|
21.fejezet
Casia 2005.04.03. 19:33
 Az álarcosbál
1997. július vége
Újra itt vagyok! Pedig már azt hittem soha többet nem kell ebben a nyomasztó szobában raboskodnom. Olyan váratlanul ért a hetekkel ezelőtti támadás, hogy még most is nehezemre esik elhinni, hogy megint visszahoztak ide.
Most azonban közel sem volt annyira kényelmes a helyzetem. Indrát nem láttam többet, féltem megölték. Már nem kellett órákon részt vennem, sem pedig fogadásokra járnom, sőt még Malfoyt sem láttam. S ez azért igen megnyugtató volt.
Már majdnem egy hónapja voltam itt, bezárva ebbe az átkozott szobába, mikor végre történt valami. Egy szolgával üzent, hogy azon az éjjelen bált rendez, álarcosbált, s készülődjek, mert nekem is szerepet szán. Nem tudtam mire vélni a dolgot, hát teljesítettem a kérést. Délután három körül járt ideje volt készülődni, elkezdtem engedni a forró vizet a márványkádba. Mikor már megtelt a kád beleöntöttem azokat az olajokat, amiket még az első itt létemkor hagytam hátra. Kamillát és egy kis levendulát,(nem tudom honnan tudtam, hogy ez nyugtatóhatású, legalábbis az iskolában nem tanultam az biztos).
Lehunytam a szemem, és valóban megnyugtató érzés volt, csak ültem a kádban hosszú percekig és megpróbáltam nem átadni magam a mardosó magánynak. Ezúttal nem volt rá semmi esélyem, hogy megszökhessek, nem igazán emlékeztem rá, mit tettek a többiekkel miután engem elhoztak a tisztásról. Talán megölték őket, s ha így van, nincs ki megmentsen. De ezt még csak feltételeznem sem szabad. Hogy eltereljem gondolataimat, a közelgő bálról kezdtem elmélkedni. De nem tudtam rájönni, miért rendez estélyt, mikor háborús készültség van az egész országban. Fel nem foghatom.
Mire kikászálódtam a kádból, az ágyamon már ott várt a ruhám. Az eddigiek is gyönyörűek voltak, de ez még az esküvői ruhámat is felül múlta. Nem tudom miért de egyszerűen megbabonázott. Még új fehérneműt is kaptam. Fekete csipkés volt, kis ezüst bevarrásokakkal. Úgy látszik mindent elkövet ,hogy a lehető legtökéletesebb legyen ez az este. Engedtem a késztetésnek, hogy a legjobbat próbáljam kihozni magamból, bár magam sem értettem az okát, de mégis valahol legbelül éreztem, hogy ez az este nagyon fontos lesz számomra. Olyan gondosan öltöttem fel magamra a ruhát, hogy azt még a mindig alapos Indra is megirigyelte volna. A fűzőt olyan erősen meghúzták, hogy alig kaptam benne levegőt. Már elszoktam tőle. De ahogy magamra öltöttem a ruhát, ez a probléma is elszállt, vagy legalábbis eltörpült.
A sötét bársonyt végig éjfekete csipke borította. A fűző mentén szorosan rám simult, de attól lejjebb szabadon bomlott ki akár egy nyíló rózsa. Egy szénfekete rózsa. Egész a könyökömig szűk volt, csak onnantól lett bő az is. A nyakrészét kocka alakúra szabták, ami igen sok mindent látatott. Az a szolga, aki segített megkötni a fűzőm, neki állt, hogy kezelésbe vegye a hajam és az arcom. Feketével kihúzta a szemem, s gyémántport szórt a szemhéjamra. Ez sátánian igéző pillantást kölcsönzött zöldes szemeimnek. Sötét hajamat feltűzte. Akár a végzet asszonya, egy sötét démon, úgy festettem. Már indulásra készen álltam, mikor befutott egy házmanó. A Nagyúr üzentét hozta. Előbb hozzá kellet betérnem, s csak aztán indulunk a mulatságra.
Félve nyitottam be, de mint kiderült látszólag nem volt rá okom. Voldemort ott állt, a kandalló mellet.A tűz halkan ropogott. Habár a légkör fagyosnak tetszett, a lángok mégis barátsgos-hivogatón lobogtak.
- Fáradj beljebb -mondta.
Beléptem hát.
- Gyere ide kérlek -suttogta. Zavarba ejtett a kedvessége. Elé léptem, de a modora nyugtalanított.
