Mint kiderült Voldemort nem csak elfolytani, hanem befolyásolni is tudta a gondolataimat a nyakéken keresztül. Mintha a súlyos ékszer engedett s a tudatom pedig homályba borult volna.

A lány felállt s egy tőrt húzott elő, kitudja honnan. S a mellette térdelő szívéhez tartotta. Körülöttük minden megfagyott. A zene elhalkult, majd teljesen megszűnt. Mindenki csak őket nézte. A Nagyúr elindult feléjük s közben tapsolt.

 - Bravó! Bravó! Erre nem gondoltál ugye? Nem hitted hogy rájövök a kis tervedre? -vigyorogta elégedetten.

 - Ez valóban meglepett - mondta higgadtan, s megpróbált felállni.

 - Én nem tenném a helyedben – somolyogta - Csak egyetlen szavamba kerül s megöl téged.

Ekkor tíz ijedt arcú ember jelent meg a hirtelen nyitott kis körben, jobban mondva tuszkolták őket oda. Az állarcukat már lerángatták róluk.

 - Őket engedd el! - fejével a többiek felé intett - Ők nem kellenek neked!

 - Meg lehet, de a mimnél kevesebben vannak ellenünk, nekünk annál jobb. Ha életükkel nem is, de halálukkal talán hasznunkra lesznek.

 - Na de mielőtt megölnénk őket, van egy kis dolgunk. tette egy cifra mozdulatot a levegőben, Hermione kezéből kiesett a kés hangos koppanással ért földet a padlón. A lány szeme meglepődötten csillogott.

Kis kört nyitottak, hogy Voldemort elém állhasson. Én csak ültem ott, nem tudtam mit kéne tennem, vagy mondanom. Hol rá, hol a közelben állókra néztem, fogalma sem volt mit akar tenni. Megállt előttem s váratlanul megragadta a csuklóm, s felrántott. Gonosz vigyorra húzta a száját. Két halálfaló fölrángatta Harryt is. Amíg körbe néztem a kis csapaton, akiknek az én megmentésemre siettek ide, az életüket kockáztatva, nem tudtam szabadulni a pillantásuktól. Néhányuk egyértelműen döbbentnek, mások, pedig dühösnek tűntek, de tenni valamit, ahhoz egyiküknek sem volt bátorsága. Lehet haragjuk nem is e sötét társaságnak szólt, hanem nekem, annak, aki látszólag csapdába csaltam őket. Tetteimet hiába való lett volna magyaráznom, nem segített volna.

 Aztán előkerült egy tőr, a Nagyúr megragadta a kezemet és maga felé húzott. Megvágta a bal tenyeremet, és mohón nézte a kibuggyanó vért, majd. a saját kezén is ejtett egy hosszú sebet. Neki tapasztotta az enyémnek, ezúttal nem voltak emlékek az ősöktől, nem volt forgás, sem szédülés, csak mérhetetlen fájdalom. Felsikoltottam. Égette a bőröm az érintése, de egyúttal mintha kiszippantotta volna belőlem minden erőm, s lényem egy részét. Mikor már úgy ítélte elég volt, elengedett, Mindkét tenyerem vérzett. A friss vágásból hevesen szivárgott a vér, míg a másik seb újra felszakadt. Égetett a vérem, forrt, Voldemort is ilyesmit érezhetett, az arca fájdalmasan megvonaglott. Nem értettem miért történik mindez. Csak élveztem, hogy neki is fáj, most már tudom, ő is képes szenvedni. Aztán a fájdalom alább hagyott, Csepegő hang ütötte meg a fülem. Lenéztem a padlóra, kis vérfolt csúfította a sötét követ. De ez nem az én s nem és Voldemort vére volt, hanem Harryé. Az ő keze is vérzett. A vendégek igencsak meglepett képet vágtak.

