Ma éjjel furcsa álmok gyötörtek. Haloványak, mint valamiféle emlékek egy előző életből. Hasonlít, ahhoz, amit a gyengélkedőn álmodtam, mikor még nem tértem magamhoz, Dolohov átka miatt.

Mindig ugyanaz a két ember szerepel bennük, de nem ismerem őket, ebben bizonyos vagyok.

Az egyik egy fiú 16-17 év körüli, szén fekete haja, és olyan smaragdzöld szeme van, mint Harrynek, azt leszámítva, hogy az övé melegséget sugároz, nem úgy, mint az álombéli alaké. Még most is megfagy a vér az ereimben, ha a tekintetére gondolok… merev és könyörtelen.

A másik szereplő egy ugyanilyen korú lány. A haja hosszú gesztenyebarna, akárcsak az enyém, a szemei is… valahogy, különösen hasonló az enyéimhez, de égszínkékek. A lányt Caligának hívhatják, legalábbis a fiú így szólítja, az ő neve pedig Tomas vagy valami hasonló lehet.

De alig tudom kivenni mit beszélnek, minden olyan zavaros…

Veszekednek, majd csókolóznak. Aztán ugrik a kép. A roxforti könyvtárban vagyunk. Itt egyenruhát viselnek. A fiú a mardekárét, a lány a hollóhátét. Beszélgetnek az egyik poros kis polc mögött. Néhányan, akik arra járnak, megbámulják, van, aki meg is szólja őket, de a fiú egyetlen pillantása is elég, hogy elhallgattassa őket. Mintha félnének tőle.

Most újra megjelenik a fiú. Meglepődésemre éppen Hisztis Myrtil mosdója mellet ül a földön. A fejét a kezeibe hajtja és mélyeket sóhajt. A hangja magas, mintha fojtogatná a sírás.

 Hirtelen lábdobogás visszhangzik a folyosón és megjelenik Caliga. Térdre borul a fiú mellett és átöleli, de az ellöki magától és feláll. Smaragd szemét könnyek borítják. Rezzenéstelen arccal megy tovább, ügyet sem vetve térdeplő kedvesére, majd váratlanul összecsuklik. A lány odarohan s lehajol hozzá. Tomas ingje csupa vér, Caliga feltűri, és finoman végig húzza az ujját a seben, s az rögvest begyógyul. A fiú bizalmatlanul néz rá, sőt ellenségesen…

De a legbizarrabb dolog csak ezután történt.

Az álomnak a hátamba nyilalló éles fájdalom vetett véget.

Odakaptam, azt hittem az átokheg az.

Madam Pomfrey sosem jött rá milyen átok lehetett az, s így nem is találhatott rá a megfelelő gyógyírre.

A heg örökre ott marad már, azt mondta. 

Automatikusan a gyógyitalos fioláért nyúltam, de túl messze volt. Felálltam hát és az öltözőasztalomhoz léptem. Kinyitottam az üvegcsét és belemártogattam egy vattapamacsot. Lecsúsztattam a hálóingem pántját és a heg felé nyúltam, de amint belepillantottam a tükörbe kicsúszott a kezemből a fiola és a vatta is.

A sebhely sehol sem volt már. Helyette egy fekete pont tűnt fel a lapockámon, a pontból vékony fekete vonalak kúsztak tekervényesen egymásba fonódva. Míg nem egy furcsa szimbólum rajzolódott ki belőle.

Egy rózsa, s egy kígyó egymásba fonódva.

Elakadt a lélegzetem.

Mi lehet ez?

Megijedtem, nem mertem szólni a szüleimnek, így is furcsán viselkedtek, mikor fény derült az évégi kis kiruccanásunkra Harryvel. Nem is csoda, én is ki lennék borulva, ha kiderülne, hogy az egyetlen kislányomat majdnem megölték.

Visszaültem az ágyamra, s azzal nyugtatgattam magamat, hogy felesleges aggodalmaskodnom, nem sokára már úgy is a Grimmauld téren leszek, ott majd megkérdezek valakit.

Ezzel a biztató gondolattal a fejemben nyomott el az álom.

1996. július. 31

Harry ma ünnepli 16-odik születésnapját.

Épp most bocsátottam útjára Hedviget az ajándékkal. Egy álom gömböt kap tőlem, Rontól tudom, éjszakánként rémálmok gyötrik, ez elűzi majd őket.

Szegény Harry, többet szenvedett, mint amennyit bárki is megérdemelne. Látom, ahogy napról napra más lesz. Egy kisfiút ismertem meg, aki bátorságával és eszével mindenkit lenyűgözött, most egy fiút látok, akinek lelke tele van keserűséggel, bánattal.

Megváltozott, a szemem láttára, az egyik pillanatról a másikra.

Mikor utoljára láttam, emésztette a gyász, a bűntudat, Sirius halála miatt. Nem vágyott másra csak az egyedül létre. Idő kell, amíg kiheveri.

