3. fejezet - A palota és a Búvóhely

Nem így képzeltem el egy palotát. Azt hittem olyan, mint a mesékben: nagy fa kapukkal, bástyákkal, lőrésekkel. Ehelyett itt állt előttem egy nagy rakás rom. Milo letett minket a romoktól pár méterre. A „kapu” hátul volt, és hobbitokra tervezték, még nekem is le kellett hajolnom. Bent óriási meglepetés fogadott, ugyanis nyoma sem volt a romoknak, vagy romos falaknak. Egy kupolába léptünk be, ahol körbe a falak fehérek voltak, és nagyon sok beth sétálgatott. Kész tömeg volt. Az egyik odalépett hozzánk. Öregnek tűnt, de bölcsnek. Homlokát a kor és a gondok ráncai szántották. Hosszú, fehér haja és szakálla csak úgy lebegett.

-          Üdvözlegyetek mindannyian!  Eleanor, dú venesz totem ula?

-          Oh, pero da guda Bolak! Juventutem ene…

-          Una, di forga teimt.

A beth kivezetett minket a kupolából egy ajtón keresztül, ahol egy terembe léptünk be. Olyan volt, mint egy iroda, mégis volt benne ágy, ruhás szekrény, és egy ajtó, mely valószínüleg a mosdóba vezetett. Székeket rakott elénk Miloval, az idegen nyelvükön utasítgatta őt. Mindannyian leültünk egy székre, de Dave-et az ágyára fektette.

-          Nos, kedves kis emberek, gondolom tudják, miért vannak a palotában. Azt remélem mondanom sem kell, hogy ez egy titkos hely, szóval még az édesanyjuknak sem beszélhetnek róla.

-          Magát hogy hívják?  - kérdeztem.

-          Az én nevem Bolak. A helyi kancellár vagyok. Én intézem itt az ügyeket. Például a hibridek által elkövetett gyilkosságokat és ölési kísérleteket is én adom át a seregvezetőnek. Úgyhogy mindent el kell mondaniuk, töviről-hegyire.

-          És ha elmondtam, mi történt, egyből indul megkeresni azt a hibridet egy rendőrség féle?

-          Nem. Még felveszem a jelentést és továbbítom a vezetőnek. Ő mérlegeli a helyzetet, kiválasztja a feladathoz való legjobb embereit és utána indulnak csak útnak.

-          És az körülbelül mennyi idő? Mármint ez a felkészülés.

-          Nem sok, körülbelül 3 óra.

-          3 óra?! Minket majdnem felzabált egy vámpír és maga 3 órai haladékot akar neki adni?!

Milo felállt és székét odahúzta az enyém mellé, majd félbeszakított.

-          Cloe, kérlek ne légy neveletlen.

Elállt a lélegzetem, annyira meglepődtem. Nem csak attól, hogy ennyire nyakatekerten mondott valamit, hanem attól is, hogy hogyan tud egy ilyen mondatot ilyen aranyosan mondani…

-          Őőő….oké. Bocs.

-          Megértelek, Cloe Way, hiszen a legjobb barátnőd társáról van szó. De sajnos az eljárás akkor sem lenne gyorsabb. Viszont a beteget minél gyorsabban orvoshoz kell vinni. Titeket pedig el kell szállásolni. Ez most a legfontosabb, no meg persze az, hogy mindent elmesélj.

És akkor nekikezdtem. Elmondtam a sötét árnyat a fán, ahogy beugrott az ablakon, és ahogy rávetette magát Dave-re. Ennél a résznél Lily felzokogott, Eleanor nyugtatgatta. Az ágyon mozdulatlanul még mindig ott hevert Dave, és folyt a nyakából a vér.

-          Nem szeretnék neveletlen lenni, de Dave mindjárt elvérzik! Nem kéne valamit tenni?

-          Eleanor, kérlek hívd ide Dr. Lostan-t! MIlo, te pedig kérlek szállásold el a vendégeinket.

-          Rendben – mondta egyszerre a két beth.

Milo a kijárat felé terelgetett minket, de hirtelen megfordult.

-          Kancellár, nem kéne orvosokkal megnézetni Lilyt? Lehet, hogy sokkos…

-          Igazad van, Milones. A lány maradjon itt.

A beth fiú kivezetett az ajtón, majd felnevetett, amint hallótávolságba kerültünk a szobától.

-          Min nevetsz? Szerintem ez a helyzet nagyon nem vicces  –morgolódtam.