 - Ez meg mire volt jó? - kérdeztem dühösen,

  -Így megkaptam a hármak erejét. Most már bennem is és Harry Potter-ben is folyik a négyek vére. Bő kezű adományod tehát az elmúlt percekben semmivé foszlott. Szegény Potter, egész életében nők ruházzák fel hatalommal, én pedig minduntalan megfosztom tőle.

Harry igencsak utálkozón mordult fel, nem messze tőlem.

 - Ő e nélkül is képes elpusztítani téged.

 - Erősen kétlem! Csak ezzel az erővel ölhet meg engem, így lett negírva.. Most pedig vigyétek őket a nyugati száenyba. Gyerünk! - parancsolta mire, csatlósai, megragadták a lányt és a fiút és a többiekkel együtt elvezették őket a kijárat felé

Míg kivonultunk minden szem ránk szegeződött, most már nem is próbálták elrejteni az utálatot, nyíltan vállalták érzéseiket. Mindenféle jelzővel illettek, átkokat sziszegtek felém, s én nem tehettem egyebet, mint hogy elviselem. Hagytam kivonszolni magam a teremből, mellettem ott volt Harry is, Az ő arcán is harag látszott, a többiekre már rá se mertem nézni. Tudtam, azt hiszik szabad akaratomból tettem, amit tettem.

 Kiléptünk az előcsarnokban,, s a lépcső felé vettük az irányt. Ekkor azonban, Harry kitépte a karját fogvatatója kezéből és ellökte magától. A férfi legalább kétszer akkora volt, mint ő, így meg se rezzent az ütéstől. Helyette egy jókora pofont kevert le a fiúnak, az elterült a földön, gyorsan leguggoltam hozzá. Ron és a többi fiú is menekülőre akarta fogni, de őrzőik gyorsan magukhoz tértek a meglepettségből. Egymás után bocsátották ki lefegyverző átkaikat. Egyikük sem jutott messzebb egy méternél.

-Jól vagy?- kérdeztem aggodalmasan. De ő dühösen rápillantott és felállt, majd elindult a lépcső felé. Látszott, nem adta fel véglegesen a harcot. Ha nem akart itt meghalni, mimnél előbb el kellet tűnnie innen. Az első próbálkozás kudarcba fulladt ugyant de, a következő…

A nyugati szárnyban a legelhagyatottabb szobába tereltek minket. Jobban mondva engem és Harryt, a többieket elhurcolták a folyosó másik felébe. Harry rémülten kapott Ron karja után, mikor ezt észre vette. .A nyugati szárnyban volt az a cella, amit az ellenség kínzására tartottak fent. Ahol őt is megkínozták.

De már nem érte el barátját. Tehetetlenül hagyta, hogy betuszkolják a szobába, s már csak az utolsó rémült pillantásokat kapta el, amelyeket társai küldtek felé.

  A szobába, ahová hurcoltak minket, nem volt más, csak egy hatalmas kandalló, semmi más. A fekete padlót vastag por réteg borította, s valamiért, úgy éreztem ez a szoba különlegesebb, mint a többi. Mintha öregebb lenne, még a Roxfortnál is. Az évszázados padlódeszkák, talán még a négyek korában épültek. Valami bizsergett a levegőben, egy pillanatra, mintha valaki ezt suttogta volna a fülembe:

-Ez az a hely.- a hang földön túli ként hatott, s mégis gyönyörűbb volt, talán még a főnix énekénél is. Mégis kirázott a hideg tőle. A kandalló viszont fiatalabb volt. Fekete lángok lobogtak benne, ami igen ijesztően hatott.

A szobába még három ember követett minket. Az egyik egy nő volt, nem esett nehezemre kitalálni ki az. Hosszú fényes fekete haja és sötét lila selyem ruhája, kifejezték lelke sötétségét is. A másik kettő férfi volt, az egyik Bella férje , a másik pedig az én drága hites uram. Malfoy. Mind a hárman egyszerre vették le a maszkot. Félelmetes összhang uralkodott köztük,

Ahogy a fiú szőke fürtjei meglebbentek, s egy pillanatra összemosódtak, az éjfekete hajzuhataggal, s a két kísértet sápadt arc….Valami furcsa fiatalos, bohém kapcsolat volt köztük. Egy rejtett pillantás, amit titkon küldtek egymás felé, a harmadik előtt rejtve maradt. S ebből tudtam, valami van köztük, ami több puszta rokonságnál, vagy barátságnál.

