1996. október. 31.

Hallowen

Ez a nap örökre bevésődik majd az emlékezetembe. A rengeteg kérdés, a megfejtetlen titkok rejtélyek, amik az elmúlt hónapokban keringtek körülöttem egyszerre világossá érthetővé váltak. De a tudás, ezúttal nem hozott megnyugvást. Sőt, ha lehet ezt mondani még nagyobb zavart keltett a fejemben.

A megvilágosodáshoz nem más, mint legkedvesebb halott professzorom, Binns segített hozzá. A professzor ma kivételesen izgalmas mágia történet órát tartott. Többek szerint pálya futása alatt először.

- A mai órán az ókori legendákról tanulunk majd. Nevezetesen egy rendkívül közkedvelt mítoszról, a négyekről és utódaikról. – Elfordult, és felírta a mind a négy alapító nevét a táblára. - Sokat hallhattatok már a világot súlytó háborúról, amit az alapítok, idéztek elő. Annál kevesebbet viszont mindezt kiváltó okról. Sok mendemonda kering persze erről is, mint sok minden másról. Azonban nekünk biztos forrásból származó tények állnak szolgálatunkban. Eme forrás nem más, mint egy kódex. A Kódex. Melyet nem más, mint Hugrabug Helga írt, s bűvölt el úgy, hogy az azóta is lejegyez minden eseményt, mely az alapítók és utódaikkal történt, a mai napig.

- És hol van most ez a kódex?

- Oh, a Kódex itt van a Roxfortban.

A diákok egymásra néztek s izgalommal várták a továbbiakat.

- Igazgatóról igazgatóra öröklődik. Esküben kell megfogadnia minden igazgatónak, hogy védelmezi a Kódexet és megakadályozzák, hogy rossz kezekbe kerüljön.

- Mégis miért? Ilyen fontos az a könyv?

- Még hogy fontos?! A legfontosabb dokumentum, ami ránk maradt az évszázadok alatt! Képzelje csak el, ha illetéktelen kezekbe kerülne! Olyan titkokat őriz ez a könyv, melyek sötétségbe boríthatják a világunkat, felboríthatnák az egyensúlyt!

Mindezt olyan szokatlan szenvedéllyel mondta, hogy többek arcára a döbbenet mellet a rémület is kiült az arcára. Valóban ilyen nagy dolgokat zárhat magába egyetlen poros könyv? Ha képes volt kihozni a sodrából halálosan nyugodt, mellesleg halott professzorunkat bizonyára.

- A valódi válaszokat arra a rengeteg kérdésre, ami az évszázadok óta valaha is felmerült eme kódex rejti magába, s e hatalmas tudásnak csak egészen kevéske részével vagyunk tisztában. No de kezdjük az alapoknál. Azt bizonyára már mindannyian tudják, hogy a négyek együtt nevelkedtek, s alapították a Roxfortot, de azt nem, hogy a ketten közülük nem csupán barátok, de szerelmesek is voltak. Griffendél és Hollóhát zavartalanul éltek kettesben, mit sem tudva a féltékeny harmadikról. Mardekárról, aki nem tudta elviselni a tényt, hogy egyszer az életben nem kap meg valamit. Kieszelt egy ördögi tervet. Alaptomos csellel elcsalta Godricot Hedvig mellől, eközben ő rátámadt a lányra. Griffendél tudomást szerzett erről, s megindította a háborút a kígyónyelvű ellen. Ezzel kezdetét vette egy sötétkorszak, ami az óta is fel- fel bukkan, áldozatokat szedve. Ilyen háborúra azonban már 15 éve nem került sor.

Nagyot sóhajtott, s többen lehajtották a fejüket. Én és Ron lopva Harryre pillantottunk.

- Most azonban térjünk vissza az eredeti anyaghoz. Kilenc hónap elteltével Hollóhát életet adott egy kislánynak, Métisznek, melynek Mardekár volt az apja, s amely nem szabad akaratból fogant. Mikor Griffendél erről tudomást szerzett, haragra gerjedt, száműzetette feleségét újszülött gyermekével. S hamarosan új arát hozott a kastélyába, próbálva elfeledni Hedviget. S bár gyermeke született a másik asszonytól sosem volt képes megszűnni szeretni. – Lavander Brown hatalmasat sóhajtott s ködös tekintettel ábrándozott a nagy betűs, szívszaggató szerelemről.

- Hollóhát egy elhagyatott viskóba menekült s nevelte lányát. Szerelme megtagadta őt, s csábítója messze földön járt s más ágyakban keresett menedéket. Ős is új asszonyt talált maga mellé s nemzett egy újabb gyermeket. – A professzor egy- egy vonalat húzott Mardekár és Griffendél nevéből, majd egy újabbat Mardekáréból és Hollóhátéból, amit összekötött, s alá a Métisz nevet írta. - Éktelen keserűségében elátkozta a két férfit. Ne leljen megnyugvást a vérük, míg ki nem oltják egymás vérét. Ne éljen az egyik, míg él a másik.