- Adni akarok valamit - suttogta és intett, hogy forduljak meg. Nem igazán akaródzott, de megfordultam. Szemben velem pont egy ablak foglalt helyet. Láttam, ahogy kirajzolódott rajta két ember alakja. Az enyém és Voldemorté. Majd egy harmadik személyé is, Bella előlépett a sötétből kezében egy dobozzal. Voldemort kinyitotta és kiemelt belőle egy súlyos nyakéket, azt, amit az eljegyzésen viseltem. Színezüst, ehhez nem fért kétség. Körbefonta a nyakam teljes hosszában, az a része, ami lelógott a mellkasomra, úgy nehezedett rám, hogy alig kaptam levegőt. Mintha egy kígyó fojtogatott volna. Aztán különös dolog történt. Mintha sötét űrben lebegnék, minden kötöttség, s a biztonság legapróbb jele nélkül. Úgy éreztem magam mint egy kiszolgáltatott lélek, hogy a Nagyúr belelát a lelkembe. De ahogy fellázadtam az érzés ellen, rögtön, fájdalom nyilallt a nyakamba, mintha a nyaklánc minden egyes alkalommal, szorosabbra húzódna össze…
Képtelen voltam ellenállni a gondolatnak, amik az agyam ostromolták. Voldemort hangja ott dübörgött a dobhártyámnál. ”Nemes vagy. Egy úrhölgy, egyetlen dolgod van csupán: engedelmeskedni nekem. És én azt parancsolom neked, hogy viselkedj, úgy ahogy azt tanultad. Légy rideg és elegáns. Ne ellenkezz sem velem, se a férjeddel.
Mindezt aközben mondta, míg leértünk az előtérbe. A szája nem mozgott, e szavak inkább a fejemben szóltak.
Bevezetett egy terembe ahol még sosem jártam. Hatalmas helyiség volt, tele kicicomázott hölgyekkel és urakkal. Mind álomszép ruhában vonultak be a terembe, s színes forgatagként keringtek a parketten. Beleszédült az ember, ha sokáig nézte. Elképesztő volt, mindenki állarcot viselt, vagy legalább fátylat. így nem ismerhettem fel senkit. Ahogy táncoltak a nők bő ruháik szálltak, az ékszereik csillogtak, s a nevetésük csilingelt, szinte már feledtem boldogtalanságom okát. Olyan ridegek és álnokok mindannyian, mégis ez az aranylófény még az ő lelküket is megszépíti. Én csupán egy szemfedőt viseltem, gyönyörű kecsesen kanyargó ezüst mintával a fekete tollakon, Így vágtunk keresztül a tömegen. A sokaságból néhol kiemelkedett egy-egy emelvény. rajta bolondnak, öltözött emberek fújtak fekete tüzet az ámuló közönség felé. De volt még pár nyúlánk testű lány is, akik kígyó módjára tekergőztek, s őrült vigyorukkal ijesztgettek mindenkit. Megmernék esküdni, hogy valamelyiknek még kígyó nyelvét is öltögette. Az egész olyan groteszk volt. A mesterkélt mosolyok az arcokon, a villogó drága kövek fénye, s a legsötétebb pillantások, amik valaha végig siklottak rajtam, irigy s gúnyos tekintetek mindenfele …..Hiába hajtottak fejet előttem is, tudtam, ha lenne merszük kést döfnének a szívembe. A terem végében három hatalmas, gazdagon faragott szék volt felállítva, Ő leült a középsőre én a jobb oldalán foglaltam helyet. Kis vártatva egy szőke férfi lépdelt felénk, a táncoló tömeg vékony kis ösvényt nyitott a tiszteletére. Közvetlenül előttünk állt meg Meghajolt Voldemort felé, nekem pedig kezet csókolt, majd leült a bal oldali székbe.
Teljesen belefeledkeztem a bámészkodásba, így kicsit késve vettem észre, hogy térdel előttem valaki.
Először kezet csókolt, ahogy illik, majd a kezét nyújtotta, jelezve, hogy táncolni kíván velem. Voldemotra emeltem a tekintetem, bólintott, sőt még egy halvány mosoly is megjelent az arcán, aminek okát akkor még nem értettem. Malfoyra még csak rá se néztem. De hallottam, ahogy felemelkedik ültéből, majd a Nagyúr odasúgja:
- Hagyd! Meg vannak.
Felálltam és hagytam elvezetni magam a táncoló párok közé. Ahogy elhaladtunk egy-két ember mellet, néhányuk rám pillantott futólag. Nem tudtam legyőzni azt az érzést, mind olyan ismerősnek tűnt. Sőt konkrétan meg tudtam volna nevezni őket, habár csak egy pillanatra láttam a szemüket. Furcsa, olyan volt mintha egy hatalmas kirakós darabkái lennének ezek a pillanatok, egyekét szinte jelentéktelennek tűnhetnek, de mikor egy egésszé áll össze az ezernyi másodperc a darabkák mintha minden pillanat, minden másodperc nélkülözhetetlenné válna, s egy nagy, fontosabb történéssé mosódnak össze. Ahogy ebbe belegondoltam, abban a percben a nyaklánc figyelmeztetett. A következő pillanatban felharsantak az első akkordok, s már el is feledtem mindezt.
Egy gyönyörű dalba kezdtek a zenészek. Az idegen közelebb húzódott hozzám, átölelte a derekam. Olyan ismerős volt az illata, na meg a szeme. Az állarc ugyan elrejtette az arca nagy részét. Most ahogy rám tekintett, rabul ejtett a tekintete, mely most is elárulta ,mint már oly sokszor .A csillogó smaragdzöld szeme.
Ahogy a kiscsapat belépett, eltátották a szájukat. Sosem láttak még ehhez fogható fényűzést. Szokatlan volt, főleg az a sok díszes ruhás forgatag. Hisz ahonnan ők jöttek nem hogy mulatságok rendezésére, de néha még az ételre sem jutott pénz.
