Harry végig vágtatott a folyosókon. Kóválygott a feje. Egyfelől Hermionéról kiderült: az évszázad gyilkosának unokája, másfelől, pedig magával ragadta a lány lénye. Elmerengett.

- Vajon mik ezek a furcsa érzések? - kérdezte magától - Arra számítottam, hogy félni, tartani fogok tőle, hisz... De mind ezek ellenére... Mást éreztem, eddig még soha ehhez hasonló nem jutott az eszembe Hermionéval kapcsolatban. Olyan szép volt és előkelő, mint a legnemesebb úrhölgy, úgy nézett ki, úgy táncolt.... Kecsesen. Nem ugyan az a lány, akit megismertem. Ez egy másik ember. Ez a Hermione teljesen máshogy viselkedik. Nem pöröl mindenért, inkább ő is velünk tart bármi legyen is az, fenntartások nélkül. Bátor, izgalmas és nem utolsó sorban... Gyönyörű. Nem erre még csak gondolnom se szabad! De mégis a haja, a bőre, az illata...

Merengéséből a hirtelen támadt zsivaj rázta fel .A Nagy terembe lépve, látta csak a zaj kitörésének okát. Az iskola férfi tagjai már mind felsorakoztak. Gyorsan lesietett és ő is közéjűk állt, közben pedig a bejáratott nézte. Várta mikor bukkan föl a lány, de az nem jött. Elkezdődött a szertartás. Dumbledore újra szólásra emelkedet.

- Kezdetét veszi hát az ünnepély fénypontja - hangja derűsen csengett, de égszínkék szemeiben a bánat csillogott. - Egyenként megy oda mindenki kiválasztottjához. Kérem a Mardekárház tanulóit, hogy kezdjék meg a szertartást.

A sor elején természetesen Draco Malfoy állt. Pansy odament hozzá és átadott neki egy kis sötétzöld, selyem erszényt. A fiú kinyitotta és kivett belőle egy apró ezüst ékkövekkel díszített szelencét. Draco bele nézett, undok mosoly terült szét az arcán. Megcsókolta a barátnőjét, nyílt titok volt, hogy Malfoy és Parkinson az évvégén egybe kelnek. Napok óta erről cikkeznek az újságok, és ha valaki nem hitt volna a Reggeli Prófétának, akkor megcsodálhatta a mardekáros lány kezén díszelgő hatalmas gyémánt kígyógyűrűt, amely eljegyzésük bizonyítéka volt.

Az a pletyka is felmerült, hogy a lány netán terhes azért siettetik a frigyet, de ebben senki sem lehetett biztos csak ők maguk. Kis idő múlva a Griffendélen volt a sor. Ron igencsak utálkozó arcot vágott mikor megpillantotta húgát, aki épp Malfoyék búcsúzkodási módszerét gyakorolta Deannel. Aztán Ginny nagy nehezen átkászálódott bátyához és egy nagy öleléssel jutalmazta testvérét, amiért, talán a helyzetre való tekintettel, nem tett megjegyzést az előbbiért.

Utána Harry következett. A fiú kezdte kellemetlenül érinteni a dolog, tudta jól senki nem fog oda menni hozzá. Minden szem rá szegeződött. Már épp szólni akart erről, mikor az előtte állok szét húzódtak és valaki előlépet mögülük.

A lány hófehér ruhája finoman lengett, sötét barna haja lágyan simogatta hófehér bőrét. Elbűvölő szemei egyenesen az ő szemébe nézte. Hermione lassan oda lépett elé. Levette a nyakából a csillogó láncot és Harry nyakába, akasztotta mind ezt néma csöndben. A fiú végig őt nézte, most lehajtotta a fejét, hogy szemügyre vegye az ajándékot. Szeme megakadt a kicsiny smaragd medálon. Fölpillantott.

- Nem fogadhatom el! - suttogta, de a lány elmosolyodott.

