1996. december 24.

Elégedett lehetek, mert minden fiú engem bámult a teremben, ami igen ritka számba ment nálam. Többen is felkértek, így táncoltam Justinnal, Deannal, Seamus-szal......,majd Ronnal. Beszélgetni kezdtünk:

 - Harry miért nem táncol? Olyan furcsa mostanában - suttogtam, miközben őt néztem Ron válla fölött.

 - Igen - mondta és elkomorodott. - Gyere ki egy picit! - kimentünk a teremből, ki a parkba. Még 10 óra se volt. A Rengeteg felé vezetett, majd megálltunk egy sötét bokor mögött. Üyelve, hogy egyetlen turbékoló párocska se legyen a közelben.

 - Mit szeretnél? - kérdeztem. Az egyetlen fényforrás a tó víztükrén meg-megcsillanó ablakok fénye. Ő körül nézet biztos nincs-e a közelben senki, gyanúsan nyugtalannak tűnt.

 - Te nem tudsz róla, de...szóval....emlékszel még arra a jóslatra...? - dadogta, valamilyen oknál fogva felettébb zavarba jött. A zene még itt is hallatszott, bár elég halkan.

 - Persze mi van vele?

 - Hermione, a jóslat igazából... nem tört össze.

 - Mi csoda? De hát. .de hát……Miért nem mondtátok el nekem...? - hitetlenkedtem.

 - Én is csak ma szereztem róla tudomást - védekezett.

 - És mi volt benne? - Próbáltam lehiggadni.

 - Nem tudom szó szerint, de ezt nem tőlem kéne hallanod, hanem...

 - Tőlem. - Szólalt meg egy hang a Ron háta mögött, aki ijedtében ugrott egyet. Egy vékony fiú alakja bukkant elő a sötétből. Harry olyan csöndben lopakodott utánunk, hogy nem is hallottuk.

 - Akkor én megyek is! - mondta sietve Ron, azzal elillant.

 - Miért nem mondtad el? - vontam kérdőre, most már meg se próbáltam lehiggadni. Dühösen meredtem rá. Harry szemében olyan keserűség tükröződött, hogy haragom rögtön elszállt

 - Nem akartam, hogy aggódjatok! - suttogta, még mindig nem nézett a szemembe.

 - De hát miért?

Elmondta, szóról szóra. Megdöbbenve hallgattam, majd felsikkantottam. Hát ő az Egyetlen, az egyik fél a háborúban. A végső háborúban mely véget vet az ősi viszálynak,  Mardekár és Griffendél között. S, hogy ki lesz az, akit ezt eldönti…én.

 - Mi a baj?

 - Harry ez nem lehet ez lehetetlen! - néztem a szemébe, ő viszonozta a pillantást. - Én már halottam az Egyetlenről.

 - De erről csak én és Dumbledore tudunk! Az lehetetlen! - ellenkezett. - Mégis hol hallottad volna?

 - Álmomban, mikor az a furcsa rohamom volt.

 - Mit hallottál pontosan? - Húzta össze a szemöldökét.

 - Az egész olyan különös volt. Hangokat hallottam, képeket, arcokat, túl sok arcot, minden olyan zavaros volt, és az hang, ami egyfolytában ismételgetett egy szöveget.

  - Mit mondott? - Megragadta a két könyököm.

 - "Eljő az utód...Ki végzete lesz az Egyetlennek...Általa lesz gyengébb vagy erősebb...A lányban két féle erő lakik, rajta áll végül melyik teljesedik be rajta...Az utódok harcában döntő szerepe lészen...Benne keveredik a három vére...Egyesülve a négyek hatalma a legbátrabban...Az ősi bűbáj rá nem hat, előbb jön rá lényének titkára, mint azt szabadna, ezzel hívva ki maga ellen a sorsot...Testét megpecsételi a szerelem és a gyűlölet szimbóluma... " - idéztem fel. Harryre emeltem a tekintetem. Ő döbbenten meredt rám. Végül nagy nehezen megszólalt.

 - Tudod mit jelent ez?

 - Csak foszlányokat. De jobb, ha nem itt folytatjuk! - sziszegtem, miközben már indultam is a kastély irányába. Követett. Nem sokkal később már a hideg márvány lépcső fokait tapostuk.

 - Hova megyünk? - lihegte.

 - A Szükség Szobájába

Kinyitottam az ajtót és betuszkoltam rajta. A teremben most csak egy kandalló volt, melyben barátságos tűz ropogott. Előtte ütött kopott szőnyeg foglalt helyet. Egy bordó kanapéval kiegészítve. Én macskamód lekuporodtam a szőnyegre, ő pedig a kanapén foglalt helyet.

 - Nos? - szólalt meg. Nem fordultam meg, még mindig kitartóan néztem a lobogó lángokat.

