Ron lépett egyet és társa felé szúrt, Hermione könnyedén kitért előle és egy könnyed intéssel eltérítette a pengét, míg a támadó nem bírt megállni és a lendület magával sodorta, orra bukott. De gyorsan felpattant ezúttal megvárta, míg a másik támad. Nem forgatta valami jól a kardot, s ezt könnyű volt kihasználni. Na de milyen áron? Hermione megpörgette a kardját elvonva ezzel a fiú figyelmét, majd hirtelen mozdulattal támadott. Mivel Ron nem hajolt félre időben a penge végig szántott a vállán. Feljajdult és elesett. Haragosan pillantott fel. Mintha csak erre várt volna a tábornok…

 - Potter, állj a helyére! - Hermione arcán rémület látszott. Ő már tud bánni a karddal nem lesz könnyű dolga. Előrántotta a kardját. Hermione támadott a társa felé szúrt, de az könnyedén hárította, ugyanazzal a technikával, amit nem rég még ő alkalmazott. Végül sikerült valamelyest korrigálni az elhibázott mozdulatot. Pár percig elszántan küzdöttek, a többiek lelkesen nézték a küzdelmet hangosan biztatva a párbajozókat. Míg végül sikerült Hermione kezéből kivernie a kardot. Harry Hermione felé suhintott, ám ahogy a fiú elfordult, nem a karján, hanem az oldalán sebesítette meg. De ő nem törődött vele a kardja felé ugrott és felkapta, tett egy vágó mozdulatot Harry irányába, de az leguggolt, így a kard célt tévesztett. Hermione azonba újra lesújtott ezúttal eredményesen. Sikerült végig hasítania a fiú hátát. Úgy látszott egyik sem törődik sebeivel. Mindketten fürgén mozogtak és döftek egymás felé. Ezáltal nem csoda, hogy jó pár vágással és zúzódással lettek gazdagabbak rövid időn belül.

A harc kezdett eldurvulni. Mindenki tudta miért. Hermione meg akarta mutatni, hogy nem gyenge, mint ahogy ezt egyszer sem mulasztották el a szemére vetni. Harry pedig a tisztségéért küzdött, eddig senkinek, még csak esélye sem volt megközelíteni a teljesítményét, erejét, de most ez a fiú, talán van olyan ügyes, hogy veszélyeztesse a rangját.

 - Váltsatok pálcára - szólt az tábornok, aki eddig kíváncsian figyelte az eseményeket. Fogalma sem volt róla, hogy ez a Potter ilyen jól bánik a kardal, és ez a Hermione is egész tehetséges….

Lendítették a pálcájukat és akkor egy alacsony öreg robogott feléjük majd lefékezett előttük, alig bírt megállni a harmatos füvön.  

 - Az ezredes kíván beszélni önnel - lihegte. Azzal mindketten elsiettek. A két fiatal leeresztette a pálcát. És egymásra néztek. Harry furcsállta a fiút. Nem tudta mire vélni azt, ahogy harcolt. Olyan ismerősek voltak a mozdulatai. De nem csak ezek, hanem a hanglejtése, az arca vonalai, a mozdulatai is. Egyre biztosabb volt, hogy sejtése igaznak bizonyult. Hermione remegett, olvasott a fiú tekintetében, tudta, hogy gyanút fogott. Teljesen elsápadt és kiverte a víz.  Hirtelen belé villant a fájdalom, s ez elég volt, hogy magához térítse mámorából.

 - Auu! - kiáltott fel és az oldalához emelte a kezét. Az ingje piroslott a vértől, ráadásul szédült is. Leült a földre és az ölébe hajtotta a fejét. Harry leült mellé.

 - Jól vagy? - kérdezte.

 - Nem,asszem…-de nem tudta végig mondani, mert elájult.

Homályos fény derengett előttem. Kinyitottam a szemem. A szállásunkon voltunk Ronék ültek a szomszéd ágyon, engem néztek. Felültem a takaró, pedig lehullott. Azt hittem újból elájulok, a bájital hatása elmúlt. Nem voltam többé fiú, s ez azért látványos változás volt, főleg ha az emberen nincs más, mint egy fásli, ami körbe tekeri a felső testét. Fölrántottam a takarót és visszahanyatlottam az ágyra. Azt vártam, mikor jönnek a döbbent nyögések vagy a haragos kiabálás. De ez nem következett be, néma hallgatásba burkolóztak. Mozdulatlanul ültek. Harry a kezébe hajtott az arcát. Ron pedig mérgesen pillantott rám, majd elfordította a fejét.

 - Miért csináltad ezt? - kérdezte fáradtan Harry és rám emelte a tekintetét.

