Voldemort őrjöngött dühében. Hónapokig tartó munka vált semmivé percekkel ezelőtt. Az csatlósok menekültek uruk pusztító haragja elől.

***

Futottak, ahogy a lábuk bírta, be az erdőbe. A fák fenyegetőn görnyedtek a menekülők fölé. Gyér aljnövényzet kíméletlenül megszaggatta köpenyüket, a hegyes ágak előszeretettel gabalyodtak Hermione hajába és s tépték meg Harry nadrágját.

Csak lassan tudtak haladni, ez alatt a nap utolsó sugarai már alig hatoltak át az egyre sűrűsödő lombok közt. Míg végül elsötétedett minden. Beletelt néhány percbe, míg hozzá szokott a szemük a nagy feketeséghez. Folyton folyvást megbotlottak valamiben. Harry ment elől tőle kicsit lemaradva ott lépdelt Hermione is. Vakon tapogatott maga előtt Harryt keresve, ám ahhoz túl ijedt volt hogy akár egy kicsit is lassítson, így már csak későn vette észre, hogy Harry megtorpant előtte. Egyenesen beleszaladt a fiúba, majd mindketten elborultak.

Ekkor halk kuncogás ütötte meg a fülüket, a hang egy közeli fa mögül jött. Mindketten megpróbáltak feltápászkodni.

 - Hallottad? - kérdezte Harry és hirtelen megállt a mozdulat közben.

-         Mégis mit? - suttogta Hermine kisé talán ijedten.

Újabb rövidke kacaj, amit már mindketten hallottak.

Mikor a hanghoz tartozó alak felfedte magát és kilépett a fák közül, félelmük azon nyomban alább hagyott. Ugyanis a titokzatos zaj gazdája egy lány volt. Nem lehetett idősebb náluk egy-két évvel Hosszú aranyszőke haja csillogó hullámokban omlott a derekára és tovább. Lenge zöld fátyol ruhát viselt s hozzá szemérmetlenül kacér mosolyt, amit nem Hermionéra villantott.

A lány azon nyomban rájött hová is kerültek, mi ez a hely.

Még nagyon régen halott róla, hogy van valahol egy elvarázsolt erdő, ahova, azok az istenek és mágikus lények száműzetettek, akikben már nem hisznek az emberek. Vagy feledésbe merült a dicsőségük. S ha nem tévedett az előttük álló alak nem más volt, mint Daphne a görög mitológia szépséges nimfája, akit Apollón isten addig üldözött szerelmével, míg végső megoldásként babér fává változott. A nimfa közelebb lépett hozzájuk. Hermione idegesen megszólalt:

 - Mennünk kéne!

 - Vigyázzatok, az erdő népe nem szereti az idegeneket - suttogta Daphne, miközben könnyedén suhant előttük a kiálló ágakra ügyet sem vetve.

Harry és Hermione gyorsan a nyomába szegődtek.

 - Kiket értesz az erdő nép alatt? - lihegte Hermione, miután sikerült kiszabadítania magát az egyik csalafinta ág karmai közül.

 - Isteneket, mitikus lényeket - pillantott hátra, majd mikor látta a fiú döbbent arcát, részletezni kezdte.

 - Vámpírok, Hárpiák, Nimfák, Szirének… - Olyan hangon mintha élvezné, hogy ijesztgetheti őket.

 - Milyen istenségekre gondoltál?

 - A föld különböző népei mind-mind más istenekben hittek. Ezek azonban az évezredek során a feledésbe merültek. A természet csodáit ezután, már nem isteneknek tulajdonították, hanem egyszerű véletlennek, az élet körforgása részének.

 - Az erdőt felosztották maguk közt, Északra az északi népek istenei, délre a délieké, nyugatra és keletre pedig a nyugatiak és keletiek istenei kerültek.

 - Tehát itt az istenek uralnak mindent, a saját határaikon belül?

 - Igen és nem is. Mikor egy istenről megfeledkeznek a lelke száműzettetik ide. De teste elporlad, így az erre tévedő emberekben szállnak meg. Vigyáznotok kell, mert még nem minden lélek találta meg a neki megfelelő embert…

 - Most kinek a földjén járunk? - nyelt egyet.

 - A görög istenek birodalmában. - A hangja, olyan volt mintha folyton nevetne.

Hirtelen suhogó hang törte meg a csendet, s nem sokkal később egy nyílvessző repült el előttük. Olyan erővel fúródott bele az egyik száz éves olajfába, hogy az belereccsent.

 - Ez Artemisz! - sikoltotta a nimfa majd, nemes egyszerűséggel babérfává változott. A következő nyílvessző egyenes a nimfa szívébe hatolt. Szinte várták, hogy a fa felsikolt és vér ömlik a kérge mögül.

