökhetsz előlem?

 - Nem a te érdemed, hogy ma itt vagyok! - sziszegte.

 - Meglehet. Úgy tűnik a sors kegyeltje vagyok – vigyorogta - A Nagyúrnak fogalma sincs mekkora örömöt szerzet nekem.

 - Gondolom nem számoltál be neki a kis bosszúhadjáratodról.

 - Minek zavartam volna meg őt ilyen csekélységgel, különben is, személyesen akartam végezni ezt az egy dolgot, s ő tudatán kívűl újra és újra segítséget nyújt ebben. Megbízott Longbotom keresésével, és kibe botlottam? Az egyik legkívántabb áldozatomba, beléd. A csaták során pedig ugyancsak sikerült elégtételt szereznem.

Közeleb hajolt a füléhez és kínzón suttogta a neveket sorban.

 - Először Luna Lovegood, még most is hallom; a nyög a fájdalomtól, ő volt az első.

A keze lecsúszott a derekáról, s a tekintetük találkozott. Hermione megértette a mondat igazi jelentését.

 - Aztán Finnigan, Tomas, néhány Weasley, Tonks, Mordon, Kingsley... Lupin.

A lány minden egyes névnél egyre gyengébbnek érezte magát, a szeme szúrni kezdett, az elfojtott könnytől.

 - És most Longbottom, ha a sors továbbra is ily kegyes marad hozzám, a következő áldozat kedvenc barátunk lesz...

Hermione ellökte magától, hihetetlenkedve nézett rá.

 - Őrült vagy! Egyetlen ember hibájáért büntetnél mindenkit?! - a hangja elhaló volt, s a szemei szokatlanul csillogtak. A fiú visszahúzta magához.

- Mindenki bűnös, aki bűnöst véd - sziszegte. - De, ha ez vígasztal gyors halált szánok Weasleynek, de ami téged illet...neked hosszú, és fájdalmas szenvedés lesz a jussod - suttogta, minden egyes jelzőt megnyomva.

 - És mi a terved, ha mindenkivel végeztél? Átveszed a hatalmat? Dumbledore-t úgy sem győzheted le!

- Én mindenre képes vagyok! Én vagyok a Kiválasztott, nem emlékszel? Az Egyetlen, aki mindenki fölött áll.

 - Undorodom tőled!

 - Az jó! - vigyorogta sötéten, elkapta Hermione karját.

 A zene csak hamar véget ért, s megérkeztek az első fogások. Elindultak az asztal felé. Mögöttük ott haladt az ifjabbik Malfoy, s a vörös hajú lány is.

A csatlósok elfoglalták eredeti helyüket, s velük szemben, újonnan elhelyezett székeken, pedig az ifjú hölgyek ültek. Perceken belül szemet gyönyörködtető fogások kerültek fel az asztalnál, megannyi lédús gyümölcs, omlós hús, illatos öntetek, mézédes bor, s csábító, habos desszertek. Kiéhezet társai mind neki estek az ételnek, sutba dobva minden eleganciát. Hermione azonban kihúzta magát, s illedelmesen nyúlt a szalvétáért. Majd a késért s a villáért, kényelmesen vágott magának egy apró darabot, lassan illemtudón evett, mintha cseppet sem lenne éhes.

Az asztal túloldalán Harry figyelte minden mozdulatát, s az arcát egy félmosoly szelte át. Hermione daca mulatatta, tudta jól, hogy a lány majd megvesz az éhségtől, csodálta akaraterejét, hogy képes ilyen önuralomra. Ám nem ő volt az egyetlen, aki a lányt nézte, lopva bár, a Nagyúr pillantása újra és újra visszasiklott rá.

Elképesztő ez a lány, akárki is az, bizonyára személyesen is ismerik egymást, hű csatlósával, látja a szemükben a közös tüzet, a gyűlöletet, amely oly szenvedéllyel lobogott a lányban, amely ellenállhatatlanul vonzóvá tette. S lám a külső nem minden, a rongyos ruhák alatt, mily kincs lapul.

Hermione rákapta a tekintetét, Voldemort penge vékony mosolyra húzta ajkait, s égnek emelte serlegét. A lány is így tett, de arca elárulta döbbentét.