- Ez az egyetlen kincsem, amit adhatok. - Végig simította Harry arcát. A többiek tátott szájjal figyelték a jelentet. Hosszú ideig a két fiatal csak bámult egymás szemébe. A meghitt pillanatnak végül Dumbledore vetett végett.

- Kérem, hogy mindenki használja ki az utolsó zeneszámot, majd vonuljanak vissza háló körletükbe, hisz holnap nehéz napotok lesz.

Lassacskán felcsengett a bál végét jelző lassú zene. A diákok felvonultak parkettre.

- Ti nem jöttök? - kérdezte Neville, aki nem kis nehézségébe került átverekednie magát a tömegen....

1996. november. 1?

Egészen különöset álmodtam. Éjszaka valaki belopódzott a szobába, felkeltem, hogy megnézzem ki az, de akkor elsötétült minden. Amint felébredtem rádöbbentem, mindez nem csupán álom volt…

Egy különös helyen ébredtem. A fejem még mindig kóválygott. Mélyzöld selyem ágyneműben feküdtem, egy gazdagon faragott ébenfa ágyban. A szoba mindössze az említett ágyból, egy szekrényből és egy másik ülő alkalmatosságból állt. Az uralkodó szín a zöld volt, ami meglehetősen nyugtalanított az a kígyó motívumok a helység összes létező zugában. Halvány sejtelmem sem volt hová kerültem. Mi előtt még teljes kétségbe estem volna…

Valaki kopogtatott az ajtón, lassú léptekkel mentem és aggodalommal a szívemben, kinyitottam azt. Félelmem azonban alaptalannak bizonyult. Egy 30 év körüli nő állt előttem. Apró fakó zöld szeme és vékony ajkai voltak, de kedvesen mosolygott mikor megpillantott, de ez a mosoly nem tartott soká. Szőkés vállig érő haját kiengedve hordta, valami azt súgta, bízhatok benne, hogy valahonnan ismerem, pedig biztos lettem volna benne, hogy még sosem láttam.

- Susan a nevem. - mutatkozott be rekedtes hangján. - Én vagyok az úrnő szolgája. - itt meghajolt. Kis ideig csak álltam ott döbbenettől földbegyökerezett lábbal: ”úrnő”?

- Mit beszél? Mi ez a hely? És hogy kerülök egyáltalán ide? - kérdeztem. Miközben ő bejött a szobába.

- Azt hiszem ezt nem nekem, kell elmondanom, úrnőm. - hajtotta meg a fejét. - Most az lesz a legjobb, ha felöltözik a vacsorához. Ott majd mindent megtud idejében.

Oda sétált a szekrényhez és kinyitotta. Csodás látvány tárult a szemem elé, szebbnél szebb ruhák foglaltak helyet a fogason. A gyönyörű ruhák mindegyike sötét színű volt akár az éjszaka. Susan kivett egyet.

- Ez lesz a legmegfelelőbb - mutatott rá.- Ez tökéletes.

Valóban az volt.

Szénfekete bársony talár, alá éj kék selyemruhát húztam. Olyan szép volt, még sosem láttam ehhez fogható finom ruhát. Elegáns volt és mégis annyira… annyira… nem is tudom, nincs megfelelő szó arra az érzésre, amit a ruha viselése váltott ki.

- Üljön le, had fésüljem meg!

- Boldogulok magam is, köszönöm. - utasítottam vissza, de ő nem nyughatott, így engedtem neki. A tükörből láttam, hogy a szeme furcsán elbambul. Rám néz, a szemeimet fürkészi, elmosolyodik sóhajt egyet, majd folytatja a fésülést.

- Most figyeljen ide, kérem. Fogadja meg, amit most mondani fogok. Először is mindig legyen tisztelettudó, csak akkor beszéljen, ha kérdezik. Aztán ne tűnjön gyávának, s ne legyen szemtelen sem. Értette? - Mindezt már útközben osztotta meg velem, aggodalmas hangja megrémített.