 - Fussunk!- Rohanni, kezdtek, be a legközelebbi fa mögé. Hermione nem tudott megállt parancsolni kíváncsiságának és gyorsan kilesett mögüle.

A kis tisztásra most egy árnyék suhant be. Egy gyönyörű hófehérnek tetsző felhő.

Egy lélek.

Eközben a nimfa visszaváltozott. Meglepő módon még most ember alakban sem látszott rajta, hogy megsebesült. Zöld ruhája és aranyló haja, még most is ugyanolyan tökéletesnek hatottak.

 - Daphne! Rég láttalak - szólt a lény.

 - Artemisz!

 - Látom két idegent, segítesz. Tudod, mi jár ezért - mosolyogta kárörvendőn.

 - Nem tudsz, megölni tudod jól.

 - Csak várj, nem sokára megtalálom a megfelelő t. - Az árnyalak arca megfeszült. - A bátyám szívért bosszút állok.

 - Apollónak nincs szíve. És neked sincs!

 - Fogd be a szád! - kiabálta magából kikelve az istenség, miközben egyre sötétebbé változott. -De nem te kellesz nekem - sóhajtotta némileg nyugodtabb hangon.

 - Gyere elő idegen - szólalt meg váratlanul elfordult a két gyerek búvóhelyének irányába. - Látlak!

Hermionét láthatatlan erő ragadta meg a kezénél fogva és rángatta elő a fa mögül.

 - Ne! - kiáltottak rá egyszerre ketten. De nem tudott ellenállni. Ahogy kilépet rejtekéből máris egy nyílvessző indult meg felé, s a szívében talált célt. Hermione elterült a földön. Artemisz lebukott s a lelke megszállta a földön heverő testet.

A lány elkezdett hánykolódni, nyöszörögni, majd teljesen mozdulatlanná vált. A másik kettő döbbenten nézte. Majd váratlanul felnyitotta a szemeit és a levegőbe emelkedett, mintha a derekánál megkötött köteleken húzták volna az ég felé.

Sebes pörgésbe kezdett. Olyan gyorsan forgott körbe-körbe, hogy már csak egybefolyó fehér szélforgatagnak tűnt.

Kisvártatva azonban lassulni kezdett mikor végre kivehetővé vált a lány alakja, döbbenet fogadta minkét oldalról. Mintha csak egy mugli könyv oldalairól lépett volna elő. Külsőre ugyan az maradt mint, aki előtte volt. Míg a viharvert esküvői ruha semmivé lett.

A lány testét most durván szabdalt bőrből készült ruha fedte. A hátán egy tegez és egy nyílvesző lógott. Mihelyst a lába érintette a földet, azon nyomban egy nyílvesszőt lőtt ki. Puszta szerencse volt, csak, hogy a nyíl nem ért célba. Harry és a nimfa jobbnak látta menekülőre fogni, s egy szempillantás múlva már el is tűntek az erdőben.

** *

 - Mi volt ez? Miért akart megölni minket és hová lett az a fényes izé… Artemisz?

Daphne lelassított és türelmesen magyarázni kezdte a történteket.

 - Artemisz lelke megszállta a lány testét és most minket üldöz.

 - De hát miért? Nem tettünk semmit - rázta a fejét értetlenül.

 - Mondtam, hogy az istenek utálják az idegeneket.

 - De hát akkor miért nem ölte meg Hermionét?

 - Mert ő volt számára a megfelelő test.

 - Mi alapján választanak testet az istenek lelkei? - kíváncsiskodott, egy pillanatra megfeledkezve a helyzetről. A nimfa újra elindult

 - Ez változó. Van, akit a külsőségek érdekelnek, van, aki azt keresi, akinek embere lelkiekben is hasonló…

 - Meg lehet ölni valahogy? - folytatta a kérdezősködést, miután némileg sikerült visszakormányoznia gondolatait.

 - Nem. De kiűzheted őt a lány testéből.

 - Hogyan?

 - El kell őt vinned a Csillagtóhoz. Ha a bőréhez ér a víz, a tónak ereje elég ahhoz, hogy kiűzze belőle Artemiszt.

 - Miért segítesz nekem?

 - Mert nekem is úgy a jó, ha Artemisznek nincs teste.

Felemelte a kezét és széthúzta fűzfák ágat, felfedve a mögöttük megbúvó piciny tisztást.

-Most jobb lesz, ha lepihensz. Holnap majd sokkal könnyebb lesz minden. – Újra elmosolyodott s közelebb lépett Harryhez. A fiú válaszként hátrált egy lépést. A nimfa megvillantotta csábító mosolyát s magához intette őt. Harry lehajtotta a fejét, mégis mit csináljon. A nő ajánlata egyértelmű volt. Lehuppant egy fa gyökerei közé, s neki támaszkodott a törzsének, onnan nézett fel a csodálatos lényre. Lassan behunyta a szemeit s mielőtt elaludt volna, Ronra gondolt. Ha elmeséni neki, hogy visszautasította ezt a nőt, a fiú ezek után valószínűleg többet szoba sem állna vele, vagy pedig erősen kétségbe vonná férfiasságát.

