Nem tudtam beletörődni, hogy vissza kell menniük. Nem és nem. De bárhogy kérleltem őket, könyörögtem nekik, csak szúrós pillantással néztek rám. Éreztem ha most elmennek az egyikkőjüket nem látom többé viszont. Nem mutattak semmi érzelmet, nem próbáltak nyugtatni, sem ők se a senki más.

Nem lett volna értelme tagadni a tényt, ezt a háborút nem nyerhetjük meg. Egyedül Lupin jött oda és húzott arrébb, mondván elég nehéz nekik e nélkül is.

A pillanat, ahogy magukra öltötték az egyenruhát örökre megmarad bennem, Olyanok voltak akár egy festmény szereplői, hősök akikről megannyi monda és mítosz kering. S akik bátor tetteikkel örökre belevésték magukat az emlékezetünkbe, de sajnos ezek az emberek mindig idő előtt halnak meg. Nem akarom, nem engedhetem, hogy ez történjen. Egyszeriben visszacsöppentem a középkorba. A nőknek nincs szava. Nem számit, mit gondolok, mit teszek. A lelkemet feszítette a tehetetlenség, leláncolt és nem eresztett. Néztem őket egy darabig, hihetetlennek tűnt, hogy a családunk, a barátaink sem szólnak, tiltakoznak ez ellen. Senki sem néz a másikra, kerülik a pillantásokat, elfordulnak, hogy elrejtsék könnyeiket halálnak öltöznek, gyászruhába, a végzet felé rohannak oly sietve. Hiába bámultam őket egyikük sem akar felém nézni. Idegesített, hogy nem tudok olvasni a tekintetükben, egyikükében sem. Eszeveszett düh, ami tombolt az ereimben ,még sem volt elég ahhoz, hogy megpróbáljam megállítani őket. Valahol mélyen tudtam, nem lenne értelme, hisz ez a feladatuk, ez így helyes.

Elég volt, a szememet ellepték a könnyek, elrohantam ki a kertbe, a langyos szél olyan finoman és puhán ölelt körbe, hogy lassan csillapodott dühöm. A virágok édes illata bátorságot öntött belém, terveket eszeltem, ki de az egyik lehetetlennek tűnt mint a másik. Addig ültem az éjszakában, míg meg nem ért bennem az elhatározás. Sietős léptekkel igyekeztem a szobám felé. A konyhában felkaptam azokat a hozzá valókat, amire szükségem volt a bájitalhoz. Még az ajtót is kulcsra zártam. A szívem hevesen dobogott, s féltem nem sikerül végre hajtani. De ahogy a tükörbe néztem már biztos voltam benne, hogy nem vallhatok kudarcot. Csak bámultam a tükörképem, magával ragadott, képtelen voltam ellenállni, hogy tovább nézzem. Olyan más voltam. A hajam ziláltan festett. Az arcom kipirosodott. De a szememben elevenen csillogott az eltökéltség. Hozzá láttam a főzethez. Amíg forrt elrohantam a folyosó másik végébe. Benyitottam egy ajtón, oda mentem az ágyhoz. Seamus feküdt rajta, Ginny miatt lakott a házban.

Óvatosan felébresztettem.

- Mi a fenét keresel te itt? - morogta félálomba és megdörzsölte a szemeit.

- Gyere velem. Beszélnünk kell! - noszogattam.

- Most?

- Igen - mondtam határozottan - Menj a szobámba, mindjárt megyek én is.

- Hermione….figyelj én bírlak de azért ezt talán mégsem kéne..

- Mi van? - néztem rá megrökönyödve - Nem akarok semmit tőled te szerencsétlen, csak…csináld, amit mondtam.

Ki mentem és átosontam Ginnyhez, őt sem volt könnyebb rá vennem, hogy hajlandó legyen fölkelni. Akárcsak Ron, őt sem lehet egy könnyen kiverni az ágyból. Elszorult a szívem még a gondolattól. Elkezdtem sürgetni Ginnyt. Mikor elmondtam nekik a tervem. Olyan arccal néztek rám, ahogy elmebetegre szokás.

