Három fejedelemség

A vámpírokhoz, illetve Drakulához kapcsolódó legendákat leginkább három kelet-európai történelmi alakulathoz, Erdélyhez, Havasalföldhöz és Moldvához szokás kötni. A vámpírok mítosza nem itt alakult ki, de az itt élők körében vált erős hiedelemmé, a mindennapokat átszövő népi hagyománnyá. Az idők során ezek a mítoszok számos változáson mentek keresztül, sok más elemmel is kiegészültek, és mind a mai napig eleven hagyományként élnek tovább, vagy éppen üzleti szempontokat figyelembe véve tartják ébren és táplálják tovább őket. Vlad Tepes, vagyis Drakula történelmi helyszínei hosszú időn keresztül önállóan – bár a szomszédság okán ezer szállal összekapcsolódva – fejlődtek. Havasalföld és Moldva csak 1861-ben egyesült Románia néven, amelyhez az első világháború után csatolták a történelmi Magyarországtól elvett Erdély területét.

Az erdőn túli országnak, Erdőelvének, Erdélynek nevezett területi egység már a magyar honfoglalástól kezdve rendelkezett bizonyos, a Kárpát-medence többi részétől elválasztó különállással. A történészek véleménye ugyan megoszlik az okokat illetően, ám többnyire ezt a különállást azzal szokták indokolni, hogy a kettős fejedelemségben élő honfoglaló magyarság gyula címet viselő fejedelme itt jelölte ki magának a szállásterületét. A kettős fejedelemség megszűnése, majd az erdélyi gyulák nemzetségének bukása után Erdély a XI. században az Árpád-házi királyok trónörököseinek hercegsége lett. Ennek felszámolását követően sem olvasztották be Erdélyt a magyar közigazgatás általánosan elterjedt megyei rendszerébe, hanem különállását továbbra is megőrizve, az uralkodók által kinevezett vajdák igazgatták. Erdély vajdái Magyarország legjelentősebb főurai, zászlósurai közé emelkedtek a XIII-XV században, hiszen nemcsak hatalmas területi egységet igazgattak – többnyire a saját belátásuk szerint –, hanem az ország egyik legjelentősebb haderejének vezetését is ellátták. A sűrű erdőséggel borított, hosszú párhuzamos vonulatokban elnyúló és hatalmas ívet leíró Kárpátok vonalában épült ki Magyarország keleti és déli védelmi rendszere, amelyre nagy szükség is volt, hiszen a XI-XII. században Ázsia felől még mindig újabb és újabb nomád népvándorlási hullámok indultak el Európa felé. A XI. században a Fekete-tenger nyugati partvidékén az Al-Dunáig megtelepedő kunok sokszor törtek be Erdély területére. A kunok országát az európaiak latinul Cumania névvel illették, és ennek területén nagy számban éltek meghódított szláv fölművelők, illetve a jóval korábbi időkben romanizálódott balkáni trák őslakosságból erre a területre vándorolt vlahok, akiket majd csak a XIX. századtól kezdve neveznek románoknak.

A középkor kezdete óta idegen hatalmak fennhatósága alatt élt románság főként pásztorkodással foglalkozott, és fokozatosan húzódott a Balkán déli részei felől északi irányba. Első csoportjaik a XI. század körül jelenhettek meg a Déli-Kárpátok és az Al-Duna közötti, később Havasalföldnek elnevezett területen, amely terület ekkor még bolgár fennhatóság alá tartozott. A déli szlávokkal való együttélésnek köszönhetően a románok számos szokást vettek át tőlük. A bolgár államnak a bizánciakkal való egyre reménytelenebb küzdelme Bulgária folyamatos gyengülését és hanyatlását idézte elő, amely azután lehetővé tette a románok számára azt, hogy a függőség látszatát fenntartva, önálló szervezeti egységeket alakíthassanak ki. Ezek az első szervezeti egységek a kenézségek voltak: a kenéz kifejezés a szláv knyaz, vagyis fejedelem szóból származik. A kenézségek fokozatos összeolvadásával, egyesülésével alakultak ki végül a vajdaságok Havasalföldön és Moldvában, amelyeknek társadalmi vezető rétegét a bojároknak nevezett nagybirtokosok alkották. Az óbolgár állam XI. századi összeomlását, megszűnését követően a vlah kenézségek, illetve vajdaságok nem rendelkeztek elegendő erővel ahhoz, hogy függetlenségüket meg tudják őrizni, így kerültek a kelet felől érkező kunok fennhatósága alá.