Harry a szeme sarkából látta, ahogy ura pillantása Hermionén nyugszik, s mosolyát, pohara mögé rejti. Nem tudta mire vélni.

De a figyelmét elvonta egy pillanatra felvillanó fény, odakapta a tekintetét, s látta, hogy Hermione nyakában a koszos rongyok mögül egy kis nyaklánc villan elő. Egy medál is függött rajta, mely egy szitakötőt formált, s mintha a vékony, finom üvegtestben kék folyadék lenne, egy ismerős kék folyadék...

Nem tudott rájönni miért kelt benne gyanút, de biztonság kedvéért feltűnés nélkül leemelt egy kést és az övébe csúsztatatta. Ki tudja, talán még jól jöhet. Az asztalra pillanatra aztán megakadt a szeme Hermionén. A lány látszólag minden figyelmét az előtte álló tányérra fordította, ám karcsú ujjai kígyó módjára fonták körbe a tányér mellet heverő kést, s lassan lefelé húzta az asztal széle felé. Úgy tűnik egy kerékre jár az agyunk, vigyorogta Harry magában.

- Uram, ugye nem bánod, ha mi most visszavonulnánk? - kérdezte alázatosnak szánt hangon, de közben alig tudott elfojtani egy vigyort. A hangját, hallva Hermione megijedt, s lekapta a kezét az asztalról, magával sodorva a kést, amely hangos csörömpöléssel a márvány padlóra zuhant.

 - Ugyan dehogy - intett egyet mintha nem is figyelne rá, s visszafordult Dracohoz, akivel eddig beszélgetett. Szeme sarkából nézte, ahogy a lány felemelkedik a székről, és együtt elindulnak az ajtó felé.

***

A holdfény besütött a folyosó ablakain. Ahogy elhaladtak mellette az üvegben látta a lány arcát, ahogy tátott szájjal bámult hol rá, hol a kastély berendezésére. Hermionéban hirtelen feltámadt az aggodalom, mi van, ha nem lesz alkalma használni a mérget? Mi van, ha Harry mégis úgy dönt, azonnal megöli? Mi lesz akkor?

A körmeit belemélyesztette a fiú bőrébe, próbált szabadulni. De mimnél jobban ráncigálta a karját, ő annál erősebben szorította. Belökte az ajtón, majd ő is bement utána. A lány a falhoz hátrált, olyan szorosan simult a tapétához, mintha eggyé akarna válni vele.

Egy gyertya titokzatos fénykörébe vonta Hermione arcát. Akár egy festmény, hihetetlenül tökéletes. A haja olyan selymesen omlott a vállára, akár egy szelíden kanyargó kis patak. Bőre mint a bársony, olyan sejtelmesen fénylett akár a sápadt hold. Még sosem látott ehhez foghatót, megbabonázta. Az eddigi nők, akikkel dolga volt mind mocskos és visszataszító volt, nyomorban éltek, amit megérdemeltek. Egyik sem kívánatos, némelyik tetszetős külső mögé bújt ugyan, de nem tudták elrejteni félelmüket. Ostobák voltak.

De ő annyira tiszta és ártatlan, mégis teli van dühvel és haraggal. Ez teszi kívánatossá, a lobogó tűz. A többi mind behódolt, nem állt ellen, így minden izgalom elszállt. Míg ezt a lányt nem rettentette el sem a híre, sem a kilátástalan helyzet, amibe csöppent. Oly tűz lobogott a szemébe, ami eddig ismeretlen volt a fiú számára, felperzselt szívet és lelket. Feszesen állt, kihúzta magát. Büszkén nézett rá, mintha nem is ő lett volna bezárva ide védtelenül.

Harryt megbabonázta az a pillantás, elvarázsolta. Késztetést érzett, hogy megtörje, hogy megszelídüljön. De az a bűvölet, amit a tekintete bocsát rá, harcot szított benne. Kényelmesen sétált oda, várva mikor törik össze ez a hűvös állarc, mikor esik kétségbe. De mindez elmaradt. Nem mozdult, még akkor sem, mikor elhúzott egy tincset az arcából. Ahogy a hideg ujjak súrolták az arcát, kis remegés futott át rajta. A gyengeség első jele.