Ettől eltekintve is elég nehéz volt őket rávenni, hogy egyáltalán fölvegyék ezeket a maskarákat. Főleg szegény Seamust akinek a bolond ruha maradt. Elég szerencsétlenül festett ahogy a sapka le-föl himbálózott a fején, s a kis ezüst csöngetyük meg-megcsörrentek minden egyes lépésénél. Megpróbáltak elvegyülni mielőtt szemet szúrnak valakinek.
- Hol van? - kérdezte suttogva az egyik.
De épp, hogy egy lépést tettek, az új táncba kezdő vendégsereg kétfelé nyílt, s ők megpillantották, a terem végében ülőket. Az, aki legelöl állt a fejével bökött előre, jelezve hogy akit keresnek nem más mint az a személy aki a legsötétebb gonosz mellett ül. Azt hiszem nem túlzás kijelenteni, egyiküket kivéve, mindegyik álla leesett. Meg sem fordult a fejükben, hogy az a fiú akivel csaknem egy hónapot töltöttek együtt, ilyen .Azt már megtudták ,hogy igazából lány, de arra nem számítottak ,hogy még szép is, sőt ,egyenesen gyönyörű. Első pillantásra fel sem lehetett ismerni, az a sötét ruha, azok a démoni szemek. Elképesztő. Úgy ült ott annak a gonoszléleknek az oldalán mintha maga is odatartozna, sőt az arcáról szinte ordított a hideg közöny, a rideg elegancia.
Harry megijedt, hogy netán elkéstek, s ez a lány már visszafordíthatatlanul a gonosz martaléka lett. De azért intett a fejével, s elindult keresztül a tömegen, a többiek pedig szétszóródtak. A fiú odament az emelvényhez s még utoljára megbizonyosodott róla, hogy az állarca a helyén van e még. Aztán letérdelt a lány elé. Az elnézett felette, kis időbe beletelt mire észre vette. Harry felpillantott, de csak nagyon óvatosan, akkor is messze kerülte a lány és a Sötét Nagyúr pillantását, puszta óvatosságból. Csak Malfoyt nézte, akit őszinte örömére a majd meg evett a tehetetlen düh. Fogta a lány kezét s elvezette a táncolók közé. Ahogy elhaladtak az emberek közt, el elsuhantak mellettük egy egy társa. Harry nem mert hátra nézni, valamiért félt mit fog látni Hermione szemében. De végül úgy sem volt más választása, táncolnia kellet vele, ha már idáig eljutottak. De ahogy belekezdtek, nem bírta megállni és a szemébe nézett. Bár tudatában volt, hogy ezzel elárulta magát.
***
„Hogyan tudsz a szemeimen átlátni, akár egy nyitott ajtón.”
Valahol mellettünk egy igéző hangú énekesnő énekelt, a dal szövege olyan volt mintha csak a mi kapcsolatunkat mintázta volna.
„Levezetlek a belsőmbe”
Úgy éreztem mindent el kell neki mondanom, azt amit szavak nélkül mondtunk egymásnak hónapokon kerezstül. Itt az alkalom.
„Ahol megfagytam lélek nélkül”
El kell neki mondanom, ezt az érzést, ami egyre erőteljesebben foglalja el az eszem és a lelkem, a mindent elárasztó hideg. Mielőtt túl késő.
„Lelkem valahol a hidegben alszik,
Míg meg nem találod, s haza nem vezeted”
Szükségem volt rá, hogy felmelegítse ezt az űrt, s visszaadja igazi valóm, Hogy a démoni állarc lehűljön. Erre a gondolatra a nyaklánc összeszorult, és én már alig kaptam levegőt. Voldemort akarta csaknem teljesen felemésztett.
„Szólítsd a nevem s ments meg a sötéttől,
Szólítsd a vérem, hogy folyón mielőtt romlásba dől.
Ments meg a sötéttől, amivé lettem.”
- Hermione - suttogta, miközben leeresztett a földre, lassan elhomályosodott minden. Egyedül az ő arca maradt tiszta, s az ahogy rám nézett.
„ Most, hogy tudom mi vagyok nélküled,
Nem hagyhatsz el csak úgy, lélegezz belém, s tégy valódivá.”
Segélykérőn néztem rá, kiabálni akartam mielőtt túl késő.
„Megfagytam belül, az érintésed nélkül, a szerelmed nélkül.
Kedvesem te vagy az élet a holtak között.”
Kétségbe esetten nézett rám,
„El sem hiszem, hogy ezt mindig nem láttam
Sötétben voltam, de te előttem voltál
Úgy tűnik mintha ezerével aludnék
Ki kell nyitnom a szemem mindenre”
Csak feküdtem a földön s tudatom lassan homályba merült.
„Gondolat nélkül, hang nélkül, élet nélkül.”
Tehetetlenül pillantottam rá talán utoljára, s közben sikoltottam némán.
„Ne hagyd, hogy meghaljak itt, muszáj, hogy legyen még valami
Éleszz fel!”
S végleg elájultam.
Írj kritikát
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