Mellettem Harry, valami rejtélyes okból kifolyólag, rekedten felnyögött. Rákaptam a fejem, ő elvörösödve leszegte sajátját.

- Hollóhát nem is sejtette mit tett. A kívánsága átokká vált, olyan erős átokká, amit ember fia meg nem törhet. Tizenöt év telt, s a háború egyre nagyobb méreteket öltött. Nem volt győztes, de annál több vesztes volt. Házak égtek, gyermekek maradtak árván, s nem volt kiút a harcból, míg valamelyikük nem győzedelmeskedik. De a csatákat felváltva nyerte hol egyik, hol másik, döntetlenre ált a háború. A felek nem nyugodhattak, Hollóhát átkának híre mindenkihez elért. Hugrabug már képtelen volt tovább tűrni az emberek szenvedését. Felkereste Hollóhátat és arra kérte oldja fel az igézetet, s vessen véget mindennek. De ő nem volt hajlandó ezt megtenni, de hajlandó volt enyhíteni a helyzeten. Lánya tizenhat esztendős volt, s mit sem tudott a körülötte folyó háborúról, mely kitörésének oka ő maga volt. Míg anyja magához nem hívta a tizenhatodik születésnapján. – itt elhallgatott.

- És mi történt, professzor?- szegezte neki kérdést valaki a hátsó sorokból. Mindenki kidülledt szemekkel várta a történet következő fejezetét, tűkön ülve várták a választ.

- Hollóhát elmesélt neki mindent, a lány belegyezett a bűbájba, amit Hugrabug és ő együtt találtak ki, s tartottak megfelelőnek. Újabb átkot szórtak, de ezúttal Métiszre. S e szerint Hollóhát utódai közül kerül ki majd az a lány, aki véget vet a végtelen harcnak, s eldönti ki lesz a győzedelmeskedő. S ezt megpecsételendő egy tetoválást égettek a lány bőrébe, a szerelem és a gyűlölet szimbólumát.

Éreztem, hogy egyre lejjebb süllyedek a székemben, minden szó egyre nehezebbnek tűnt a lelkemen.

- De a bűbáj nem úgy hatott, ahogy gondolták. Újabb évek teltek el s nem történt semmi. Hugrabugnak fia született, s Hollóhát lányának, Métisznek pedig lánya. De a viszály a két varázsló közt nem halványult, Mardekár és Griffendél még mindig harcban álltak. Mardekár belefáradt a küzdelembe, s halva, hogy egy lány, régi szerelmének örököse, végleg győzelemhez jutathatná, kerestetni kezdte Métiszt. Mikor ő erről tudomást szerzett elrejtette gyermekét, s újabb bűbáj bocsátott rá, miszerint a gyermek nem jöhet rá kilétére, tizenhatodik születésnapjáig. Mardekár soha nem talált rá a gyermekre. S a kettő sosem békült meg. Nemzedékek születtek s haltak meg. S az örökösök kiléte egyre inkább a feledésbe merült. Az idők folyamán fel-felbukkantak nagyhatalmú varázslók s iszonyú háborúkkal sújtották a világot, a teljes hatalomért. Az utolsó feljegyzésünk az utódokról, nem árul el sokat. Mindössze annyit, hogy Hugrabug leszármazottja házasságot kötött Métisz leányával, s így a hármak vére egyesült, de a másik két vérvonal Griffendélé és Mardekáré sosem került kapcsolatba egymással. Az ő vérük tisztán öröklődött, de, hogy kiben az mindmáig titok. Persze feltételezések vannak, de semmi biztosat nem tudunk.

- Hogyan néz ki ez a szimbólum, tanár úr? - kérdezte valaki. A professzor fel pillantott enyhe döbbenettel konstatálva, hogy a diákok figyelemmel kísérik mondandóját.

- Egy rózsa és egy kígyó. Sokan úgy tartják ez a jelképe a szerelemnek, Godric és Hedvig szerelmének, és a gyűlöletnek. Griffendél és Mardekár viszályának és az ebből fakadó szenvedésnek.

- Mi történt a négyekkel? Hogyan haltak meg?

- Hollóhát végül öngyilkos lett, nem bírta elviselni a fájdalmat. Egy tőrt döfött a szívében, abban a kastélyban, ahol ők éltek Griffendéllel, s ahol Mardekár megalázta. Mardekár és Griffendél nem jutottak el odáig, hogy megküzdjenek egymással, meghaltak természetes halállal. Utódaik azonban az idők folyamán folyamatosan harcban álltak egymással. Hugrabug volt az, akinek jóvoltából tudunk mind erről, ahogy azt már említettem. Ő élt a legtovább, s halálos ágyán lejegyezte mindezt.

