Másnap mikor felébredtem, furcsa érzés kerített hatalmába. Végtelen nyugalom és békesség. Aztán lassan visszatértek a gondok,, a vészterhes gondolatok. Átfordultam a másik oldalamra, Harry ott ült mellettem. ziláltan nézett ki. De már felöltözött.

Olyan megdöbbent tekintettel nézett a kezeire, hogy rögtön aggodalom ébredt bennem.

- Mi a baj?

Felém fordult.

- Azt hiszem… azt hiszem… - suttogta, de nem tudta befejezni a mondatot. Helyette inkább intett egyet az ablak felé.

Az kinyílt, habár Harry hozzá sem ért. Még egy kézmozdulat, s egy becsukódtak.

- Hát, ezt hogy csináltad?

- Fogalmam sincs. Mikor fölébredtem, fel akartam öltözni. Az ingem a szoba másik végében volt. Megszokásból kimondtam egy ”Invito” – t, s az ide repült.

- Azt mondod képes vagy varázsolni pálca nélkül?

- Azt hiszem - felelte bizonytalanul. Felállt s az ablakhoz sétált. Neki támaszkodott az ablak párkányának. A jelenet emlékeztetett a Grimmauld téren történtekre. Felöltöztem hát én is.

- Ezt tudod mit jelent?- kérdeztem.

- Igen.- sóhajtotta.- Dumbledore félre értelmezte a jóslatokat és a kódex jelentését.

- Ezek szerint nem szó szerint kell értelmezni a sorokat a vérek egyesüléséről. Vagy legalábbis más értelemben kell venni.

- Már ő is tud róla - suttogta hirtelen

- Kicsoda,

- Voldemort. Bizonyára ő is érezte.

- Mit?

- Azt, amit mi. Te nem láttál furcsa képeket? Nem szédültél?

- Te is érezted? És az a hang, az a dal…

- Mindez része volt a hármak tervének, ez volt a kulcs. Most már elég hatalmam van szembe szállni vele.

- Mit gondolsz, képes vagy ki juttatni minket innen? – kérdeztem, miközben odaléptem mellé.

- Nem tudom. De meg kell próbálnunk, nem igaz? - mosolyogta erőtlenül.

Az ajtó felé fordult. Meglendítette a karját. S az ajtó hangos nyikordulás kíséretében kitárult. Összenéztünk.

- Induljunk -, mondta én csak bólintottam. Elsődleges cél, Rónék kiszabadítása volt. Reméltük, hogy még életben vannak. Tudtuk, hogy nem lesznek a legjobb állapotban.

Sietve átvágtunk a folyosón. Végig a hosszú rideg fal mentén, a legvégében foglalt helyet a cella. A folyosó végén, ahol a tapéta már lemállott, jól látható volt, a hideg kőfal, ami alatta bújt meg. Ugyan ebből a durva kőből épült a cella is. A helyiség nedves és hidegnek tetszett. Látszott a lehelet az ember lehelete. A hajnali derengésben sötét alakok nyúltak végig a padlón. Mozdulatlanul feküdtek. Nem messze egymástól szétvetett tagokkal.

A lehető leggyorsabban neki láttunk a rács eltüntetéséhez. Míg ezzel ügyködtünk, az egyik árnyék megmozdult.

- Hát ti…? - Ron hangját véltem felismerni benne.

- Jöttünk kiszabadítani- suttogtam felelet kép. A hirtelen támadt zajra a többi is kezdett magához térni.

- Harry…? És…

Ekkor végre kitárult a cella ajtaja. Besiettünk mind a ketten. Oda térdeltem Seamus mellé, aki homályos tekintettel értetlenül meredt rám. A szemem sarkából láttam, ahogy Harry lerogyott Ron mellé.

- Mi a ….?-morogta.

- Gyere már!- nyögtem, miközben próbáltam talpra állítani

- Nagyon rosszul néznek ki.- hallottam Harry hangját, valahol a sötétben.

- Nem rosszabbul, mint, te néztél ki, mikor veled csinálták mindezt.

Mindegyik tekintete bágyadt volt. Képtelenség volt rá venni őket a mozgásra. Csak feküdtek tehetetlenül. Mindez a kínzás utóhatása volt tudtam jól, de most nem érezhettem szánalmat irántuk. Mennünk kellet.

Ahogy kezdtek magukhoz térni, az éberséggel együtt a fájdalom is visszatért.

-Soha többet mentő akció- morogta Jean, aki épp odakapott az oldalához, hogy aztán fájdalmasan felnyögjön..

