Az ágyamon feküdtem, délután volt már. Fölálltam és kisurrantam a folyosóra. Végig a sötét ajtók előtt egészen a szobájáig.

A nap utolsó sugaraival vérvörösre festette a szobát, a hatalmas ablak ontotta magából a fényt, a sárgás ,vöröses ragyogás igézően fájdalmasnak tetszett. A tavasz virágainak édes illata áradt. Olyan gyönyörű volt, mégis, a bennem dúló érzelmek nem engedték, hogy a napfény csiklandozó sugarai felmelegítsenek.

Ahogy beléptem megpillantottam őt a tágas ablak előtt, a párkánynak támaszkodva állt. Elmerengve nézte a tájat, de lélekben messze járt, túl a mezőkön, túl az emberi képzeleten. Ő is emésztette magát, túl sokat tudtunk meg, oly kevés idő alatt. Az ajtó csukódására magához tért mélázásából. Rám nézett, majd visszafordult. De az a pillantás örökre beleégette magát a szívembe, olyan megtört volt, amilyenek még sosem láttam. Odasétáltam mellé és én is kinéztem az ablakon. Csöndben álltunk és bámultuk a látóhatárt. Valahol a messze távolban a gondolataink egymásba fonódtak, ugyan arra a ritmusra vert a szívünk, olyan lassan és fájdalmasan, hogy az már fájt.

- Visszakel menne m.-jelentette ki síri hangon. Rá kaptam a tekintetem. Hát ezért ilyen szomorú és megtört.

- Az nem lehet - suttogtam. Felém fordult.

- Holnap vissza kell mennünk a táborba. Felkészülünk az utolsó ütközetre - bizonyára nem szándékosan tette, mégis mintha kész akarva kínzott volna e szavakkal.

- Nem akarom, hogy visszamenj.

- Nem tehetek másképp - mondta és eltávolodott az ablaktól. Utána mentem. Leültem az ágy végébe, ő csak állt és nézett engem, hátát a falnak vetve. Haragudtam rá, bár tudtam, hogy ez a kötelessége s nem tehet ellene. Nem mertem a szemébe nézni, féltem belelát a fejembe. Tekintete tovább vándorolt az ablakra.

- Mire gondolsz? - kérdezte. Követtem a pillantását. A nap lassan letűnt a dombok mögött.

- Ha most elmész, lehet, hogy soha többé nem látlak. - Rá néztem, az arca olyan különös volt.

- Meglehet - sóhajtotta. A hangja elárulta, terhének súlyát, amit mi egyszerű emberek ésszel fel sem foghatunk igazán.

- Hiába, kérnélek, hogy maradj, ugye? - suttogtam, még mindig az arcát fürkészve.

- Tudod jól, hogy nem futamodok meg. - Felálltam és odaléptem elé. Nem fordult felém, nem tudott a szemembe nézni. Arca nem tudta volna elrejteni megkínzott lelkét. Fölálltam és odabújtam hozzá, akár egy kismacska.

- Megszökhetnénk, nem kellene törődnünk többé senkivel és semmivel.- Hirtelen gondolatok voltak ezek, olyanok, amelyekkel az ember eljátszadozik, hiába van tisztába vele, hogy mindez csak ábránd marad, bármennyire is akarja az ellenkezőjét. A nyaka köré fontam a karom.

- Nem lehet, nem tehetjük.

- Tudom. - Szavai mentén mérhetetlen csalódottság áradt széjjel a szívemben, a váratlanul lobbant szenvedélyt kioltva. Leeresztettem a kezem, el akartam menni, de átfogta a derekam és visszahúzott magához.

- Ha nem is változtathatjuk meg a holnapot, megtehetjük, hogy nem gondolunk rá. Éljünk a mának.- Mosolyogott és megcsókolt. Ebbe a csókba vegyült minden keserűségünk és fájdalmunk. Ám ami azután következett az mindennél fájdalmasabb volt. Finoman kezdett a keze lefelé haladni a csjpőmön, az ajkai elkalandoztak a nyakam felé. Ismeretlen érzelmek keltek útra bennem, forrt a vérem és az agyam eltompult. Hát hagytam. Megfogta a kezem és öszzekulcsolódtak az ujjaink, ám ekkor, belém hajtott a fájdalom, ami eloszlatta a ködöt és lecsillapított. A tenyeremen lévő seb, jelzés volt. Eszünkbe jutatta mit is fogadtunk meg. Eltávolodtam. Értetlenül meredt rám.

- Mi a baj?

- Nem tehetjük - leheltem reszketve

- Miért? - kérdezte.

- Harry, a véred kering bennem -emeltem fel a hangom és kinyújtottam a kezem fölfelé fordítva a tenyerem. Úgy nézett, mint aki még mindig nem fogta fel. Pedig csak nem akarta fel fogni.

- Vértestvérek vagyunk. A testvérek pedig nem csinálnak ilyet. Az vérfertőzés lenne. -Lehajtotta a fejét.

- Oldjuk fel az átkot, a nélkül is legyőzöm Voldemortot. - Heveskedett. Magához vont.

- Nem lehet - Eltoltam magamtól a szembe könnycsillant. Ezzel vége volt, elengedett de továbbra is meredten nézett maga elé. Az ajtóhoz érve visszapillantottam. Ott állt a fejét a falnak támasztva, épp ebben a pillanatban bukott le a nap a horizonton, kihűlt érzelmeket, és bánatot hagyva maga után.