-          Bocsáss meg, nem azon nevetek. Csak azon, hogy meglepődtél, mikor rád szóltam. Látnod kellett volna az arcodat! – kacagott tovább. Ahogy nevetett fejét kissé hátravetette. Csodálatosan nevetett. Csak néztem és közbe én is vidámabb lettem.

-          Látom, már nem vagy olyan komor. Nincs is okod rá, hogy komor legyél! Hiszen Dave biztos meggyógyul, a barátnőd meg pár nap múlva nevetni fog az egészen. Tudod mit? Nem vezetlek egyből a panzióba, hanem elviszlek a kedvenc helyemre. Tetszeni fog.

Kivezetett egy ajtó, ami a szabadba nyílt. Kintről a palota megint csak egy romnak látszott. Nem értettem, hogyan lehet ez.

-          Mágia az egész – szólt Milo – egy megtévesztő bűbáj van a palotán, amit a hercegünk az erejéből táplál.

-          Honnan tudtad, hogy mit akarok kérdezni?

-          A bethek tudnak olvasni az emberek gondolataiban, ha nagyon akarnak. Bár látszott rajtad, hogy érdekel, mert nagyon nézted a romokat, pedig semmi érdekes sincs bennük.

Erdő felé vettük az irányt, azt hittem oda akarunk bemenni. Meg ijedtem, hiszen az erdő kívülről nézve koromfekete volt.

-          Ugye nem megyünk be az erdőbe?

-          Nem. Előtt egy kicsivel lekanyarodunk az útról és már ott is vagyunk.

-          Rendben. Csak mert olyan rémisztőnek tűnik az a sok fa.

Milo felkacagott, de most én is vele nevettem a saját butaságomon. Elkanyarodtunk az erdő előtt, ahol pár fa volt, de a fák után csodálatos táj tárult elém, velünk szemben a holddal. Alattunk, mint egy szakadékban terült el a város. Az esti fények égtek, a házakban világított a tévé. Az égen ott sütött a Hold és a csillagok. Leültünk egy farönkre.

-          Ez csodálatos! Megérte, hogy ide hoztál! Lenyűgöző… - mondtam ámultan.

-          Hát igen. Nem véletlenül ez a kedvenc helyem – nevetett.

-          És mikor szoktál ide jönni? Minden nap?

-          Nem, csak ha magányos vagyok, vagy ha szomorú vagyok.

-          Miért lennél magányos? Hiszen ott van Eleanor…

-          Igen,de csak ő van nekem, de ő olyan, mintha  az anyám lenne. Nincsenek barátaim. A legtöbb beth mind felnőtt.  Velem egykorúak sajnos nincsenek.

-          Óh…sajnálom. És a szüleid? Ők miért nincsenek veled?

-          Őket megölte egy hibrid, még két éves koromban. Engem Eleanor mentett meg tőle.

-          Sajnálom…

-          Ne sajnáld. Mivel nem ismerem őket, nem tudnak nekem hiányozni. Csak egy bizonyos érzés hiányzik, amit soha nem tapasztaltam eleget: a szeretet –itt mélyen a szemembe nézett.

-          Nekem élnek a szüleim, de nehogy azt hidd, hogy a családomban nagy a szeretet. A szüleim minden nap veszekszenek és a mérgüket rajtam töltik le. Nem valami jó érzés…többször úgy érzem, mintha felesleg lennék nekik. Teher. Amit majd valamikor levesznek az ember válláról…De legalább barátaim vannak. Az sokat számít. És a magányodban itt mit csinálsz?

-          Rajzolok vagy verset írok. De ezt ne mondd el senkinek, mert még Eleanor sem tud róla – pirult el Milo.

-          Rendben, tartom a számat. Brr, de hideg lett itt. Menjünk vissza a palotába – álltam fel.

-          Oké. Egyébként most jutott eszembe, hogy ennek a helynek nincs is neve. Neked van ötleted?  - jött utánam.

-          Hát…ötletem mindig van. De te vagy a művészlélek, neked kéne jóváhagyni az ötletemet, oké? Mit szólsz a „búvóhely” névhez?

-          Nagyon jó! Búvóhely a bánat és a magány ellen…

Ketten sétáltunk vissza a palotába és közben beszélgettünk. Kezdtem egész kellemesnek tartani az estét a történtek ellenére is. Nem is sejtettem, milyen meglepetések fognak érni ezen az éjen...

<--- Előző fejezet

Következő fejezet -->