- Professzor? - Hallottam saját remegő hangomat.

- Igen Miss. Granger?

- Hogyan nézett ki pontosan ez a szimbólum?

- Mutatom. – Föl emelt egy könyvet, amin egy nyakláncról készült illusztráció díszelgett. Parvatti és Leavander gyönyörködve fel nyögött mögöttem.

- Ez a nyakék a kulcs a Kódexhez, s a benne lévő szimbólum az, amit a lány bőrébe égettek. Ez is, ahogyan a tetoválás, nemzedékről nemzedékre száll.

Ennek láttán legszörnyűbb gyanúm vált valóra: az a bizonyos lánc most az én tulajdonomat képezi; és ugyanez a lánc jelent meg a legutolsó álmomban Caliga nyakában is. Mind ez nem lehet a véletlen műve, a hasonlóság külsőben, a tetoválás, a lánc.

Szinte észre sem vettem, hogy kicsöngettek, Harry rángatott ki az osztályból, gépies mozdulatokkal pakolni kezdtem és a könyvtár felé vettem az irányt.

Péntek lévén a fiúk nem kis felháborodására.

- De hát holnap szombat van, Hermione! - kiáltott utánam Ron.

Bevetettem magam a polcok közé, addig nyomoztam, míg meg nem találtam, amit kerestem, egy évkönyvben.

A két képre az 1944-ben végzett diákok sorában. A fiú fotója alatt ez: Tom Rowle Denem, a lányé alatt pedig ez állt: Caliga Celoqui. Ők szerepelnek tehát az álmaimban. A Denem név valamiért furcsán ismerősnek tűnt, de fogalmam sincs honnan. Más kötötte le a figyelmemet. A hasonlóság még döbbenetesebben hatott. Ha nem ülök, valószínűleg lerogyom a padlóra.

A fiú vékony hegyes álla – döbbenten megtapogattam az állam – a lány szemei és orra, akár az enyémek. Az álmaim tehát nem álmok, emlékek, e két ember emlékei.

De kik ők nekem?

Talán a szüleim? Nem, az lehetetlen, ahhoz túl öregek.

Mindig is csodálkoztam, hogy nem igazán hasonlítottam a szüleimre, az ő bőrük barnás volt, enyém viszont tejfehér. Igazán egyetlen tulajdonságot sem tudtam volna megnevezni, amit netán tőlük örökölhettem. Mikor kicsi voltam, s rákérdeztem ők, azzal magyarázták, hogy inkább a nagyszüleimre ütöttem, mivel őket nem ismertem, nem volt okom mást hinni.

Teljesen megzavarodtam.

Ki vagyok én?

Nem vagyok Granger. Soha nem is voltam az.

- Hát ezért akart a Hollóhátba osztani a süveg – suttogtam. Egymást kergették fejemben a gondolatok. A kezemből kiesett a könyv. Hangos puffanással ért földet, ezzel egy időben az egyik polc mögött megjelent az öreg könyvtársnő bosszús arca.

Gyorsan felkaptam.

Pont a 1979-ben végzettek képeivel találtam szembe magam. Megakadt a tekintetem egy lányon. Először azt hittem Újra Caliga arcát látom, aztán felvillant előttem: ez képtelenség!

Ez a lány… a szívem valamiért furcsán dobogott, mikor ránéztem. Ez a lány...mi is volt a neve...Claritas Celoqui..?...Caliga talán túl idős volt, de ő igen, ő pont ....vagyis akkor... Lehetséges lenne ez?... Tom Denem és Caliga lánya az anyám, és én csak az unokájuk vagyok...Igen...ez lehet a magyarázat! Még a vezetéknév is stimmel.

Olyan hihetetlennek tűnt, olyan irreálisnak, hogy nem az igazi szüleim neveltek, és, hogy talán én, pont én lennék Hollóhát egyik leszármazottja.

Hát tessék itt a válasz a kérdésedre.

Hollóhát Hedvig örököse vagyok, a hármak vérvonala bennem is egyesült.

Fogalmam sincs, hogyan kerülhettem a klubhelységbe. Csak azt tudom, hogy ezen az éjjelen megváltozott minden.

Ma este kellet letöltenünk a büntetést, amiről én sikeresen elfeledkeztem. Pedig Harry már várt.

- Mehetünk? - kérdezte a klubhelység egyik viharvert kanapéján ülve.

Meg se hallottam a kérdést, csak mentem tovább, ő megragadta a karom.

- Jól vagy? - aggodalmaskodott.

Én csak néztem rá, majdnem elsírtam magam. Átöleltem. Meglepetten fogadta a reakcióm, de azért sután megsimogatta fejem búbját. Hiába kérdezgetett képtelen voltam akár egy szót is szólni.