Hát még sem vagy olyan kemény, mint mutatod.

Az apró szeplők az arcán… mindez még ártatlanabb külsőt kölcsönzött neki. Régen olyan jól ismerte ennek az arcnak minden vonását, s most újra felfedezhette őket.

Elfordította a tekintetét. Nem, nem adhatod fel ilyen könnyen, elrontaná a játékom, gondolta. Visszafordította az arcát, kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. Állta a tekintetet, azt a pillantást, amitől annyira rettegnek, ami nem ígért semmi jót, csak szenvedést. Ő nem hajlik meg, nem fog könyörögni, kár próbálkoznia, ezt sugallja a szeme. A törékeny nádszál alkat, kemény belsőt takar, ami nem tör derékba olyan könnyedén. S ezt a fiú is jól tudta. Talán, ha egy kis ízelítőt kap,..

Közelebb hajolt Hermionéhoz, megérezte az illatát, a bőre illatát, az ajkai érintették a nyakát, majd végig futottak az arcán. Újra átfutott rajta a remegés, de szelídebben, mint annak előtte. Az ajkai érintették a lányét, el akarta lökni magától, de a fiú erősen szorította a karját. A szája erősen rátapadt az övére, de hiába próbálkozott, az összeszorította az ajkait. Nem adja magát könnyen ez biztos. Eleresztette. A keze nyoma még mindig ott piroslott a bőrén. Elég csak rápillantani az arcára már is látta a riadtságot, ahogy megfogta a karját és hitetetlenedve bámult rá. Megzavarta, mintha nem számított volna rá, mintha nehezére esne elhinni az előbb történteket. Különös, ez a kétségbeesett pillantás, még sem olyan, mint a többié. Mérhetetlen elkeseredés, ez tükröződik az arcán.

Zavara hamar elszállt. Átadva a helyet egy egészen másfajta érzelemnek, vágynak. Észre vette, hogy a fiú hátrált egy lépést, hirtelen mintha egy szikrányi remény sejlett volna fel, de ahogy érkezett, úgy illant is el, mikor Harry újra visszalépett. Ahogy találkozott a tekintetük, ő már olvasott benne. Nem tudja, hogy volt erre képes, hisz le tudja zárni az elméjét. De mindez már nem érdekelte. Az ajkai olyanok akár a méz, oly édesek. Folytatásra vágyott. Most először izzott fel a rémület első parázsa a lányban. Magához rántotta, de a lány ellökte, Harry dühös lett, pofon vágta. Kicsordult a könny a lány szeméből, de nem a fájdalom miatt, ez valami más.

Bocsáss meg neki, nem tudja, mit tesz Úgy is itt van az ideje, nem sokára meghal, van elég ellensége, akivel el kell majd számolnia, nem hiányzik még egy. Bocsáss meg neki! Ne hajolj meg soha! - ismételte magában.

Ijesztő, rideg érzelem tükröződött Hermione szemében. Mintha egyszerre lenne döbbent, dühős, és ami a legelképesztőbb, talán nem is neheztel e miatt a pofon miatt. A türelme elszállt és talán meg is ijedt. Ezektől az ismeretlen dolgoktól, amik a lányban éltek. Attól, hogy ekkora hatással van rá, pedig előtte erre senki nem volt képes. Újra düh támad benne, zaklatottság. A fiú rádöntötte az ágyra, fölé hajolt, lefogta a kezét, nehogy megszökhessen. Tehetetlenségében egyre szaporábban vette a levegőt. A mellkasa hevesen süllyedt le s föl. Végig húzta a kezét rajta, a blúza szétnyílt, a szoknya lehullt a földre. A tekintete megakadt egy vékony fekete rajzon, amely Hermione csípőjén díszelgett, s melynek alsó részét eltakarta a fehérnemű teteje. De nem tudta kivenni milyen motívum az,  a keze elindult a tetoválás irányába...

-Kérlek ne! - nyögte halkan, félre értve a mozdulat igazi célját. Hát sikerült megtörni. Furcsa ösztön indult útjára, ahogy látta azt a kétségbe esést, ahogy próbál szabadulni, mint egy csapdába esett vad. Tudatában volt annak, hogy azt tehetett vele, amit csak akar. s nem volt kétséges, hogy meg is teszi. Nem hatotta meg semmi. Elég leckét kapott már, hogy ne lehessen ily könnyedén belátásra téríteni.

