A vér legendái

A emberi testben keringő vér az élet elengedhetetlen feltétele. Az élet legfontosabb dolgait, mint például a születést, a vadászatot és a halált ősidőktől fogva a vérhez kapcsolták. Mivel pedig a haldoklók egy része a nagy vérveszteség következtében gyöngült el, az őskor bizonyos embercsoportjai azt képzelték, hogy a vérivás helyreállíthatja az életerőt, illetve az élők vére képes feltámasztani a halottakat. A vér szinte minden ősi kultúrában mágikus anyagnak számít. A vér hordozza az életerőt és a lelket, ezért ha az embernek elfolyik a vére, akkor vele együtt elfolyik az életereje is.

Afrikában, a Guineai-öböl partvidékén kialakult ősi tro-hit szerint a világ minden egyes dolgában az istenek által teremtett szellemek, vagyis úgynevezett trovók lakoznak. A tro-hit papjaira úgy tekintenek, mint ezeknek a szellemeknek a feleségeire. A trovó bizonyos napokon felkeresi papját, aki ilyenkor véráldozatot mutat be számára. Az áldozati állatot a szertartás során a pap először megfojtja, ezután pedig elvágja a nyakát és kicsurgatja a vérét. A szertartáson részt vevők megisszák a kiömlő vért, mert a trovó a vérben lakozik és így életerejük egyesül vele. A Nílus felső folyásánál kialakult silluk vallásban hívő törzsek varázslóit úgy avatják fel, hogy egy áldozati állat véréből és epéjéből, valamint nyálból és vízből készült keverékkel alaposan bekenik, miközben az áldozati állat beleivel szorosan összekötözik. Az így felavatott, illetve varázserővel felruházott varázslókat ajvogóknak hívják, és különösen háborúság idején nagy a szerepük. A háború kezdetén az ajvogók olyan áldozati szertartást mutatnak be a győzelem érdekében, amelynek sorain egy elrabolt gyermeket ölnek le, vagy egy elesett harcos tetemét használják fel erre a célra. Az áldozat vérét lecsapolják, majd levágják ujjait, füleit, ajkát és heréit, mindezeket pedig egy edénybe teszik, és földbe ássák.

A Föld egy másik távoli pontján, az Ausztrália északi partjainak közelében lévő szigeteken élő maláj törzsek körében született meg a batak vallás. Ebben a hitben a halottak általában az élők ellenségei, ezért különleges tiszteletben kell részesíteni őket. A halottak szellemeinek távol tartására sokféle és rendszeres áldozatokat mutatnak be. Hitük szerint az emberekben is van egy a túlvilágból származó felsőbb erő, ez pedig a vérben lakozó tondi. A tondi az emberi test minden apró részletét áthatja, ezért nem szabad, hogy valakinek akár egyetlen hajszála is az ellenség kezére kerüljön. Az elfogott ellenséget ugyanakkor éppen azért ették meg, mert így azok húsával és vérével az életerejüket is bekebelezték. Az egyik leírás szerint egy törzsfő a kezére került hadifogolynak az eleven testéből vágta ki a szívét és habzsolta ki belőle a vért. Máskor a leölt emberi áldozatok vérét edényekbe csurgatták, később pedig ételeikbe keverték.

A közép-amerikai aztékok rítusaiban központi szerepet kaptak az igen kegyetlen emberáldozatok, amelyek nemcsak az istennek szánt adományok voltak, hanem magát az áldozatot is isteni tiszteletben részesítették, ezért az "isten képének" nevezték. A szertartás folyamán több pap lefogta az áldozati oltárra kifeszített hadifoglyot, akinek dobogó szívét a főpap egy obszidiánból készült késsel metszette ki a melléből. Az oltárba vájt csatornák segítségével ezután összegyűjtötték az áldozat kifolyó vérét, a "drága nedűt", amely isteneik táplálékául szolgált. Amerika őslakóinak legtöbbje hitt abban, hogy a vér köti össze az emberi világot az istenek világával. Ez a hit az olmékok esetében például abból a meggyőződésből táplálkozott, hogy Kecalkoatl nevű, és tollaskígyó alakú istenségük a saját véréből teremtette meg az embereket.