- Te nem vagy normális! - állapította meg Ginny, de lerítt róla, ha tehetné szívesen velem tartana.

- Meg vagy húzatva! Tudodki mindenhol téged keres, ha útközben elkap véged! Vagy gondolj csak arra, mi van ha megsérülsz? Hemione, ez nem játék itt harcolni kell.- hadarta le egy szuszra, épp hogy csak levegőt venni hagyta abba.

- Te nem voltál még ilyen kiképzésen. – folytatta - Kemény, ha ne bírod az iramot véged…

- És hogy akarsz bejutni, lányokat nem engednek be -fojtotta belé a szót Ginny

- Itt jössz te a képbe-fordultam Seamus felé. -Mesélned kell nekem a táborról, és adhatnál pár ruhát is.

- Eszelős vagy ugye tudod? - jelentette ki vigyorogva

- Tudom, de muszáj megtennem. Segítetek?

Bólintottak.

Miközben a főzet ott rotyogott mellettem, Seamus mesélni kezdett. Ginnyvel megegyeztünk, mit is fog mondani a többieknek, mikor észre veszik, hogy eltűntem. Mihelyst felhajtottam az italt, rosszul lettem. Miért nem lehet egyszer jó íze egy bájitalnak? A változás viszont azonnali volt. Mivel Százfűléfőzetre nem lett volna időm, csak egy egyszerű de annál hatásosabb ital készítettem el. Ha minden rendben van segít megváltoztatni a nemem. Ginnyék arcából ítélve hatásos lehetett varázslat. A tükör előtt állva én is osztoztam. Ha jobban megnéztem nem volt hatalmas változás, de mégis elegendő a célom eléréséhez. A hajam visszahúzódott, teljesen rövid lett. Az arcom kicsit erőteljesebbé vált: kevésbé lányossá, de jobbára ugyan az maradt. Ugyan olyan vékony voltam, csak épp fiúban. A legmegdöbbentőbb azonban az volt, hogy nagyon hasonlítottam valakire. Kisebb eltérések ugyan voltak, de a hasonlóság kísérteties volt. Valakire, aki egy régi fotón pont így festett iskolásként.

Még aznap pirkadatkor útra keltem. Remegő lábakkal léptem be a kapun, rettenetes érzés volt. Iszonyatosan féltem, hogy lelepleznek, Egyrészről valami furcsa öröm lett úrrá rajtam. Boldog voltam, hogy végre nem kell tétlenül ülnöm a fenekemen, másrészről pedig ezzel a döntésemmel semmibe vettem minden ember áldozatát, aki Voldemorttól óvott, s ez nem volt valami szép cselekedet. Seamus külön jött tőlem, azt reméltem végig mellettem lesz és fedez majd mondjuk, azt hazudjuk, hogy az unokatestvére vagyok. De nem ment bele, részéről ennyi volt. Azt mondta, nem árul el, de nem segít többet. Így hát egyedül maradtam, innentől magamnak kellet boldogulnom. Rettenetes idegesség, lámpaláz lett úrrá rajtam. Azt hittem menten rosszul leszek, Ezért kicsit vártam mielőtt beléptem volna a kapun. Megpróbáltam lehiggadni és átgondolni a dolgokat. Nagy volt a kockázat, sok az ismerős, bárki felismerhet.