Mindketten ösztönösen összébb húzódtunk, s az ablak felé hátráltunk. Mindegyik szemében őrült láng lobogott, a kínzás iránti vágy olyan mértékben megfertőzte a lelküket, hogy már másért sem éltek, csak az emberek sanyargatása végett. Rettegtem tőlük, hogy mit tesznek velünk.

Lassan közelítettek felénk. Harry elém állt, így próbált védeni. Mindketten tudtuk, a Nagyúrnak nincs többé szüksége rám, nincs miért életben tartania. Csak használni akart, a véremet akarta kezdettől fogva, amit anyámtól, s a nagyanyámtól nem kapott meg.

Harryt viszont saját kezűleg akarta megölni, ebben is biztosak voltunk. Bella előlépett és félre lökte őt, megragadta a karom. Magához rántott, alig pár centire volt az arcom az arcától.

-Erre vártam attól a pillanattól fogva, hogy megtudtam, életben vagy.- sziszegte remegő hangon.

Olyan izgatott volt, hogy a hangja is elcsuklott.

-Azonban meghagyták, hogy ne öljelek megh.-tette hozzá csüggettem. Eközben Malfoy elkapta Harry mindkét karját, és hátul összefogta. A másik pedig teljes erőből gyomorszájon vágta. Összecsuklott, de egy hang se hagyta el a száját. Újból felemelkedett, a férfi újból megütötte, s ez addig ment így tovább, míg, félájultra nem verte. Bellatrix erősen szorította a kezem, s nem engedte, hogy elfordítsam a fejem. Azt akarta, hogy végig nézzem, hogy szenvedjek én is.

A férfi úgy állapította meg, ha nem akarja megölni a fiút, most kell abbahagynia. Nem akart összekülönbözni urával. Malfoy elengedte, s Harry magatehetetlenül zuhant a padlóra, a pálcáját elvették tőle, s visszahúzódtak. Bella elengedett, s én oda rohantam hozzá.. Oda se néztem mikor az ajtó csapódott, nem akartam látni a kéjesen vigyorgó arcokat. Malfoy bizonyára, úgy érezte kellőképp megbosszulta, hogy elhagytam. Nem, azért mert szerelmet érzett irántam, hanem mert ezzel megaláztam. Sértette a büszkeségét, a tény, hogy valaki ellent mondott neki.

Segítettem neki felülni. Az ajka felrepedt s a szemöldöke is felszakadt. A ruháját megszakadták s az is véres volt. Ledobtam a földre azt az átkozott állarcot, kétségbe esetten néztem rá. Nem tudtam, mit tegyek, képtelen voltam normálisan gondolkozni. Magam elé húztam a térdem és szorosan átkaroltam. Az ő tekintete viszont kezdett kitisztulni. S mikor látta, hogy az én szemeim már megint könnyekben úsznak elfordult.

A tekintete végig pásztázta a szobát, majd váratlanul felpattant. Az ajtóhoz ment, s irdatlanul elkezdte rángatni. Tudta jól varázslat nélkül nem tudja kinyitni, de ez már rég nem érdekelte.  Egyetlen célja a pusztítás volt, az, hogy törjön, zúzzon. Így talán még sosem tombolt. Ütötte vágta az ajtót, rúgta, Fogalmam sem volt, hogy képes ilyen energiát kifejteni, miután így helyben hagyták. Olyan volt, mint egy ketrecbe zárt oroszlán.

Mikor végkép kimerült, összeesett, s leült az ajtó aljába. Lehajtotta a fejét a kezébe, s valami megcsillant a szemében, ami aztán végig gördült az arcán, hogy aztán az ősi porba hulljon.