 - Se neked, se Ronnak nem beszéltem erről, és szeretném, ha ez így is maradna - kezdtem bele komolyan. Ő bólintott, belegyezését adva. - Szóval, egy ideje furcsa képeket látok. Ezek az álmok nyár óta minden teli holdkor megjelennek. Két ember szerepel bennük. Egy férfi és egy nő. Kezdetben annyi idősek voltak, mint mi, a fiú mardekáros a lány hollóhátas. Szerelmesek, a férfi valamiért félelmet kelt az emberekben, bántja a lányt, de az mégis szereti, állandóan veszekednek valami miatt… Aztán a legutolsó jelenésben a nőről kiderül valami, a férfi dühös lesz, de az okát nem tudom, és ez még nem minden. - Megfordultam, Harry figyelmesen hallgatott.

 - Igen ééés ....még mi történt...? - faggatózott.

 - Aztán álmodtam egy nagyon furcsát. Amit már meséltem. - Ahogy tovább mondtam Harry arcán a megdöbbenést, gyanakvás vette át. Ő nem szólt, valamiért késztetést éreztem, hogy elmondjam neki a teljes igazságot.

 - Van még valami - szólaltam meg hirtelen, felnézett. - Születésnapomra kaptam anyától egy smaragd medált, amit egy kígyó és egy rózsa díszít.

 - A szerelem és a gyűlölet szimbóluma - mondta.

 - Erről a nyakékről beszélt Binns is. Az után az óra után a könyvtárba rohantam, megnéztem az egyik évkönyvet... Harry benne voltak azok, akik, az álmaimban szerepelnek! - Föltérdeltem.- Ők a nagyszüleim, és láttam benne...az .... az anyámat.

 - Miket beszélsz? - vonta fel a szemöldökét.

 - Ugyan ez a nyaklánc - itt fölemeltem a medált - volt az nő nyakába is, láttam.

 - De, ha megtaláltad őket az évkönyvben, akkor azt is tudod kik ők.

 - Az nagyanyám neve Caliga  Celoqui, az nagyapámé pedig... Biztos vagyok benne, hogy már hallottam ezt a nevet máskor is de ne emlékszem hol...

 - Ki az? - nyomatékosodott, olyan hangon, mint aki sejti a választ de bizonyítékot akar.

 - Tom Denem - böktem ki végül.

Harry fölugrott és hátrálni kezdett az ajtó felé, közben pedig olyan arcot vágott mint, akinek legszörnyűbb gyanúja vált valóra.

 - Mi az? - kérdeztem remegő hangon.

 - Hermione, ő nem lehet a nagyapád! Ez biztos csak tévedés! - nyugtatgatta magát.

-Miért ki ő?- én is fölálltam közelebb mentem hozzá értetlen szemeket meresztve.

 - Te is tudod. Egész éltemben vele küzdöttem, ő ölte meg a szüleim...

Mintha lámpát gyújtottak volna a fejemben, s legalább olyan sebességgel zuhant a szívemre egy kőszikla.

 -Te jó ég!

Ennyit tudtam kibökni. Az arcom hamuszínűre váltott.

Azt kívántam, bár mindez ne is derült volna ki, maradt volna örökre az értetlenség homályába fedve. Könnyek szöktek a szemembe.

Lassú léptekkel visszamentem és lerogytam a kanapéra. Harry leült mellém.

 - Voldemort vére folyik az ereimben -, suttogtam kétségbe esve

 - Mindez lehet a véletlen művei is! A hasonlóság közted a nő és Denem közt, lehet, hogy Dolohov átka manipulálja az álmaidat, Voldemort parancsára, s a kő is csak véletlenül került a családod birtokába.

 - Ennek így semmi értelme Harry! A tetoválás is kirajzolódtam már!

 - Milyen tetoválás? - kérdezte.

Felé fordultam és a szemébe néztem.

 - A kígyó és a rózsa "a testét megpecsételi a szerelem és a gyűlölet szimbóluma" – magyaráztam - Mikor álmodtam róluk, arra riadtam fel, hogy a fájdalom belenyilall a vállamba és... Várj, megmutatom!

Megfordultam és kibújtam a talár felső részéből, s leresztetem a derekamra a ruhát, szabadon hagyva a felsőtestem. Ha a fejem nem kavargott volna olyan eszeveszett sebességgel, valószínűleg, elpirulok. A kandallóban barátságosan pattogott a tűz, félhomályos derengésbe vonva szobát. Hallottam, hogy megmozdul mögöttem. Éreztem, ahogy a kezével megérinti a hátam, végighúzza hideg ujjait a motívum mentén. Beleremegtem. Hirtelen fellobbant bennem a vágy, a harag egy furcsa formája. De távoliként hatott mintha nem is a sajátom volna. Ekkor egy határozott hangcsendült fel, McGalagonyé

"Kéretik minden diák gyülekezzen a Nagyteremben. "

Gyorsan elkapta a kezét, fölpattant, mint akibe áramot vezettek, de az arca olyan volt mintha mély merengésből tért volna magához.

 - Men..mennünk kell! - szólt majd, kirohant a szobából.

Írj kritikát!