- Nem tudtatok volna előbb jönni?- kérdezte némi szemrehányással a hangjában Oliver. Bűntudatom volt, mikor a szemébe néztem. Bele gondoltam, hogy addig, míg ők a kínok kínját állták ki miattam, én…

A pillantásom Harryre esett, az arcából ítélve, az ő gondolatai is valahol ekörül járhattak.

- Sajnálom! - sóhajtottuk szinte egyszerre.

- Miért nem tudtatok előbb jönni? - faggatódzott Ron, aki, most hogy kitisztult kicsit a feje, kezdett túlságosan is kíváncsi lenni.

- Az a lényeg, hogy most már itt vagyunk- tértem ki a kérdés elől.

- Nem téged kérdezett - szólt rám valamelyik.

- Hagyd békén! - mordult rá Harry. - Nem tudta mit tesz!

Vagy megelégedtek ennyi magyarázattal, vagy nem volt erejük vitába szállni vele, nem tudom. De nem is volt időnk ez megvitatni, el kellet, tűnünk amilyen hamar csak lehetséges. Óvatosan kilopakodtunk a folyosóra, le a lépcsőn.

Fogalmam sincs, hogyan jutottunk ki a házból észre vétlenül, fogalmam sincs, hogyan jutottunk el az erdőbe, s onnan a főhadiszállásra. A gondolataim valahol egészen máshol jártak, mintha nem is a földön jártam volna…

Képtelen voltam kiverni a fejemből, mindazt, ami történt egy év leforgása alatt.

Először is az első telihold a furcsa víziók a Voldemortról és Caligáról, a nagyszüleimről. Oh, még most is, alig tudom elhinni. A tetoválás, a nyaklánc és … a szüleim halála.

A rejtélyes múlt végre feltárta kapuit előttem. Akár egy mesében.

Volt egyszer négy hatalmas ember. Két varázsló és két boszorkány.

Griffendél és Hollóhát szerelme nem teljesülhetett be, Mardekár ármánykodása miatt. Hát próféciában hagyták hátra jövő nemzedékeire, hogy e szerelemnek be kell teljesülnie, s bosszút állnia a gonoszon, ki megakadályozta ezt akkoriban. A négyek meghaltak, de utódaik tovább éltek, ott jártak és léteztek a többi hétköznapi ember közt. A vérek, utódok keveredtek. Hollóhát, Hugrabuggal, s a Mardekárral. De Griffendél vérvonala tiszta maradt, mentes a többitől. Aztán eljött az idő. Egy Caliga nevű lány halálát sietette szerelmével. Benne ott folydogált a hármak vére, s Tom Riddle meg akarta szerezni ezt. De csalódnia kellet, mert Caliga nem a próféciában megjövendölt lány volt. Aztán jött a lányuk Claritas, őt is megkísértette. Egy csatlós karjaiba taszította, (Susan bátyjáéba, mint, ahogy azt később megtudtam.) de vele sem járt sikerrel.

Az oly nagyon kívánt hatalmat még mindig nem kaphatta meg. Akkor jött, egy másik prófécia, s már nagyon sürgetővé vált a helyzet. Griffendél utóda közeledett.

Majd a végzetes éjszaka, s 13 év várakozás. De még is megérte várni, hisz megkaphatta Griffendél vérét, amire nem is számított. S ami még nagyszerűbb, újra felcsillant a remény. Hű csatlósai hírt hoztak rólam, talán az utolsó fénysugárról. Hát tervet eszelt ki, s elrabolt. Fegyvert próbált kovácsolni belőlem. Magához édesketett, de rá kellet döbbeni a szívem túl erősen húz ellenségeihez.

Mivel félre értelmeztük a jóslatot próbálkozásunk a vértestvérré válásra nem ért sokat. De akkor még egyikünk sem tudta. A Sötét Nagyúr sem, hát úgy határozott nem vesztegeti tovább az időt, erőszakkal vette a vérem.

Mindhiába.

Mindezek ellenére még aznap este a prófécia beteljesült, tudtunk nélkül keltettük életre az erőt. Azon az éjszakán beteljesedett a nagy szerelem, Hollóhát és Griffendél szerelme. A hármak vére egyesült a legbátrabban, Griffendél egyetlen leszármazottjában, Harry Potterben,

És most itt állok az oltár előtt, a roxforti nagyterem falai közt. A szilárd köveket erősen megrongálta a háború.

Körülnézek a teremben. Barátságosan mosolygó arcok néznek vissza rám, barátok, osztálytársak, tanárok. Alig vannak itt néhányan, a nagyterem felét is alig foglalják el. A háború sok szerettünket elragadta. E gondolatra elszorul a szívem.