Az 1241-ben meginduló mongol-tatár hódítás elől a kunok beköltöztek Magyarországra, a magukra maradt vlahok pedig az Arany Horda fennhatósága alá kerültek. A tatárok uralma egy évszázadon át tartott, ezt követően az Arany Horda felbomlott, így ismét megnyílt a lehetőség a románok számára az önállósodás felé. A havasalföldi kenézségek és vajdaságok egyesítését I. Basarab argesi vajda (1310-1352) hajtotta végre a XIV század elején, majd felvette a nagyvajdai címet. Az Olt folyón fekvő és magyar fennhatóság alatt álló Szörényi bánságra is megpróbálta kiterjeszteni 1324-ben a fennhatóságát, amellyel viszont kiváltotta maga ellen Károly Róbert magyar király (1308-1342) hadjáratát, amely azonban végül kudarcot vallott, és így Havasalföld képes volt megőrizni önállóságát. I. Basarab Nicolae Alexandru (1352-1363) nevű fiának I. Lajos magyar király (1342-1382) hódítási törekvéseivel kellett szembenéznie. E törekvésekkel szemben szövetségeseket keresett és talált a Bizánci Birodalomból időközben ismét kiszakadt déli szláv – szerb és bolgár – államokban, illetve az ortodox egyházban. A magyar királyságból kiinduló katolikus hittérítési kísérletekkel szemben éppen ezért 1359-ben megalapította az első román görögkeleti metropolitaságot.

Moldva területe hosszabb ideig állt tatár uralom alatt, mint Havasalföld, egészen a XIV század közepéig. A tatárok kivonulása után azonban hamarosan egy új hatalmi-politikai erőtér alakult ki, hiszen Moldva függetlenségét északról a lengyelek, míg nyugatról a magyarok kezdték el fenyegetni. A versenyfutásból I. (Nagy) Lajos magyar király került ki győztesen, akinek sikerült hűbéri függésbe vonnia Moldvát. A magyar király hűbéreseként uralkodó Dragos vajda ellen 1365-ben Bogdán vezetésével felkelés robbant ki, és az elűzött Dragos vajda helyett Bogdán magát kiáltotta ki a független Moldva uralkodójának. Lacko nevű utóda azonban nem tudta megőrizni függetlenségét, és kénytelen volt hűbéri esküt tenni az időközben lengyel királlyá is előlépett I. (Nagy) Lajos királynak.

A XIV század végén déli irányból egy új, fenyegető veszély jelent meg az oszmán törökök képében. 1389-ben a szerbek a rigómezei csatában katasztrofális vereséget szenvedtek a törököktől, ezt követően megmaradt északi területeiket a magyar királyság védelme alá voltak kénytelenek helyezni. Luxemburgi Zsigmond magyar király a bolgárok kérésére 1396-ban német zsoldosokból álló seregével kísérletet tett a törökök kiűzésére a Balkánról, ám a nikápolyi csatában súlyos vereséget szenvedett tőlük – ezáltal a bolgárok török fennhatóság alá kerültek. A nikápolyi vereség másik következményeként az előrenyomuló törökök elérték az Al-Duna vonalát, és most már közvetlenül fenyegették Havasalföldet. Zsigmond király éppen ezért Havasalföld megszerzésével, illetve ellenőrzésével igyekezett elérni azt, hogy a törökök ne háborgathassák a délkeleti magyar határokat. Mircea cel Bratin (1386-1418) havasalföldi fejedelem még elég erősnek bizonyult a magyar és a török fennhatósági törekvések elhárítására, utódai azonban már kénytelenek voltak elfogadni a magyar királyság gyámkodását. A Hunyadiak törökök elleni katonai sikerei még egy darabig biztosították Havasalföld részleges önállóságát, ám a magyar királyság meggyengülése miatt a XVI. század elején kénytelenek voltak végképp felvenni a török hűbért.