***

Együtt elindultak a pince felé. A lélegzet is látszott oda lent, olyan hideg volt. Mindketten dideregtek.

- Teljesen elgémberedtek az ujjaim. - Mutatta fel a hidegtől kipirosodott kezét Harry.

A lány csak bámult maga elé.

- Megérkeztünk! - törte meg újból a csöndet Harry. Kinyitotta az ajtót, és előre engedte a lányt. Egy elhanyagolt terembe érkeztek, s nem győzték bámulni a berendezést. A helyiség teli volt pompásabbnál pompásabb tükrökkel. Volt köztük kicsi, nagy, kerek, ovális. Némelyik ezüstből készült, de találtak olyat is, amelyet csillogó ékkövek díszítettek. Pár percig tudtak csak gyönyörködni bennük, mert megérkezett a Piton- Malfoy páros.

- A feladat különbözik a megszokott értelemben vett büntetéstől. Ki kell deríteniük mi a tükrök titka.

- Ennyi? - szólt fitymálón a mardekáros. A professzor vetett rá egy gyilkos pillantás és elment, magára hagyva a három gyereket. Mostanában nagyon szemmel tartotta Dracot a Bájital tanár.

- Talán kezdjünk neki! - kezdeményezett Hermione. Minden erejével küzdött, hogy eltudja felejteni a történteket. Közelebb sétált az egyikhez és szemügyre vette. Addig a két fiú.... nos, elég, ha annyit mondok, ha szemmel ölni lehetne...

- Gyertek már! - szólt a lány, hátra se pillantva. Mindkettő egyszerre indult el felé.

- Szerintem, ez megmutatja a legrosszabb rémálmod - Osztotta meg felfedezését a jelenlévőkkel. Majd meg borzongott.

- Miből gondolod? - érdeklődött Harry, még mindig a Malfoyt tartva szemmel.

- Állj ide a helyemre és nézz bele! Mit látsz?

Harry közvetlenül a tükör elé állt. Megpillantotta maga mögött Hermionét és Dracot. Nagy nehezen visszafordította gondolatit a tükörre. Felsejlett előtte két alak. Mindketten a földön feküdtek vérbe fagyva. Tisztult a kép, az egyik egy lány volt a másik egy fiú, csuklyája alól láng vörös fürtök bukkantak elő. Harry hátra ugrott, mint akibe áramot vezettek.

- Na...? - Hangzott fel valahol egy lány hangja, a fiú ráemelte tekintetét, aztán némán megrázta a fejét. Draco eközben eltűnt a többi tükör közt.

- Ez a legmélyebb vágyadat mutatja. - Állapította meg végtelen beképzeltséggel, és leplezetlen szemtelenséggel nézett végig Hermionén.

- Mit bámulsz? - vetette oda.

- Semmit...semmit. - Közben pedig kajánul vigyorgott.

Így mentek végig az összesen, éjfélre járt már mire végeztek. Mint kiderült a tükrök közt, volt amelyik fényt derített arra mi a legféltettebb titkod, de hál’istennek csak az láthatta a megjelenő képet, aki közvetlenül előtte állt. Harry és Hermione elindultak vissza toronyba. Hermione már az igazak álmát aludta, mikor hirtelen felriadt. Álmában egy vontatott hang beszélt:

Az enyém vagy! Az enyém vagy!

Nem tudhatta, hogy nem ő az egyetlen, akit furcsa víziók zaklatnak.

Tőle alig néhány méterre, egy másik szobában, Harry is nyugtalanul forgolódott. Álmában, egy sötét szobában üldögélt. A helyiség furcsán ismerősnek tűnt, járt már itt. A kandalló fénye megvilágított egy alakot, aki előtte térdelt.

- Nagyúr! Esedezem bocsánatodért! - mondta a csuklyás férfi. - Elvesztettem a fejem.

- Nincs mentség arra, amit tettél! Nem azért adtam tudtodra a titkot, hogy visszaélj vele-, sziszegte Harry.

- Tudom, Nagyúr, tudom...én csak...

- Hallgass! Nem sokára véghez vihetem a tervem, És akkor elnyered őt, de addig ne tégy semmit!

- Értem, Nagyúr, értem!

- De vétségedért bűnhődnöd kell! Senki nem emelhet kezet a véremre! - suttogta ridegen, majd meglendítette a pálcáját és így kiáltott:

- Crucio! - A fiú felordított, és vonaglani kezdett. A fekete köpeny alól ezüst szőke tincsek bukkantak elő...

- Áh! - Harry is felordított fádalmában, a sebhelye úgy lüktetett mintha valaki fejbekólintott volna egy gurkó ütővel.

Írj kritikát