Sok mindenen  mentünk keresztül azon a végzetes éjszakán, ott a minisztériumban, s talán ez átalakulás, amin végig megy szükséges. De félek visszafordíthatatlan is. S ez megrémiszt.

Nem ő az egyetlen, akit elgondolkoztatott ez a tragédia.

Az egyedül töltött órák a szobámban, a kusza gondolatok, amelyek a fejemben cikáztak a hazatérésem óta, nem hagytak nyugodni. Felfogtam, hogy itt már nincs szó könyvekről, okoskodásról. Ez már a túlélésről szól, és arról, hogyan birkózunk meg a ránk szabott feladattal. Magunkra maradtunk, nem vagyunk elég felnőttek, de már nem vagyunk gyerekek sem. A jövő még nehéz próbák elé állít minket, tudom.

Harry viseli a legsúlyosabb terhet mindannyiunk közül. Mélyen belül érzem valami, közeleg, megállíthatatlanul, ami megváltozatja az életétünk mindörökre.

Féltem őt, jobban, mint bárkit.

1996. július 15.

Egyre csak őrlődöm. Nem tudom, mit tegyek. A váratlanul felbukkan tetoválás megállás nélkül, ott lebeget a szemem előtt, nem tudtam dönteni, mi is lenne helyes. Ha szólnék anyáéknak, vagy, ha elhallgatnám, és a Roxfortba visszatérve, megkérdezném az egyik tanáromat. Hiába kutattam végig a könyveket, egyik sem említ semmi hasonlót. A vékony forradás, amit a halálfaló átka okozott, éppen azon a helyen van a hátamon, ahol a szimbólum, s ez nem kis aggodalomra ad okot…

Talán az átok idézte elő a tetoválást és talán ezek az álmok is innen származnak. De ennek semmi értelme!

Miért tett volna ilyet Dolohov?

1996. augusztus. 11.

Anyáék előre hozták a születésnapomat, hogy ez egyszer együtt ünnepelhessük meg. Kaptam tőlük egy gyönyörű nyakéket. Egy ezüstfüggőt, melyet egy kis zöld csepp alakú, smaragd medál díszített. El sem tudtam képzelni, honnan lehetet rá pénzük, hisz a drágakövet nagyon magas áron adják, de ők azzal magyarázták, hogy családi ereklye. Valami okból felettébb zavarba jöttek emiatt. Nem akartam hálátlannak tűnni, így hát nem faggatóztam.

Egész este a láncban gyönyörködtem, képtelen voltam kivonni magam a bűvköréből, olyan szép volt, a maga egyszerűségével. Sosem kaptam még ennél szebb ajándékot. Letelepedtem a kandalló elé, hűvös éjszaka lévén, vidáman lobogtak benne a lángok. Ahogy feküdtem ott, és a láncot nézegettem, furcsa dologra lettem figyelmes. A tűz fényében nézve, ha ide-oda forgatom, hol egy kígyó hol egy rózsa tűnik fel a kőben. Rögtön a tetoválás jutott az eszembe. Egyre rejtélyesebbé válnak a történések. Mit jelenthet mindez?

Végül elhatároztam, hogy elmondom anyáéknak, hisz ők adták a láncot, bizonyára tudnak valami magyarázatot minderre.

Elindultam a szobájuk felé, de az óra ép akkor ütött éjfélt, nem akartam őket felriasztani ilyen későn. Hát másnapra halasztottam a dolgot.

Ez nagy hiba volt.

Ezen az éjjelen is megjelentek a víziók, míg aludtam.

Már idősebbek voltak, fekete, csuklyás köpenyben álltak és beszélgettek. Este volt. Az eső áttetsző fátyolként lepte el mindkettőjüket. A lány arcát megvilágította a fekete felhők mögül, pillanatra felbukkanó hold fénye. Égszínkék szemei ijedséget tükröztek. Kezével végig simított a fiú arcát, így búcsúzott tőle, s köddé vált. Minden elmosódott.

Aztán újra kiélesedett a kép, s újabb évek telhettek el, az arcvonásaikat szemlélve erre a következtetésre jutottam. Veszekednek, a férfi toronyként magasodik a nő fölé, az dacosan tekint vissza rá, majd sziszeg valamit, de nem tudom kivenni mi is az. Tomas megpofozza a nőt. Az elesik. Gyűlölettel, vegyes félelemmel néz bántalmazójára. Dacosan föláll, mond valamit. Tomas közelebb lép, megragadja a torkát, majd egy csillogó láncot tép le a nyakából, megvizsgálja. Aztán körbe, körbe járkál, közben szitkozódik. Majd megdermed egy pillanatra és számomra ismeretlen nyelven szól a nőhöz. Arcára kiül a meglepetés, mikor az ugyanazon a nyelven válaszol neki.