Nem ilyen esküvőt képzeltem magamnak.

Kislányként arról ábrándoztam, hogy hatalmas esküvőm lesz. Egy nagy teremben körbe ismerősökkel, a szüleimmel.. Pompás csokrokkal díszített teremben, álomszép fodros ruhában.

De nem így történt.

A ruhám egyszerű, fehér, Az egyetlen érdekessége a szabása, s a rideg vászon, amiből készült. Se csipke, se fodor, se ékszer, se pompás csokor, csak egy fehér rózsa.

A szemeim már szinte hozzá szoktak a díszes ruhákhoz, a gazdagsághoz, s még is ez a legszebb ruha számomra e pillanatban.

A terem szinte szánalmasan megtépázott. De mégis azt hiszem sosem voltam még ennél boldogabb.

Itt állok Harryvel az oldalamon, ő mosolyog s én, viszonzom. Az ujjamon ott díszeleg a gyűrű.

Ezüst egy piciny kis csillogó kővel. Talán gyémánt, talán egyszerű kvarc, de kit érdekel?

Mikor megkaphattam azt a szerelmet, amiről sokan álmodni sem mernek. Egy olyan fiút, aki tudja a sötét titkát múltamnak, s mégis szeret. Tudja, ismeri minden porcikámat, minden mozdulatomat. És még így is szeret. Mindazok ellenére, amin együtt keresztül mentünk, annyiszor fordulhattunk volna vissza, s mégsem tettük.

S most itt vagyunk az utolsó harc közeleg, jó és rossz között. A bábukat felhelyeztük a sakktáblára. S várunk, hogy megkezdődjön.

Mint, ahogy 6 évvel ezelőtt, lent a katakombákban. Úgy állunk mi hárman egymás mellett, s segítjük Harryt győzelemre vinni, a népünket.

Én megtettem, azt mi nekem volt megírva. Felruháztam hatalommal azt, kihez szívem húzott. A gonosz hiába mesterkedett nem tudott magához csalni. Az én feladatom itt véget ért.

Már nem tehetek mást, csak várok rá, várom, hogy hogyan végződik ez a történet. Ki győzedelmeskedik végül? Nem tudhatom.

Egyet tudok csak, hogy végig Harry oldalán állok majd, akár halált, akár életet jelent is, e döntésem örök.

Ott volt mellettem, mikor rájöttem családom féltve őrzött titkára. Mikor rájöttem ki is, vagyok én igazából.

Mert nem a múltunktól függ személyiségünk mibenléte, hanem, hogyan formáljuk jelenünket és jövőnket.

Mert ez tesz minket azzá, akik vagyunk.

Mindig emlékezz majd erre, mikor felteszed magadnak a nagy kérdést:

Ki vagyok én?

Utószó

Sosem hittem volna, hogy valaha befejezem ezt a regényt. Így is majd egy évembe tartott. Irtó fura, 13 éves voltam, mikor elkezdtem írni. Mondjuk, ez azért látszik is rajta.

Bocsánatot kel kérnem, a helyes írási hibákért. Ennek fő oka, hogy eleinte nem a Worddel dolgoztam. De ígérem, utólag kijavítom a hibákat.

És hát a logikai bukfencekért is. Nem olyan könnyű kidolgozni egy ilyen regényt, mint ahogy tűnik. Emlékszem, mikor elkezdtem felépíteni a cselekményt tele volt papír fecnikkel az asztalom. Hogy kik kinek a leszármazottja, hogyan keverednek a vérek. A szereplők nevei, stb.. Aztán persze meg gondoltam magam egy csomó mindent illetően, figyelmetlen voltam, és egy csomó hibát vétettem. De remélem azért még élvezhető volt.

Be kell vallanom azért ejtettem pár könnycseppet, az utolsó mondatoknál. A fejem itt a fülhallgató, a Discmanemben ott az Evanescence CD.

Mosolyognom kell, mikor arra gondolok, hogyan pattant ki a fejemből ez az egész. Épp akkor vettem meg ezt a CD-t. Ültem és olvastam egy könyvet, nem emlékszem már mi volt az pontosan. És akkor valami megfogant, bennem, egy ötlet, aminek eredménye kép olvashatjátok ezt a regényt.

Na de elég a sok szövegből. Remélem, élveztétek az olvasást, legalább annyira, mint én az írást. Pusszantok minden olvasót, aki vette a fáradtságot, és végig rágta magát a fejezeteken, s ha netán még kritikát is írt, azért külön puszi jár!