Látva, hogy nem tehetett semmit, beletörődött a sorsába. Nem mozdult, nem állt ellen. Csak a könnyei hullottak továbbra is a párnára. Csókolni kezdte a nyakát, az inge kibomlott. Mikor Hermione meglátta a kígyót amely végig futott a fiú nyakától egészen végig a mellkasán, rákapta a tekintetét, látta a szemeiben a felismerést, de nem tudta mire vélni.

Ez a tetoválás csak egyet jelenthet...

... - Valahol a világon van egy gyermeke, aki tovább viszi, majd a vérvonalat. Nem tudom csak sejtem e személy kilétét. S, ha ez igaz- nagyott sóhajtott az öreg férfi.

 - Mégis mi az, ami még ennél is rosszabb lehet?

 - Az, ha sejtésem igaz. Lehetséges, hogy kígyót melengetünk a keblünkön. S, ha eljön az ő ideje, nem fog számítani ki barát, ki ellenség megmarja még azt is, ki életénél is kedvesebb számára, mert a vérnek hatalma van, erős és kegyetlen...

Egyszerre értelmet nyertek a szavak, melyek Dumledore irodájában hangzottal el oly régen. Az igazgató sejtette, tudta...-egyre gyorsabban vette a levegőt és még több könny gördült le az arcán.- Nem ölheti meg anélkül, hogy ezt meg nem kérdezi. Muszáj tudnia, muszáj...

Egyszerre átkarolta a fiú nyakát és maga felé húzta. Megcsókolta és ő visszacsókolt. Végig simította a vállát. Harrynek furcsa balsejtelme támadt, e hirtelen éledt kezesség miatt. De megpróbálta elfojtani, eltemetni. Többé nem az eszére hallgatott. S az köztudottan rossz tanácsadó. Elengedte a kezeit. Igen nagy hiba volt. Leugrott az ágyról, bizonyára szökni akar, Harry elmosolyodott.

-Pálca nélkül nem fog menni!-mondta. A lány lehajtotta a fejét.

-A fia vagy igaz?- suttogta újra a szemébe nézve.

Harry csak nézett rá, nem válaszolt. Honnan jött rá?  Hacsak...Dumbledor. Az öreg biztosan elmondta neki, de miért tette volna?

-Kérdeztem valamit.- mondta, most már határozottabban. A fiú ránézett.

-Nem vagyok köteles válaszolni.

-Szóval igaz! És képes voltál ennyi éven át eltitkolni...!- hitetlenkedve nézett rá.

-Én sem tudtam!- kiáltotta meggondolatlanul.

-Mi?

-Felejtsd el. Különben is, mit érdekel?! Úgy se jutsz ki innen élve, hogy elmondhasd bárkinek is!

-Mert a barátom voltál!- sikoltotta, majd elcsuklott a hangja. Képtelen volt elhinni, ez lehetetlen.

-Annak már rég vége, most már az ellenséged vagyok.- felelte ridegen.

Hermione fejében hirtelen megfogalmazódott, milyen fontos is az ő küldetése. Ha sikerrel jár, megölheti az egyik leghatalmasabb csatlóst, Voldemort trónjának várományosát, a Nagyúr fiát.

Az ajtó zárva van, nem fog tudni kijutni a szobából, a pálcáját sem tudja elvenni, de meg kell próbálnia.

Ha nem sikerül, legalább nemes célért hal meg.

Harry a lány arcát figyelte szakadatlan. Ám a végső beletörődés, a végtelen fáradtság, ami látszott az arcán, nem az volt, aminek ő tulajdonította. Váratlanul érte a támadás, Hermione előrántott egy kést. 