Itt felriadtam, mindenem verejtékben fürdött, s úgy lihegtem, mintha kilométereket futottam volna.  A pillantásom az ablakomra esett, s azon keresztül a hatalmas teliholdra, ami bevilágította a szobát.

Furcsálltam, legutóbb is teli holdkor álmodtam velük.

Ekkor kiabálás, durranás, majd tompa puffanást hallottam. Anya velőtrázó sikolyt hallatott, amely vérfagyasztó halálhörgésbe fulladt. Úgy ahogy voltam hálóingben siettem le a konyhába lélegzet visszafojtva. Csupasz talpam alatt éreztem a jéghideg csempét, ügyeltem, hogy ne csapjak zajt. Egész testemben remegtem.

Betörők lennének?

Óvatosan a konyhaajtóhoz osontam és bepillantottam rajta.  Megfagyott az ereimben a vér.

A szüleim ott feküdtek holtan, a szemük üvegesen meredt a semmibe. Az sápadt arcukon döbbenet és halálos félelem tükröződött, a tagjaik görcsös- merevek lettek a mozdulatközben. A két holtest fölé görnyedve állt Bellatrix Lestrange és Lucius Malfoy. Képtelen voltam mozdulni, megkövülten álltam.

Ebben a pillanatban Csámpás suhant el mellettem, besurrant a konyhába s megnyikordult az ajtó, ahogy elhaladt mellette. Mindkét halálfaló felkapta a fejét, nem volt kétséges észrevettek, a kisszűrődő fény egyenesen rám vetült. Ajkuk ördögi mosolyra húzódott. Élvezték. Élvezték a fájdalmam minden egyes percét.

Már vártam, szinte kívántam, hogy mozduljanak, támadjanak, de nem tették. Hopponáltak.

Lerogytam a padlóra. Az ölembe húztam anya fejét, simogattam az arcát. A könnyek úgy hulltak alá akár a nyári zápor. A tény, hogy a családom halott tőrként hatolt a szívembe, még is képtelen voltam elhinni. Csak ültem ott, hosszú percekig a hideg padlón, csak bámultam az arcukat.

Meg voltam zavarodva, eddig ismeretlen űr, kínzó hideg áradt szét a szívemben. Mindez valóság, vagy csak a furcsa álmok folytatása? Talán még mindig alszom? Hisz ez olyan lehetetlen! Pár órával ezelőtt még az én egészségemre koccintottunk…

Így talált rám Dumbledore. Órák teltek el vagy csupán percek? Nem néztem rá, nem tudtam rá nézni. A mérhetetlen harag és fájdalom bénává tett. Letérdelt elém, s próbált felsegíteni. Rá emeltem a tekintetem a szeméből kiolvastam, ő tudta, hogy valami ilyesmi fog történni. Alig láthatóan megrázta a fejét, s behunyta szemeit. Majd vibráló kék tekintetével mélyen belenézett a szemembe, tudtam, olvas bennem, látni akarta a tetteseket. Én nem tiltakoztam.

Hirtelen nagyon kimerültnek éreztem magam. Még arra sem volt erőm, hogy haragomat Dumbledore- ra irányítsam, és számon kérjem, amiért nem érkezet időben.

 - Jól figyelj rám -, suttogta, mikor leguggolt hozzám - Sietnünk kell. Most elmész valahova, ahol nem találnak rád.

 - A Grimmauld térre? - kérdeztem remegő hangon, de gondolataim egészen máson jártak.

 - Nem oda küldelek. - ezekre a szavakra tértem csak magamhoz kábultságomból. Hova máshova mehetnék? Gondolataim arcomra is kiülhettek.

 - Ezen a helyen, nagyobb biztonságban vagy. Ebben a levélben, - itt felém nyújtott egy pergament - elmagyarázok mindent. És most indulj!

  - Atyáskodva felsegített. Némán nyúltam a levél után, a fejem teljesen üres volt.

Ahogy átvettem tőle, a jól ismert rántást éreztem a köldököm tájékán. Forgott velem a világ, rosszul lét tört rám. Kavargott a fejem. Majd hirtelen neki ütközött valami keménynek a lábam. Összecsuklottam.

Vihar tombolt körülöttem. A hálóingem pillanatok alatt átázott a zuhogó esőben. Villámok szelték át az éjfekete eget.

 Egy teljesen átlagos mugli utcán voltam. Kocka házakkal és csinos kértekkel.

Mégis mi ez a hely?

A négyes számú ház küszöbén értem földet. Összeszedtem minden erőmet, feltápászkodtam és becsengettem. Néhány perccel később lábdobogás hallatszott odabentről.

Aztán már nyílt is az ajtó, de a házban uralkodó sötét miatt nem tudtam kivenni ki is az. Meg akartam kérdezni hol vagyok, de már nem tudtam. Elszállt az utolsó csepp erőm is, elájultam.