Reggel igencsak meglepő dologra ébredt. Az első dolog, amit meglátott az egy tőr pengéje volt, amit egyenesen a torkának szegeztek. A tőr Hermionéjé volt. Úgy hajolt fölé, mint a ragadozó, mikor épp áldozata torkát készül átharapni. Harry meg sem tudott szólalni. Első döbbenetét követően, eszébe jutott a pálcája, ami, ha minden igaz, ott lapult a zsebében. Kitapogatta.

 - Milyen érzés a halál küszöbén állni, idegen? - kérdezte.

De válasz helyett egy igézet hagyta el prédája száját. Hermione elrepült háttal egy fának. A varázslat olyan jól sikerült, hogy az ütközés miatt elvesztette az eszméletét. Daphne, aki eddig a háttérben bújt meg, most egy kötelet vett elő, és csavarta az istennő kezére.

 - Ezt nem bírja majd levenni, arra mérget vehetsz - jelentette ki nagy büszkén.

 - És most?

 - Most elviszed a tóhoz.

 - Hogy-hogy viszem? Te nem jössz velünk? - csodálkozott.

 - Ezentúl már -elmutatott nyugat felé-másik isteneké az erdő, nem mehetek.

 - Nélküled nem találok el a tóig.

 - Már nincs messze. Csak kövesd a folyót akkor napnyugtakor már ott is lehettek.

 - Nem tudom eléggé megköszönni, hogy segítettél.

-     Az, hogy megszabadítasz egy kis időre Artemisztől, a legjobb dolog, amit tehetsz velem.

-     Indulj!

 - Hát jó.- Sóhajtott egyet s közelebb ment a fához.

Lassan kinyitotta a szemét, egy kicsit homályos volt a tekintete, de úgy látszott nagyobb kárt nem okozott az ütközés. Első pillantása értetlen volt, az azt követő pedig már gúnyos. Megeresztett egy hanyag félmosolyt, ami talán még sosem jelent meg ezen az arcon.

Gyorsan megragadta a kötél végét és elindult a folyó mentén, kíméletlenül maga után vonszolva a lányt. A bokrokkal és kiálló gyökerekkel folytatott ádáz küzdelem nem könnyítette meg az előre haladást, sem az, hogy Hermione, vagyis Artemisz minduntalan fenyegetőzött, s kérlelte, hogy eressze szabadon. Ő azonban kérlelhetetlennek tűnt. Nem álltak meg pihenőt tartani, nem akart lehetőséget adni a szökésre.

S valóban mikor a nap már nyugodni készült, a sűrű növényzet egyre ritkább lett, s kis fénylő foltként kirajzolódott előttük egy hűs vizű tó képe. Közelebb érve, ugyan az a gondolat fogalmazódott meg mindkettőjük fejében: Ez a leggyönyörűbb hely, ahol valaha is jártak. A nap eltűnt, s a hold vette át a helyét az égen. Megannyi csillagfényesen ragyogott felettük, s a víztükörre pillantva az az érzésük támadt a felszín alatt is fényes kisgömbök úszkálnak. A tó körüli sziklákat ezüstszínű moha lepte be, s a forrás, ahonnan a tavacska merítette végeérhetetlen erejét, halkan csilingelve ontotta magából a bűvös vizet.

Harry elmélázva nézte a csobogó kis vízesést, s nem is hallotta, hogy mögötte mit morog maga elé fogja.

Aztán már csak azt érezte, hogy valaki meglöki hátulról, s ő térde zuhant. Mikor látta, hogy a lány elsuhant mellette, gyorsan feltápászkodott s üldözőbe vette. Felkergette az egyik alacsony sziklára, Hermione csapdába esett.

Nem tudott merre menekülni csak a vízfelé.

Váratlanul felkapta az íjat. s célba vette őt. Harrynek hirtelen ötlete támadt, elindult felé, hátrálásra kényszerítve a lányt. Hermione megcsúszott az egyik nedves mohán s elengedte a kifeszítette íjat, s az sebesen röppent a célpont felé. Harry már csak arra lett figyelmes, hogy a nyílvessző repül. S sajnos mindezt is csak túl későn vette észre. A nyíl ezúttal célba talált, a vállába. Elsőször fel sem fogta mi történt, csak az után érezte meg a nyíl hegyét, miután elérte a lányt, s lelökte a szikláról. De az ötlet nem egészen úgy vált valóra, ahogyan azt ő elképzelte, mert esés közben a lány kétségbe esetten megmarkolta a kötél végét , ami a lába előtt hevert, s mivel ezt Harry nem vette észre nem engedte el idejében.