Én odahúzódtam a tűzhöz, s csak bámultam a lángokat, amik rejtélyesen lobogtak, az izzó parázson. Mintha elgyengített volna, az agyam kezdett eltompulni, s valami más, egy idegen érzés erősödött bennem. Megijedtem, hogy Voldemort az, de aztán, hamar rájöttem, túl messze van most tőlem, hogy befolyásolni tudjon.

-Miért tetted- hallatszott egy elkeseredett hang a szoba sarkából.

-Nem akartam, Voldemort kényszeríttet.- suttogtam.

Ő nem adta jelét, hogy elhitte- e amit mondtam, de nem is érdekelt. Titokzatos nyugalom telepedett rám. Már nem érdekelt, mi fog történni, hisz holnap úgy is vége.

Mindennek.

A padló megreccsent, s léptek zaja ütötte meg a fülem, hamarosan, leült mellém. Ránéztem, a szemében még mindig csillogott valami harag, elfordítottam a fejem. Nem tudtam elhinni, még most is az utolsó éjszakán is képes ily makacsul haragot tartani. Kis könnycsepp futott végig az arcomon. Kinéztem az ablakon. A bársonyos kék égen az ezüstös hold tisztán és egészen ragyogott. A telihold a legcsodálatosabb és a legmisztikusabb dolog, amit valaha láttam. S talán ma éjszaka, életem utolsó éjjelén a legcsodálatosabb. A kezemet az ölemben nyugtattam, mikor valami meleg hozzá ért. Ezzel egy időben újra felhangzott az a kísérteties hang, a fülemben:

-Ez az az óra!

Lepillantottam, Harry ujjai fonódtak az ujjaimra. Forró volt akár a tűz, s az enyém hideg, mint a jég. A szemében viszont már nyoma sem volt, dühnek, valami egészen más tükröződött benne. Valami földöntúli tűz. A tekintetünk összekapcsolódott egy pillanatra, s ő egyre közeledett felém, s én eltoltam. Szívem ellen cselekedtem, tudtam jól, s okát magam sem értettem.

-Mi az?- értetlenkedett- Többé már nem köt össze minket a vérünk.

-Igaz. -sóhajtottam.- De ezzel az utolsó reményszikra is kialudt. Hát nem érted, itt a vég. Holnap meghalunk.- a higgadtságom szerte foszlott, egyre dühösebb lettem, képtelen voltam felfogni. Így ér véget az életem. Egy ősi kúrián, 16 évesen, Voldemort keze által.

-Remény még mindig van. Te mondtad, hogy e nélkül is sikerülhet legyőznöm.

Istenem milyen naiv tud lenni, gondoltam,

-Úgy sem vettem hasznát.- fölkaptam a fejem.

-Mit beszélsz?- most rajtam volt az értetlenség sora.

-Nem kaptam semmilyen új képességet, nem lettem erősebb, sem okosabb. Nem használt semmit.- rántotta meg a vállát.

-Ez furcsa- ráncoltam a homlokom.

-Most már úgy is mindegy.- suttogta és megcsókolt. Átkarolta a derekam, közelebb húzott magához. A másik keze végig szaladt a hátamon, éreztem, hogy lazulni kezd a fűzőm. Meglepő ügyességgel fűzte ki. Pár pillanat és lecsúszott rólam a fojtogató ruhadarab. Nagy levegőt vettem, végre újra lélegeztem. Olyan érzésem támadt, mint a fogságból szabadult sas. Szárnyaltam végig a kies puszták fogva tartó láncok nélkül, szabadon, Hátra hajtottam a fejem, s behunytam a szemem. Ő végig csókolta a nyakam, úgy szorított magához, mintha az élete függne tőle. S valóban, én is úgy éreztem, képtelen lennék lélegezni nélküle. Éreztem mélyen a szívemben, hogy mindez így helyes, hogy így volt elrendelve. Nálunk hatalmasabb erők munkálkodnak most ebben a pillanatban is. Legomboltam a talárját, az leomlott a földre, s hamarosan a ruhám is követte. A rideg csipke úgy omlott szét a piszkos padlón, mint valami fekete víztócsa. Hagytam, hogy végig döntsön a ruhákon, éreztem ,a meleg testét az enyémen. Fáztam, s azt kívántam bár felmelegítene. Már szinte összekoccantak a fogaim, Ő izzadt, míg én fáztam. Úgy remegtem. Hamarosan ő is észre vette.