A vérhez kötődő mítoszok legbonyolultabb rendszere a közép-ázsiai és közel-keleti kultúrnépeknél jött létre. Ezekben a mítoszokban a vér természetfeletti, isteni erőket hordozó anyag. Ebből fakad az a mezopotámiai teremtésmonda, amely szerint az embert egy feláldozott isten vérével kevert sárból gyúrták össze a többi istenek. Az isten véréből való teremtés azonban megkövetelte, hogy az emberek vérrel áldozzanak bizonyos isteneiknek, vagyis e természetfeletti nedű egy részét visszajuttassák az égi világba. Elsősorban a gonosz, pusztító istenségeknek járt engesztelő véráldozat, amely azonban csak a kezdeti időben járt ténylegesen is emberek feláldozásával, később ezek a szertartások jelképessé szelídültek. Molochot, Fönícia pusztító istenségét például eredetileg emberáldozatokkal, később pedig az ezt helyettesítő bárányáldozatokkal lehetett kiengesztelni. Az áldozati szertartásokat egy Jeruzsálem melletti völgyben, az úgynevezett Gyehennában tartották, amely nevet később a héberek már a pokol megnevezésére használták.

Az ókori görögök ikhór-nak nevezték az istenek vérét, amely halhatatlanságot és kifogyhatatlan energiát adott számukra. Az istenek egyetlen vércseppje is elegendő volt a teremtéshez, új istenek születéséhez. Jól példázza mindezt Uranosz közismert mítosza. Uranosz, az ég ura házasságra lépett saját anyjával, a termékenység-istennő Lalával. Frigyükből születtek a százkezű óriások, a küklopszok, a titánok és a titaniszek. Uranosz tartva szörnyűséges erejű gyermekeitől, egytől egyig bezárta őket az alvilágba. Gaia ezért úgy megharagudott rá, hogy a titánok vezetésével fellázította gyermekeit. A legfiatalabb titán, Kronosz, aki az idő istene volt, úgy vetett véget apja uralmának, hogy egy sarlóval lemetszette Uranosz nemzőszervét. Ekkor Uranosznak néhány vércseppje a Földre hullott, és ebből születtek meg az erinnüszek, illetve a gigászok. Az erinnüszek, akik hárman voltak, a bosszúállás istennői lettek. Hajukban kígyók tekergőznek, fekete testüket denevérszárnyakon repítik el a világ minden részébe, és mint a kutyák vetik magukat áldozataikra. A súlyos bűnök elkövetőire lelkiismeret-furdalást vagy őrületet bocsátanak mindaddig, amíg azok meg nem tisztulnak bűneiktől. Az erinnüszek azok is, akik a bűnösöket az alvilágban kínozzák. A görög mitológia felfogása nemcsak az istenek vérének tulajdonított mitikus erőt, hanem általában mindenfajta vérnek, amit az emberi lélek forrásának tekintettek. Ezért tartották a vért általában arra is alkalmasnak, hogy vele a halottak szellemeit idézzék meg. A halottak e szertartások során az élőkkel csak úgy képesek kommunikálni, hogy isznak az áldozati vérből, amelytől erőre, sőt, életre is kapnak.

A zsidó hitvilágban minden szent, ami az Isten, Jahve nevével összefüggésbe hozható, és minden tisztátalan, amit ezek közül a mindennapi élet szintjére alacsonyítanak le. Ezt egy hívőnek mindig szem előtt kell tartania ahhoz, hogy élete tiszta legyen, és hogy szabadon járulhasson istene elé. Mivel az embereket Jahve alkotta, ezért minden olyan dolgot tisztátalannak kell tekinteni, ami vérrel van beszennyezve. Ebből fakadóan a zsidó vallás minden olyan dolognak a fogyasztását is tiltja, ami valamilyen okból véres. Ennek elkerülésére alakult ki az ortodox hitű zsidók szigorú előírások szerinti étrendje, amit kóser ételeknek, illetve étkezési szokásoknak neveznek. A vérrel való szennyezettség elkerülését például a kóser hentes úgy oldja meg, hogy minden levágott állat vérét az utolsó cseppig kifolyatja, és csak ezt követően kerül sor a megfelelő módon történő feldarabolására. A zsidó vallásban a nők menstruációja, havi vérzése is tisztátalanságnak számít, amelynek ideje alatt nem szabad nekik sem szent dolgot illetniük, sem pedig szent helyre menniük.