 - Mert nem láttam más kiutat - feleltem a plafont bámulva.

 - Miből? - szólalt meg Ron is - Ez nem játék! Meg is halhattál volna! - emelte fel a hangját majd, dühösen felállt és kiment. Hangos ajtó csapódás jelezte, csak igazán haragját.

 - Igaza van, ugye tudod?

 - Tudom, de még mindig ezt találom a leghelyesebbnek. - Oldalra fordítottam a fejem. Arcán nyoma sem volt dühnek, csupán végtelen fáradtság látszott a szemeiben.

 - Haragszol?

 - Nem - válaszolta.

 - Tudtad? Ugye tudtad?

 - Igen.

 - Mióta?

 -Az első pillanatban fogtam gyanút, de a végső felismerésre ma vezettél rá.

 - Miért gyanakodtál már az elején? - meglepődtem.

 - Külsőt változtathattál, de a tetoválást a válladon nem tüntethetted el.

Fölültem, oda akartam ülni mellé, de rá kellet jönnöm, hogy nem csak az ingem hiányzik. Kérdőn néztem rá, az arcán halvány pír jelent meg.

 - Bocs, de nem lehettünk biztosak benne. - Rettenetes zavarban volt.

 - Hol vannak a ruháim?

 - Ott, mutatott az ágya végébe a másik oldalon, föl állt, hogy idehozza, de a mozdulat félbe maradt. Feljajdult, majd visszahuppant az ágyra. Magam köré tekertem a lepedőt és leültem mellé?

 - Mi történt?

 - Megfájdult a hátam.

 - Mi?

 - A vágások. Nem volt időm elmenni a gyengélkedőre, mert téged őriztünk.

 - Mutasd. - kértem.

 - Mindegy nem fáj annyira - mondta de az arca másról árulkodott.

 - Lehet, hogy be tudom gyógyítani. Ne kéresd magad.

Nagy nehezen sikerült rávennem. Kibújt a talárjából, majd az ingéből is. A hátét egy hosszú és mély seb szelte keresztül. Rátettem a kezem és behunytam a szemem. Elmormogtam a varázsigét, és végig húztam a mutatóujjam a vágáson. A seb menten beforrt és csak egy halvány heg maradt utána. Ekkor lépett be Ron. Megtorpant az ajtóban és eltátotta száját. Először nem tudtam, mi váltotta ki ezt a döbbenetet. Aztán persze rájöttem. Ott ültünk az ágyon, Harryn nem volt ing, rólam félig lecsúszott a takaró, a kezem a hátán a szemem pedig csukva. Elég bizarr látvány. Hirtelen felálltam és felkaptam a ruháim, majd elrohantam a mosdó felé. De a nagy sietségben, az ajtó résnyire nyitva maradt. Elkezdtem öltözködni, de mikor hangokat hallottam; abba hagytam és oda somfordáltam az ajtóhoz. Ron hangja ütötte meg a fülemet.

  - Mi csináltatok? - kérdezte komolyan

 - Semmit, csak beforrasztotta  a vágást a hátamon.

 - Értem – morogta - Olyan furcsa vagy mostanában, mintha nem lennél önmagad.

 - Ezt hogy érted?

 - Még sosem láttalak ilyennek. Mióta elhagytuk a Grimmauld teret még egyszer sem láttalak vidámnak. Ugyanúgy magadba fordultál. Mint tavaly. Csak akkor beszélsz, ha kérdeznek, s akkor is csak tőmondatokban. Olyan mogorván viselkedsz. Te nem ilyen vagy.

 - És akkor mi van? Fontosabb dolgunk is van. - Próbálta terelni a szót.

 - Például? - Ron nem akarta hagyni magát.

 - Mit kezdünk vele? Nem maradhat itt tovább!

 - Igazad van. De hogy juttassuk ki innen? - végül mégis hagyta, a témát.

 - Fogalmam sincs. - hallottam, ahogy le-föl járkálnak. Aztán hirtelen valamelyikük felkiáltott.

 - Meg van! Utolsóelőtti nap kimenőt kapunk. Akkor elszökhet.

 - Jó ötlet!

Ekkor azonban kopogtattak az ajtón. A többiek voltak azok, akik hármukon kívül még a sátorban laktak.

 - Na mivan? Egy kis magányra vágytatok? - kérdezte az egyik kajánul.

 - Ha-ha-ha. Nagyon vicces Jean. - csúfolódott Ron.

 - Hé!…Tanuld már meg kiejteni a neve m.-szólt rá dühösen Jean, amúgy igen büszke volt francia származására, habár 5 éves korában járt utoljára szülőhazájában.

 - Igen is, Jean - vágta magát haptákba, ártatlan arcal. Jean lemondó arccal sóhajtott.

