Arany János: Rege a csodaszarvasról
Száll a madár, ágrul ágra, Száll az ének, szájrul szájra; Fű kizöldül ó sirhanton, Bajnok ébred hősi lanton.
Vadat űzni feljövének Hős fiai szép Enéhnek: Hunor s Magyar, két dalia, Két egytestvér, Ménrót fia.
Ötven-ötven jó leventét Kiszemeltek, hogy követnék; Mint valamely véres hadra, Fegyverkeztek könnyü vadra.
Vad előttük vérbe fekszik, Őz vagy szarvas nem menekszik; Elejtették már a hímet — Üldözik a szarvas-gímet.
Gím után ők egyre törnek, Puszta martján sós tengernek, Hol a farkas, hol a medve Sohasem járt, eltévedne.
[…]
Minden este bánva bánják, Hogy e vadat mér’ kivánják, Mért is űzik egyre, nyomba, Tévelyítő bús vadonba.
Mégis, mégis, ha reggel lett, A gímszarvast űzni kellett, Mint töviset szél játéka, Mint madarat az árnyéka.
Száll a madár, száll az ének, Két fiáról szép Enéhnek; Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra.
Vadont s a Dont ők felverik A Meóti kis tengerig; Süppedékes mély tavaknak Szigetére ők behatnak.
Ott a szarvas, mint a pára — Köd előtte, köd utána — Míg az ember széjjelnézne: Szemök elöl elenyésze.
Hóha! Hóha! Hol van a vad?… Egy kiáltja: ihon szalad! Más kiáltja: itt van, itten! A harmadik: sehol sincsen!
Minden zugot megüldöznek, Minden bokrot átaldöfnek; Gyík ha rezzen, fajd ha rebben: De a gímvad nincs ezekben.
Szóla Magyar: hej! ki tudja Merre van a hazánk útja? Kerek az ég mindenfelé — Anyám, anyám, meghalsz belé!
Szóla Hunor itt maradjunk! Tanyát verjünk; itthon vagyunk: Selyem a fű, édes a víz, Fa-odúból csöpög a méz,
Kék folyam ad fényes halat, Vörhenyő vad ízes falat, Feszes az íj, sebes a nyíl, Harckalandon zsákmány a díj.
Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek; Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra.
Hogy elúntak otthon űlni, Halat csalni, őzet űzni: Új kalandra, szebb csatára Ereszkedtek a pusztára.
Puszta földön, sík fenyéren Zene hallik sötét éjen, Zene, síp, dob, mély vadonban, Mintha égből, mint álomban.
Tündér lyányok ottan laknak, Táncot ropnak, úgy mulatnak. Szőve ködbül sátoruk van: Ugy mulatnak sátorukban.
Férfi egy sincs közelébe’; De a földi lyányok szépe Lyányai Belárnak, Dúlnak, Tündérséget ott tanúlnak.
Dúl királyé, legszebb, kettő; Agg Beláré tizenkettő; Összesen mind: száz meg kettő A tündérré válni kezdő.
[…]
Haj vitézek! haj elébe! Kiki egyet az ölébe! Vigyük haza asszonyunkat: Fújja felszél a nyomunkat.
Sarkantyúba lovat vesznek, Kantárszárat megeresztnek; A leányság bent, a körbe’ — Mind a körbe’, sok az ölbe’.
Nagy sikoltás erre támad, Futna széjjel a leányhad; Elől tűzbe, hátul vízbe, Mindenkép jut férfi kézbe.
[…]
Száll a madár, száll az ének Két fiáról szép Enéhnek. Zengő madár ágrul ágra, Zengő ének szájrul szájra.
Dúl leányi, a legszebbek, Hunor, Magyar nője lettek; S a leventék, épen százan, Megosztoztak mind a százon.
Büszke lyányok ott idővel Megbékéltek asszony-fővel; Haza többé nem készültek: Engesztelni fiat szültek.
Tó szigetje édes honná, Sátoruk lőn szép otthonná, Ágyok áldott nyúgalommá: Nincs egyéb, mi őket vonná.
Fiat szűltek hősi nemre, Szép leányt is szerelemre; Dali törzsnek ifju ágot, Maguk helyett szűz virágot.
[…]
Hunor ága hún fajt nemzett, Magyaré a magyar nemzet; Szaporaság lőn temérdek; A szigetben nem is fértek.
Szittya földet elözönlék, Dúl királynak dús örökjét; — És azóta, hősök párja! Híretek száll szájrul szájra.
|