Ahogy végig sétáltam a sátrak mellett, sokan megbámultak. Jó néhányan kárörvendőn vigyorogtak, s gonosz megjegyzéseket tettek a külsőmre. S ebből kiderült, még így is túl lányos voltam. Visszaszólni nem mertem, de szavak nélkül elátkoztam őket. Túl ideges voltam ahhoz, hogy kontrolálni tudjam az erőm. Első utam a tábor vezetőjéhez vezetett. Felkerestem a parancsnokot, ahogy azt Seamus is tanácsolta. Kiutalt számomra egy egyenruhát és megmondta melyik sátorban, fogok lakni. Bár kétkedő arccal faggatott, mert nem ismert, nem emlékezett rám. De hál’istennek ennyivel megúsztam. Ezen felbátorodva, vigyorogva léptem be a 7 számú sátorba. Leendő lakótársaimat látva azonnal lehervadt a mosoly az arcomról, nehéz volt elhinni, hogy a balszerencse idáig üldözzön.

Nem volt valami kellemes fiúként élni, sőt egyenesen kellemetlen, de mit lehet tenni. Az első napon úgy izgultam, hogy majdnem elájultam. Olyan erős hányingerem volt, hogy azt hittem menten kidobom a taccsot, ha valaki hozzám szól. De aztán kiderült, hogy idegességem alaptalan, legalábbis ami a szobatársakat illette. Habár azt nem lehetett mondani, hogy kedvesek voltak, vagy segítőkészek, de legalább nem szekáltak. S már ez nagy szó volt. A beszélgetésükből kiderült, hogy egy össze szokott csapattal van dolgom. Legutóbb is így együtt voltak ugyan ebben a faházban A többiek furcsán néztek rám, próbáltam normális fiúként viselkedni de az még nagyobb megdöbbenést váltott ki. Pedig még szerencsém is volt hisz Harryékkel kerültem egy sátorba. Figyelhettem rájuk. Ráadásul még a feladatokkal sem boldogultam rendesen. A fizikai erőt ugyanis nem járt együtt az alakváltással.

Az első nap volt a legnehezebb. De a folytatás se volt kutya. Korán reggel felsorakoztattak minket a mezőn, gyorsan beálltam Harry és Ron közé, amitől igencsak kissebségi érzésem támadt. Sötét volt még, a Hold szolgáltatta a világítást. Fényesen ragyogott le ránk. Megvilágítva a kiképző mester arcát. Szigorú küllemű ember volt. Hatalmas bajuszcsodával megáldva. A hangja, akár a menydörgés, úgy hatolt az éjszaka csöndjében. Félelmet keltett bennem, ahogy végig sétált előttünk, ráérősen végig mérve mindenkit. A szívem szaporán dobogott, de mindez semmi nem volt ahhoz képest mikor megállt előttem.

- Neve? - kiabálta váratlanul, ijedtemben ugrottam egyet.

- Tom Sheisnthe!

- Maga nem volt itt az első félévben. Jól mondom?

- Igen, uram.

- Miért?

- Egyéni kiképzést kaptam, uram.

Ennyivel meg is elégedett, látszólag. Az elkövetkező napokban állandóan engem szólított, mondván, nem tudja még mennyit, tudok. Minden nap kész rémálomnak bizonyult. De nem futamodhattam meg, ha már idáig eljutottam.

Aztán másfél hét múlva, eljött az a nap:

… - Mutassa be mit tanul t.-szólított ki a sorból, már vagy ezredjére, de most valahogy másként nézett rám. Meghűlt az ereimben a vér. Rájöttem, mit akar. Itt a képzés fele, lassan letelik a két hét. új tábornokot akar, el kell kezdeni a stratégia gyakorlását, és ahhoz szükségünk van arra, hogy tudjuk ki milyen beosztásban fog a csatatéren harcolni.

Erre megy ki a játék.

- Mire vár? Válasszon valakit? - ordította az arcomba. A sor felé fordultam. Kit válasszak? Kit? Olyan kellet, akinek nagyjából ismertem az erejét, a módszereit. Nem akartam leégni. Végül Ronra böktem. Kilépett a sorból és elém állt.

- Milyen harcmodort választ? Kard vagy pálca?

- Kard. - Ez volt az első, ami eszembe jutott. Ebben eddig mindig jónak bizonyultam. Kardot rántottunk…