-Mi baj?- nézett föl rám. Volt valami furcsa a tekintetében.

-Fázom.- suttogtam. Megölelt, remélve, hogy átadhat nekem valamicskét az őt elborító forróságból. Az érintése mentén, bennem is lángra lobbant az a különös tűz. Megperzselve mindent bennem. Lángra lobbantva az agyam, a vérem. Mint valami átokigézet melynek célja az elme bódítása. Keresztül fut az ereimen, rohan a vérem. Mélyen belül érzem ez nem véletlen, ez nem megszokott.

-Szeretlek-, suttogta a fülembe.

-Szeretlek-, suttogtam vissza. Öleltem s csókoltam, olyan hévvel és szenvedéllyel. S ő viszonozta Tudatában mindannak, ami holnap várt ránk. Nem volt értelme, mindannak , amit teszünk. De mindez már nem volt fontos többé, csak a pillanat. A pillanat.

-Ez az a perc.

S megtörtént. A szemem előtt furcsa alakok jelentek meg, Szédült a fejem, kavarogtak a gondolataim. Piros és kék foltok mosódtak egybe, jég és tűz ősi táncot járt a hatalmas fekete lángok körül. Földön túli ének csengett a fülembe, mely szebb volt minden hangnál, amit ember valaha is hallott, S ez a dal csak nekünk szólt. A mi nászunk tiszteletére. Már nem fáztam, de nem is éreztem a mindent felégető lángokat, s a meleget. Csak zuhantam, zuhantam le valahova a színek kavalkádjában. Piros és kék, sárga és zöld, mind egybe folyt, eggyé lett a szemem előtt.

***

Másnap mikor felébredtem, furcsa érzés kerített hatalmába. Végtelen nyugalom és békesség. Aztán lassan visszatértek a gondok,, a vészterhes gondolatok. Átfordultam a másik oldalamra, Harry ott ült mellettem. ziláltan nézett ki. De már felöltözött.

Olyan megdöbbent tekintettel nézett a kezeire, hogy rögtön aggodalom ébredt bennem.

-Mi a baj?

Felém fordult.

-Azt hiszem… azt hiszem…-suttogta, de nem tudta befejezni a mondatot. Helyette inkább intett egyet az ablak felé.

Az kinyílt, habár Harry hozzá sem ért. Még egy kézmozdulat, s egy becsukódtak.

-Hát, ezt hogy csináltad?

-Fogalmam sincs. Mikor fölébredtem, fel akartam öltözni. Az ingem a szoba másik végében volt. Megszokásból kimondtam egy „”Invito” –t, s az ide repült.

-Azt mondod képes vagy varázsolni pálca nélkül?

-Azt hiszem.- felelte bizonytalanul. Felállt s az ablakhoz sétált. Neki támaszkodott az ablak párkányának. A jelenet emlékeztetett a Grimmauld téren történtekre. Felöltöztem hát én is.

-Ezt tudod mit jelent?- kérdeztem.

-Igen.- sóhajtotta.- Dumbledore félre értelmezte a jóslatokat és a kódex jelentését.

-Ezek szerint nem szó szerint kell értelmezni a sorokat a vérek egyesüléséről. Vagy legalábbis más értelemben kell venni.

-Már ő is tud róla.- suttogta hirtelen

-Kicsoda,

-Voldemort. Bizonyára ő is érezte.

-Mit?