- Igen! - kezdett úrrá lenni rajtam a félelem. Vajon ki ez az ember és mit akar tőlem. Az ajtó kinyílt, s én beléptem rajta reszkető lábbakkal.

Tágas, magas mennyezetű márvány ebédlőben találtam magam. Középen egy hosszú, fekete, anyaggal leborított asztal foglalt helyet. A függönyöket elhúzták a tűz sem égett a kandallóban, a dermesztő hideg átjárta az egész étkezőt.

Az asztal másik oldalán egy alak ült, de a gyér gyertyafény miatt nem láthattam az arcát.

- Foglalj helyet. - Hangja hideg volt és érzelmektől mentes. Szó nélkül teljesítettem kérését.

- Olyan vagy akár az anyád - mondta ridegen. Nem igazán tudtam mire vélni a kijelentést, megdermesztett a gondolat, hogy ez az ember, ez az ijesztő alak ismer engem. Ezernyi kérdés tolongott a fejemben.

- Ismerte az anyámat? - kérdeztem, megfeledkezve, arról, amit Susan mondott.

- Ami azt illeti igen. - Hangjában nyoma sem volt meglepődöttségnek, vagy haragnak, mert meg szólaltam.

- Akkor azt is tudnia kell ki volt az apám igaz? - szegeztem neki a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott. Mostanra minden félelmem elszállt.

Bólintott.

- Ki?

- Erre magadtól is rá fogsz jönni előbb vagy utóbb! - felelte ridegen. Több érzelgősséget vártam volna. Hisz ez azért elég lényeges kérdés. Legalábbis az én szempontomból biztosan az.

Eddig ismeretlen érzés kerített hatalmába. Tudat alatt tartottam tőle, sötét gonoszság árat a lényéből. Kilátástalan helyzetem nyugtalanná és meggondolatlanná tett.

- Ki maga? - suttogtam reszketve. Kegyetlen, örömtelen kacajt hallatott.

- Hát nem találod ki? Nekem azt mondták okos boszorkány vagy.

Az agyam lázasan keresett a lehetséges személyek közt, de egyik lehetetlenebbnek tűnt, mint a másik. Így hát ültünk egy ideig, majd hirtelen felállt, de olyan ijesztő hirtelenséggel, hogy összerezzentem tőle. Lassan közeledett felém. Tisztulni kezdett a kép, ahogy belépett egy gyertyák fénykörébe. A felsejlő arc életem végéig kísérteni fog ebben biztos vagyok.

A kréta fehér bőr, hosszú pókszerű ujjak. Mozgása mégis egy kígyót idézett bennem. Bár még sosem láttam ennek ellenére, azonnal rájöttem az idegen kilétére.

- Voldemort - motyogtam. Ő bólintott.

- De ennyi elég is lesz, egyelőre. A lényeget már tudod. Távozhatsz.

- De....

- Távozz! - emelte fel a hangját.

Jobbnak láttam indulni. Az ajtó nyílt s Susan már várt rám a másik oldalán. Én szó nélkül elrohantam mellette, vissza a szobámba. Végig dőltem az ágyon. Képtelen voltam racionálisan gondolkodni. Vagy egyszerűen nem tudtam, mit gondoljak. Itt vagyok annak az embernek a házába, aki megkeserítette az én és barátaim életét.

Miért kell ennek a sok szörnyűségnek éppen velem megtörténnie. Álomba sírtam magam, azt remélve holnap felébredek, s ott találom magam az ágyamban, s hallgatom a szüleim békés szuszogását, melyek átszűrődnek a szomszéd szobából.

Másnap híre ment a diákok közt, hogy Hermione Ganger eltűnt, de mint kiderült vele egy időben a mardekárosok egy része is búcsút intett az iskolának. Senki sem tudta mire vélni a dolgot.