 - Hogy van Tom? - érdeklődött Oliver, aki a maga 190 centiével és tekintélyes  termetével hamar kivívta társai tiszteletét. Azonban mint kiderült, a félelmetes külső mögött egy szeretetre méltó figura bújik meg. Ott volt még köztük Seamus és Jean öccse, Louis is aki bátyához hasonlóan megbecsülte hazáját, de az ő vérében mégsem keringett, az a francia arrogancia és híúság. Ezért a többiek egy kicsit talán jobban is kedvelték. Sosem volt vele baj. Kedves volt és segítő kész. Míg a bátya mindig fennhéjázón viselkedett és állandóan panaszkodott a sok munka miatt. Tom gyorsan felkapta a cuccait, kivette belőle a bájitalos palackot és meghúzta, majd kisomfordált a mosdóból.

 - Áhhh. Már kezdtünk hiányolni. Hogy vagy? - érdeklődött Louis.

 - Már jobban - felelte kurtán és leült.

A délutáni gyakorlaton, egy különös javaslattal állt elő az őrmester. Azt akarta, hogy Harry és Tom részesüljenek különleges kiképzésben. Ezután ők ketten külön fognak gyakorolni.

Következő reggel már várták őket, a tábor végében egy kis tisztáson. Ott volt már a tábornok, az őrmester és a kiképzőparancsnok.

 - Jöjjenek ide! - parancsolta.

Mindketten engedelmesen léptek egyet előre.

 - Úgy gondoltuk maguk ketten kiemelkedően jobbak a társaiknál, így hasznosabb lenne egy külön kiképzésben részt venniük. Ez kiváltság, és a helyzet megkívánja, hogy ennek megfelelően viselkedjenek. Mindkettüjüket a kapitányt meg illető kiképzésben fognak részesedni,

 - Tudjuk, hogy közel állnak egymáshoz, de a következő pár hétben maguk itt nem barátok. Teljes erő bedobással harcolnak egymás ellen nem finomkodnak, Képzeljék úgy, hogy a leghalálosabb ellenség áll maguk előtt, s ennek fényében vessék bele magukat a harcba.

 - Értették? - menydörögte.

 - Igen - zengték kórusban.

Pislogni sem volt idejük máris érkeztek a parancsok. Neki kezdtek hát a harcnak, ami igazán nehezükre esett.Tom tudta, hogy nem hagyhatja magát, teljes erőből küzdött. De Harry nem, visszafogta magát, s ez Tomot is idegesítette, Amikor már ötödére küldte a földre ellenfelét, megelégelte. Neki szegezte a kardot a torkának.

 - Gyerünk, harcolj már - suttogta kétségbe esetten, úgy hogy csak ő hallja - Ne hagyd magad.!

 - Nem. - érkezett a tömör felelet.

Jól tudta mi a baja a fiúnak, nem akarta, hogy baja essen. Nem akarta megsebesíteni. Még ha le is szidják miatta, De ez másnak is szemet szúrt. Harry hagyta magát leküzdeni, olyan elkeseredetten harcolt.

 - Valami nincs rendben a Potter gyerekkel - sziszegte oda az őrmester a kiképző parancsnoknak.

 - Elég! - kiállott az egyik.

 - Mi van veled Potter? - kérdezte. Miközben cseppet sem finom mozdulattal felrángatta a fiút a földről.

 - Semmi, uram. - próbált értetlen arcot vágni, de hamar átláttak rajta.

 - Azt mondtuk, ne kíméljék egymást.

 - Ha nem kezd el normálisan küzdeni, megfosztjuk a rangjától, és kitesszük a szűrét a seregből. - Szavaik elérték a kívánt hatást. Hamar kiderült, akár milyen ügyes is Tom, van benne valami eredendő gyöngeség, amit sosem tud majd levetkőzni. S amiből Harryben egy csöpp sem volt. Ahogy a napok múltak egyre nyílván valóbbá vált ki az erősebb. Végül a vezetők úgy döntöttek, adnak még egy esélyt Tomnak. De Tomnak  mindez olyan volt, mintha feljebb valói direkt kínoznák.

Másnap a tábornok mindkettőnket előállítatott.

 - Bizonyára tudják, hogy a csata előtt kapitányt kell választanunk. Aki majd a vezetőjük lesz az ütközetben. Két emberre esett a választásom. Most derük ki, ki lesz a kapitány és ki lesz az aki, ha ő , elesik a helyébe lép. Mindkettőjüknek teljes hatáskörük van maguk felet t.-szúrós tekintettel nézett végig katonáin.- És most lássuk!