-Azt, amit mi. Te nem láttál furcsa képeket? Nem szédültél?

-Te is érezted? És az a hang, az a dal…

-Mindez része volt a hármak tervének, ez volt a kulcs. Most már elég hatalmam van szembe szállni vele.

-Mit gondolsz, képes vagy ki juttatni minket innen? -kérdeztem, miközben odaléptem mellé.

-Nem tudom. De meg kell próbálnunk, nem igaz?- mosolyogta erőtlenül.

Az ajtó felé fordult. Meglendítette a karját. S az ajtó hangos nyikordulás kíséretében kitárult. Összenéztünk.

-Induljunk-, mondta én csak bólintottam. Elsődleges cél, Rónék kiszabadítása volt. Reméltük, hogy még életben vannak. Tudtuk, hogy nem lesznek a legjobb állapotban.

Sietve átvágtunk a folyosón. Végig a hosszú rideg fal mentén, a legvégében foglalt helyet a cella. A folyosó végén, ahol a tapéta már lemállott, jól látható volt, a hideg kőfal, ami alatta bújt meg. Ugyan ebből a durva kőből épült a cella is. A helyiség nedves és hidegnek tetszett. Látszott a lehelet az ember lehelete. A hajnali derengésben sötét alakok nyúltak végig a padlón. Mozdulatlanul feküdtek. nem messze egymástól szétvetett tagokkal.

A lehető leggyorsabban neki láttunk a rács eltüntetéséhez. Míg ezzel ügyködtünk, az egyik árnyék megmozdult.

-Hát ti…?- Ron hangját véltem felismerni benne.

-Jöttünk kiszabadítani- suttogtam felelet kép. A hirtelen támadt zajra a többi is kezdett magához térni.

-Harry…?És…

Ekkor végre kitárult a cella ajtaja.Besiettünk mind a ketten.Oda rtérdeltem Seamus mellé aki homályos tekintettel értetlenül meredt  rám.A szemem sarkából láttam, ahogy Harry lerony Ron mellé.

-Mi a ….?-morogta.

-Gere már!- nyögtem, miközben próbáltam talpra állítani

-Nagyon rosszul néznek ki.- hallottam Harry hangját, valahol a sötétben.

-Nem rosszabbul, mint, te néztél ki, mikor veled csinálták mindezt.

Mindegyik tekintete bágyadt volt. Képtelenség volt rá venni őket a mozgásra. Csak feküdtek tehetetlenül. Mindez a kínzás utóhatása volt tudtam jól, de most nem érezhettem szánalmat irántuk. Mennünk kellet.

Ahogy kezdtek magukhoz térni, az éberséggel együtt a fájdalom is visszatért.

-Soha többet mentő akció- morogta Jean, aki épp odakapott az oldalához, hogy aztán fájdalmasan felnyögjön..

-Nem tudtatok volna előbb jönni?- kérdezte némi szemrehányással a hangjában Oliver. Bűntudatom volt, mikor a szemébe néztem. Bele gondoltam, hogy addig míg ők a kínok kínját állták ki miattam, én…

A pillantásom Harryre esett, az arcából ítélve, az ő gondolatai is valahol ekörül járhattak.

-Sajnálom- sóhajtottuk szinte egyszerre.

-Miért nem tudtatok előbb jönni?- faggatódzott Ron, aki, most hogy kitisztult kicsit a feje, kezdett túlságosan is kíváncsi lenni.

-Az a lényeg, hogy most már itt vagyunk- tértem ki a kérdés elől.

-Nem téged kérdezett.- szólt rám valamelyik.

-Hagyd békén!- mordult rá Harry.- Nem tudta mit tesz!

Vagy megelégedtek ennyi magyarázattal, vagy nem volt erejük vitába szállni vele, nem tudom. De nem is volt időnk ez megvitatni, el kellet, tűnünk amilyen hamar csak lehetséges. Óvatosan kilopakodtunk a folyosóra, le a lépcsőn.

Írj kritikát