Moldvában még bonyolultabban alakult a történelmi helyzet, mint Havasalföldön. Az 1457-ben trónra lépett Stefan cel Mare vajdának sikerült ugyan megerősíteni államát a magyar, a lengyel és a török hódítási törekvésekkel szemben, utóda, Petru Rares vajda azonban mindhárom szomszédos hatalomtól súlyos katonai vereségeket szenvedett. A Magyarország ellen 1526 és 1541 között lefolytatott sikeres török hadjáratok aztán Moldva sorsát is megpecsételték, és 1538-ban kénytelen volt elfogadni a török hűbért. Ettől kezdve Moldva és Havasalföld török fennhatóság alatt álló, de széles körű belső önállósággal rendelkező fejedelemségekké váltak. E státushoz harmadikként Erdély is csatlakozott, amelyet a törökök szakítottak le a királyi Magyarországról. Az első erdélyi fejedelem, az utolsó magyar nemzeti király, I. (Szapolyai) János (1526-1540) János Zsigmond nevű fia lett 1570-ben.

Amint e történelmi vázlatból kitűnt, Havasalföld uralkodó dinasztiáját I. Basarab alapította meg, éppen ezért leszármazottait Basarab-ház néven szokás emlegetni. A trón öröklése azonban nem a Nyugat-Európában hagyományossá vált módon, a primogenitúra (elsőszülöttségi elv) szerint történt, mivel Havasalföldön a bojároknak volt joguk a Basarab-ház hercegei közül saját belátásuk szerint bármelyiküket vajdává emelni. Az egyes bojárcsoportok gyakran nem értettek egyet az utód személyében, ezért gyakoriak voltak a hatalmi villongások, a Basarab-ház hercegei között pedig a trón megszerzésére irányuló véres belharcok. A sok rivális közötti háborúskodás és a belső erőviszonyok ingatagsága miatt a vajdák elég gyorsan váltották egymást Havasalföld trónján. A XIV század végére a Basarab-ház két ágra szakadt: az egyik ág Dan vajda, a másik ág pedig Öreg Mircea vajda leszármazottaiból állt. Miközben tehát a szomszédos hatalmak már folyamatosan fenyegették az ország önállóságát, a dinasztia két ágának tagjai között is állandósult a trón megszerzésére irányuló hatalmi harc. A Dan ágnak sikerült Öreg Mircea fiát, II. Vladot Erdélybe űzniük, aki azonban Luxemburgi Zsigmond magyar királyt (1387-1437) megnyerve, a trón visszaszerzésére törekedett. II. Vladnak 1436-ban – ekkor már viselte a Dracul melléknevet – sikerült visszafoglalnia a trónját a Dan ágból származó riválisának meggyilkolása árán. Fia, a később Tepes (Karóbahúzó) melléknévvel illetett III. Vlad, három periódusban uralkodott Havasalföldön: először 1448-ban a törökök támogatásával bírta rövid ideig Havasalföldet, majd Magyarország támogatásával lett vajda 1456 és 1462 között, végül pedig ismét a magyarok segítségével szerezte meg a trónt 1475-ben, mindössze két hónapra. III. Vladról mintázták meg később a vérszívó vámpír, vagyis Drakula gróf alakját.

Az állandó háborúskodások viharaiban élő kelet-európai népek: magyarok, szlávok és románok ugyan alapvetően a keresztény vallásban keresték a vigaszt, ám a sok baj és szenvedés rányomta bélyegét népi hiedelemvilágukra. Úgy érezték, hogy állandóan gonosz erők ólálkodnak körülöttük, akik igyekeznek megfosztani őket szerény javaiktól, sőt életüktől és lelküktől is. A kelet-európai népek ebből fakadóan az általuk nehezen kiismerhető, és időnként valóban borzalmakkal terhes világot képzeletükkel még tovább színezték. Így születtek meg a legendák az olyan természetfeletti lényekről, mint a kísértetek, a szellemek, a tündérek és az ördögök, az olyan démonikus lényekről, mint a nyomó lélek vagy a lidérc, illetve az olyan, a földi világ és a túlvilág határvidékén bolyongó átmeneti lényekről, mint amilyenek az emberfarkasok vagy a vámpírok. Mindezek kiegészültek azokkal a hiedelmekkel, amelyek bizonyos embereknek természetfölötti képességeket tulajdonítottak. Ilyen természetfeletti képességekkel felruházott személyek voltak a boszorkányok, a halottlátók és a táltosok.