 - Az a kis öreg lépett elő a háta mögül, aki hetekkel ezelőtt riasztotta őt, az ezredes parancsa végett.

 - Nem egymás ellen fognak küzdeni, mint eddig, hanem egymással vállvetve, csapatként.

Mindketten bólintottunk.

 - Az első feladat a fizikai terhelhetőséget teszi próbára. Az a dolguk, hogy átjussanak ezen az akadály pályán. Az első állomásnál, azt a két zsákot kell eljuttatniuk a lehető leggyorsabban, a második állomásig. A zsákok jelképezik, azt a súlyt amit, az esetleges hadifoglyok, illetve sebesült bajtársak súlya jelent majd. Aztán a szellemi erőnlét próbája következik. Tíz kérdésre kell majd helyesen válaszolni. A legutolsó akadály pedig az ügyességüket és a leleményességüket teszi próbára. A fekete függöny mögött egy olyan próbatétel vár magukra, amelyet nem árulhatok el előre. Hogy hogyan mérkőznek meg az első két feladattal, azt mi is végignézhetjük, de az utolsó összecsapás nyertese az lesz, aki elsőnek lép ki a lepel mögül. S míg ez meg nem történik, küzdelmük rejtve marad a szemünk elől.

 - Kezdhetjük! - hasított bele a tábornok mély hangja a ködös hajnalba.

Egyszerre indultunk meg a zsákok felé. Szemem sarkából láttam, ahogy ő minden különösebb nehézség nélkül, felemeli a súlyos nehezéket, míg én megmozdítani is alig bírtam. Pálcával egyensúlyoztam végig a pályán, de nem olt könnyű feladat, mert mindeközben a pálya két széléről rontásokat küldtek felénk. Döntenie kellet, mit tesz, a zsákot lebegteti tovább, vagy védekezésre használja a pálcáját. Mire eljutottam a második ponthoz, patakokban folyt rólam a veríték. Harry már rég a kérdésekre válaszolgatott. Neki könnyű volt, mivel ő szabadon hazudta használni a pálcáját.

Egy pergamen feküdt egy kis emelvényen 10 kérdéssel, mellette egy éles penna és egy üveg tinta. Hamar végeztem vele, félszemmel láttam ahogy mellettem Harry küszködik a kérdésekkel, de végül egyszerre végeztünk. Elsőnek ő ment be a lepel mögé, kis vártatva én is követtem. A függöny egy holttestekkel borított harcteret rejtett. A halál szaga mindent betöltött, a haldoklók nyöszörgése az alvadt vér bűze nyomasztóan fájdalmas látvány volt.

Rosszul voltam, kétségbe esetten pillantottam Harryre, de ő nem látszott döbbentnek. Bizonyára már rengetegszer látott ilyen pusztulást.

 - Mi lehet a feladatunk? - kérdeztem, hogy legalább egy kicsit eltérítsem a gondolataimat.

 - Fogalmam sincs - válaszolta a hullák közt sétálva. Én nem mertem a halottak arcára nézni, túlságosan is féltem, hogy ismerőst vélek felfedezni benne. Miközben Így járkáltunk fel, s alá suhogó hang ütötte meg a fülünket. Szinte a semmiből bukkant fel egy fekete köpenyes idegen s úgy repült felém, mintha egy dementor lenne de nem az volt.

Előttem ért földet, elegánsan landolt. Felhajtotta csuklyáját s a lélegzetem elakadt. Voldemort volt. Döbbentemet kihasználva magához rántott és megfordított. Láttam Harryt, ahogy döbbenten néz rám, tanácstalanul.

 - Támadj! – kiabáltam - Öld meg!

 - Nem tudom… Mi van, ha eltalállak?

 - Ne érdekeljen, öld meg, és legyen már vége ennek az egésznek. Nem gondoltam volna, hogy a vizsgáztatóink, ilyen próba elállítanak bennünket. Harry csak állt ott tétlenül.

Egy áttetsző, gyöngyház fényű átok röppent ki fogva tartóm pálcájából.

Majd mikor elérte Harryt, végig kúszott rajta, akár egy kígyó. Harry végig vágta a kardal a fénysugár s az vékony huzalokként hulltak a földre. Voldemort a hátam mögött szitkozódott. Harry kilőtt rá egy átkot s az alak semmivé foszlott. Épp hogy fellélegeztem máris jött az újabb csapás, ami már nem a próba része volt.12 halálfaló jelent meg köröttünk.

Bella lépett ki a körből, s köteleket varázsolt a két döbbent fiatalra. Egy gyors kábító átok s már egyikük sem volt magánál. Fogták a lányt és hopponáltak. A fiút pedig kidobták a függönyön túlra.

 Írj kritikát