 Tehetetlenül zuhantak, mindketten bele a hideg vízbe. Megzavarva a kis tisztás évszázados nyugalmát. Szerencsére a tó vize nem volt túl mély csak épp annyira, hogy a fejük kilátszott. Először a fiú bukkant fel, riadt tekintettel pásztázva a víztükröt. Mivel úgy tűnt Hermione elájult, s lesüllyedt a tó aljára, kénytelen volt újra lemerülni, s ott folytatni a keresést. De a válla már irtózatosan fájt, s félt ő is elájul, mielőtt megtalálja a lányt. Gyorsan felemelkedett, hogy levegőt vegyen, s azután újra belevesse magát a kutatásba, de minderre már nem volt szükség. A felszínen ugyanis egy fehér folt úszott, Hermione. Harry gyorsan oda  evickélt valahogy, lássa a lány elájult e vagy már talán nem is lélegzik.

Ám ekkor újra belehasított a fájdalom, Úgy döntött előbb kihúzza a lányt, s majd azután kezd el vizsgálódni. Így is tett. Azonban ahogy hozzá ért a lányhoz, annak kipattantak a szemei s magához tért. Elkezdett csapkodni maga körül, majd mikor rájött, nincs oka a riadalomra lenyugodott. S értetlenül nézett körbe.

 - Hogy kerülök ide? - kérdezte miközben próbálta a víz alá nyomni a víztükrén lebegő szoknyáját..

 - Nem emlékszel? - pislogott.

 - Nem. csak…-de nem derült ki mit akar mondani, mert ekkor meglátta a nyilat.

 - Jesszusom! – sikkantotta - Hát ez meg hogy….?

 - Hosszú történet, úgy hogy hálás lennék, ha előbb kikecmeregnénk innen, utána szívesen elmondok mindent - morogta fájdalmas arccal

 - Persze… persze

Elindultak a part felé, ám a kövek, amik a partot szegélyezték, csúszósak és élesek voltak, nem lehetett olyan egyszerűen átmászni rajtuk. Minduntalan visszacsúsztak, vagy megvágták magukat. Negyedórányi kínkeserves próbálkozás után végül feladták.

 - Most mi lesz? - fordult Hermione az egyre sápadtabb Harry fele.

 - Fogalmam sincs - rázta a fejét.

 - Ha nem jutunk ki innen hamarosan, te elvérzel, és én megfagyok. - azzal megremegett, ezzel adva bizonyítékot állítására.

 - Várj csak… - elgondolkozott egy pillanatra - Gyere ide! - intette magához a lányt, az bizalmatlanul nézett rá. Mivel kudarcot valott a szoknyája vialá paráncsolásában próbált minnél távolabb állni a fiútól.

 - Harry…? - szólt tétovázva, miközben közelebb ment. - Mit akarsz?

Ám mielőtt végig mondhatta volna, a fiú elmerült a vízben. Aztán már csak azt érezte, hogy emelkedik ki a vízből, s hogy eléri a szikla tetejét. Gyorsan megkapaszkodott és felhúzta a magát. Amint teljesen fent volt már fáradtan hanyatlott végig a tetején.

Csakhogy másodperceken belül észbekapott és újra felült. Előre lendült és a kezét nyújtotta Harrynek

Mivel Harry nem tudta használni az egyik kezét, jobb híján kénytelen volt elfogadni a sejtséget. Mindez nem volt olyan könnyű. Minden erejét latba kellet vetnie, hogy sikerüljön felhúznia magát. Végül sikerült egy nagy lendületet vennie és egy utolsó rántással, felemelte a sziklára. Mindketten a hátukra fordulva feküdtek egy ideig, hogy kipihenjék magukat, mielőtt tovább indulnak. A fiú oldalra fordította a fejét, s végig nézett a lányon. Ott feküdt csurom vizes ruhában. A haja kuszán lógott a vállára, a holdfénye még fehérebbé varázsolta a bőrét és a szeme is ezüstösen csillogott, fekete szempillái mögött. Olyan megnyugtató volt nézni, ahogy lélegzik, s békésen nézi az éjszakai eget, amely legalább olyan titokzatos volt az embereknek, amennyire Hermione volt ebben a percben Harry számára. A lány megérezte, hogy Harry nézi, oda fordította a fejét. De az gyorsan elkapta a tekintetét.

 - Mennünk kéne!- szólalt meg sietve Harry, s felállt.

 - Igazad van. - Bólintott Hermione, majd ő is felemelkedett. Vetettek egy utolsó pillantást a tóra majd bevetették magukat a végtelen erdőbe.