Koldushalál

Csövit látásból sokan ismerték, akik gyakran megfordultak a székesfehérvári vasútállomás  tájékán. Amolyan igazi bohém csavargó volt, mindig ugyanabban a gyűrött munkásruhában járt, télen-nyáron ugyanazzal a színehagyott hosszú sállal a nyakán. A múltját nem firtatta senki. Egyesek szerint intézetben nőtt fel, s miután kikerült a nagybetűs életbe, kallódott az állomásokon. Mások szerint munkásszállón élt, s amikor felszámolták, az utcán találta magát.

Csövi nem törődött a mendemondákkal. Legtöbbször a váróteremben aludt, de a maga módján igyekezett meghálálni a vasutasoknak a "szállást". Olykor, ha jó napja volt, felmosta a köve, összeszedte a kiöntött szemetet, aztán nyakába vette a várost, hogy megkeresse betevő falatját. Soha nem lopott. Ha nem akadt alkalmi munka, a járókelőktől kért egy-egy húszast, de ha nem adtak, békésen továbbállt. Telente, ha már nagyon fázott, visszament a vasútállomásra és ott kéregetett tovább.

-Adja meg érte az Isten a mennyország minden ragyogását...- köszönte meg szertartásosan, ha hébe-hóba csörrent egy kis apró a markában. Aztán nyaka köré csavarintotta furcsa, hosszú sálját, elbattyogott a boltba, vett magának egy kis kenyeret, s hozzá valamicske olcsó szalonnát.

Egy nyár végi napon megtörtént a csoda: Csövi társra találta. Egy kukában kotorászott éppen, amikor felfigyelt a rövid szőrű, szomorú szemű kutyára. Összenéztek, s ettől a perctől soha többet nem hagyták el egymást. Ha szerencsés napja volt, s tellett egy nagyobb darabka szalonnára, eszébe sem jutott, hogy egyedül egye meg, megosztotta a kis társával. A kutyus pedig meghálálta a gondoskodást, s ha nyugovóra tértek a hideg kövön, a gazdájához bújt, mintha csak melegíteni akarná loncsos bundájával. Ám egyre rosszabb idők jártak, s napról napra ritkábban csörrentek az adományok a szegény koldus markában. Csövi legyengült, fájt a gyomra, s a szíve táján is egyre gyakrabban érzett valami furcsa zsibbadást. Egyedül a kutyának panaszolta el a bajt. S az, mintha értett volna az emberi szóból, vigasztalóan megnyalta a gazda kezét és hozzádörgölőzött a lábához. Ősz elején szociális gondozók jártak a vasútállomáson, s faggatni kezdték Csövit, nem lenne-e kedve beköltözni a hajléktalanszállóra. A férfi elbizonytalanodott. Csábítóan hangzott a napi egy tál meleg étel, a fűtött helyiség, az ágy.

-Ugye, vihetném magammal ezt a kiskutyát is? Ő az egyetlen társam - nézett könyörgően a hölgyekre.

Ők azonban szomorúan nemet intettek, s Csövi ezzel le is zárta a vitát. Járták hát tovább ketten a várost. Ha nem akart összejönni a kenyérre és szalonnáravaló, Csövi még alázatosabbra fogta furcsa mondókáját:

-Adja meg az Isten a mennyország minden ragyogását.. De úgy tűnik, az embereket ez egyáltalán nem hatotta meg, vagy kevesen hisznek  már a mennyországban, mert a legtöbben úgy kerülték ki, hogy meg sem hallgatták. Aztán pár hétig senki nem látta a különös párt az állomás tájékán. Az ott dolgozók vállat rándítottak, ha nincs, hát nincs. Talán jobb belátásra tért, szélnek eresztette a korcsot és beköltözött a szállóra, gondolták.

Egy közeli bérház lakói találták rá a kapujuk alat.. Úgy feküdt ott, mintha aludna, összebújva a kiskutyájával. Ám hiába élesztgették, rázogatták, ő már meg se moccant. A mentőorvos szerint a szíve végzett vele. Nem szenvedhetett, álmában érte a hirtelen halál.

Amikor a letakart holttestet beemelték a nagy szürke autóba, még a legközömbösebb bámészkodókat is meghatotta a kis jószág fájdalmas, rémült vonítása. Amikor becsapódott előtte a nehéz bádogajtó, vékony kis lábával addig rohant a szürke autó után, ameddig csak bírt. Ettől kezdve a járókelők sokszor látták a szomorú emlékű kapualj és az állomás között kóborló bánatos kutyát. Látszott rajta, hogy valakit keres, fürkésző szemekkel lesi hátha felbukkan a tömegben a gyűrött munkásruiha a hosszú, furcsa sállal. A környékbeli gyerekek megsajnálták, kis tálkában vizet, ennivalót vittek neki. Az eb azonban rá sem hederített, pedig jó pár hete nem ehetett már.

Egy szürke novemberi reggelen a házmesterné találta meg a kapu alatt heverő elpusztult kutyát. Talán éhen halt, talán feladta a reményt, és az állatok szótlan fájdalmával követte gazdáját. Ugyanazon a helyen múlt ki, ahol utoljára hált együtt Csövivel, s ahol fogyatkozó reménnyel éjszakáról éjszakára meghúzta magát.

A házmesternét azonban mindez hidegen hagyta. Morgott egyet, hogy már mindenki idejár meghalni, aztán telefonált a sintérnek, hogy intézedjen a tetem elszállításáról. A környékbeliek pedig néhány nap múlva elfelejtették mindkettőjüket.

Adja meg nekik az Isten a mennyország minden ragyogását...

forrás: Horváth Andrea Társaink Isten házában című könyve