Hát ezért volt olyan együttműködő, ellopta a kést, amit az asztalról rejtett az övébe. Lendítette a kezét, de olyan gyengén és esetlenül, a fiú könnyedén kiverte a kezéből, hiába szántotta végig a penge a tenyerét. Nem törődött vele. Visszarántotta az ágyra és megragadta a nyakát. Hermione odakapott, de nem azért, hogy lefejtse Harry ujjait, hanem hogy leszakítsa a láncot a nyakából.  De a fiú elkapta a csuklóját, és kicsavarta a kezéből a nyakláncot, a lány felkiáltott, ez volt az egyetlen reménye, s mindjárt itt az éjfél, nincs több esélye. Vissza kell szereznie a medált.

Hátra lökte Harryt, az megtántorodott, mikor a lány neki ugrott, de nem tudta elvenni tőle a láncot, a fiú neki taszította a falnak.

 - Miért ilyen fontos ez neked? - kérdezte.

 - Semmi közöd hozzá! - sziszegte, és szabadulni próbált hiába. A fiú az üvegcsét méregette, majd hitetlenkedve nézett rá.

 - Méreg van benne! Képes lettél volna velem halni?! - eleresztette.

 - Nemes célért tettem volna!- húzta ki magát. Harry hátrált egy lépést.

 - Nem csak neked van ilyened!  Weasley brossa, a másik lány hajtűje...mindben ez az anyag van. Ez csapda! Előre ki volt tervelve!

A tekintete lecsúszott a csípőjére, tetoválás most már jól látható volt, egy liliomot formált. Most rajta volt az emlékezés sora, fejében felrémlettek Voldemort szavai, az anyjáról.

  - Jegyezd meg, nincs veszélyesebb egy szép nőnél. Olyanok, mint a kígyók, hízelegnek, körbe ölelnek, aztán megfojtanak. S az anyád volt mind közül a legveszélyesebb.  A szépsége elvakított, nem láttam tisztán. Hát igen a Liliom már csak ilyen, gyönyörű külső magában rejti a halálos belsőt. Az ellenség tudja a módját, a leghatásosabb fegyvert, amit remekül álcáz egy elbűvölő szempár. Az öreg bolondnak mindig is meg voltak a megfelelő módszerei, Rendeket szervez, s kémeket küld...

Harry eddig azt hitte a Liliommal az anyjára, céloz, de nem ez volt a mondat igazi jelentése. Rájött, más volt e szavak mögött. Egy másik rend, melynek az anyja is tagja volt, a Liliom...a jelkép...a tetoválása...

 - Úgy tűnik nem csak én viselem a hovatartozásom jelét.- suttogta. - Nem hittem, hogy szajhának állsz az öreg kedvéért.

Hermione lesütötte a szemét, és átfűzte a karját a mellkasa előtt.

 - Nem hittem volna, hogy kegyetlen gyilkos leszel bosszúból - lehelte, fölnézett s a pillantásuk találkozott.

 - Ha elmondod, mit tartogat még Dumbledore elmehetsz. Elengedlek, és soha többet nem látsz - ajánlta, de Hermione nem válaszolt.

 - Így is jó!

Harry elindult az ajtó felé, de a lány útját állta.

 - Nem engedem! - suttogta.

 - Állj félre az útból! - szólalt meg fenyegető hangon.

 - Nem engedhetem, hogy csődöt valljunk!

 - Az életed adnád a többiekért?

 - Ha csak így menthetem meg őket, megteszem - mondta, a hangja őszinte és határozott volt.

 - Mit tennél meg azért, hogy itt maradjak, és ne figyelmeztessem az embereim? – Még közelebb lépett. A lány felpillantott rá.

 - Bármit - suttogta, s leroskadt a padlóra.

 - A szavadat adod? - Fél térdre ereszkedett.

 - Igen! - lehelte, s újabb könny csordult ki a szeméből. Harry fölállt, s egy pálcaintéssel kinyitotta az ajtót és kilépett rajta.

 - De hisz a megígérted! - sikoltotta sírva, s kinyújtotta felé a kezét.

 - Azt mondtam, nem fogom figyelmeztetni őket. De azt nem mondtam, hogy hagyom futni őket.- mintha tőrt döftek volna Hermione szívében, hitetlenkedve nézett rá.

 - Amelyik nem vette észre, mi a célotok, az megérdemli a halált. - Szavai kegyetlenül hangzottak, még saját társai iránt sincs könyörület a szívében. Azzal becsapta maga mögött az ajtót.