A keresztény hívők körében is különös misztériuma van a vérnek. Isten egyszülött fiát, Jézust elküldte a Földre, majd annak feláldozásával megváltotta az embereket az eredendő bűntől. A II. században élt Jusztinosz Apológia című művében az Utolsó Vacsora emlékének, Jézus keresztre feszítésének, megkínoztatásából fakadó vérző sebeinek (stigmák) emlékére rendelt áldozati szertartásról, az eucharistiáról így ír: "Az általunk diakónusoknak nevezettek minden jelenlevőnek osztanak a kenyérből és a vízzel elegyített borból, melyek fölött hálaadást mondanak és visznek belőlük a távollevőknek is. Ezt a táplálékot eukharisztiának nevezzük, és senki kívülálló nem részesedhet belőle, csak aki igaznak fogadja el a tőlünk kapott tanítást, és lemosdott a bűnök bocsánatára a második születés fürdőjében, és úgy él, ahogyan azt Jézus meghagyta. Ezeket mi nem úgy vesszük, mint közönséges kenyeret vagy közönséges italt, hanem mint a megtestesült Jézus Krisztust, Megváltónk az Isten Igéje által a mi üdvösségünkért felajánlott testét és vérét, az ő hálaadó imájával megáldott táplálékot, amiből vérünk és testünk az átváltozás értelmében táplálkozik, és azt tanultuk, hogy a megtestesült Jézusnak teste és vére ez." A keresztény áldozás szertartásában tehát minden hívő jelképesen magához veszi Jézus testét az áldozati kenyérrel (vagy megszentelt ostyával), a bor lenyelésével pedig mintegy a vérét fogadja be.

A Belső-Ázsiától egészen Kelet-Európáig terjedő térségben, vagyis a népvándorlási hullámok klasszikus útvonalán élő törzsi társadalmak körében a vérségi kapcsolatok jelentették a fő társadalmi rendezőelvet. A vérségi kapocs fölötte állt minden egyéb összekötő elvnek, hiszen hitük szerint a vér misztikus-mágikus ereje tette lehetővé az istenekkel való összeköttetést, valamint ez biztosította nemzetségeik fennmaradását, szaporodását. Egy gyermek megszületését két vér egyesüléséből származó eredményként fogták fel, ezért a családon belüli szexualitást vérfertőzésnek tartották. A vérségi alapon szerveződött nagycsaládok, családok és nemzetségek a maguk védelmére törzsekbe tömörültek. Még ezek a törzsi keretek sem jelentettek tartós biztonságot, ezért bizonyos népeknél kialakultak a vérszerződéssel létrehozott törzsszövetségek is. A hét magyar törzs új hazát keresve kötötte meg ezt a vérszerződést, amiről az egyik legenda így számolt be: "A vezérek aztán kardnak hegyével meztelen karjuk erét sorban megnyitották, s kiserkedő vérüket egy tülökbe csurgatták. Megfogta eztán a táltos a tülköt. Megfogta, s elébb a Hadak Urának mutatta, majd Árpád vezér felé nyújtotta. (…) Árpád aztán ivott a tülökből, közös vérnek italát ízlelte, majd átadta (…). Hat vezér kezében sorra járt a tülök, a közös vért megitták, s ami benne maradt, Zoárd ráöntötte az oltár tüzére, melynek lobogó lángja vígan szállt Hadak Ura felé, a magos égbe. Hét szívből egy szív lett, hét törzsből egy nemzet, hétből egy akarat." A vérségi kapcsolatoknak ez a misztikus összekötő ereje megkövetelte a vérbosszút is, vagyis azt, hogy egy rokon, családtag vagy vértestvér meggyilkolása nem maradhatott megtorolatlanul. A vért csak vérrel lehetett lemosni, vagyis a megöltet egy másik ember, a gyilkos vagy annak családtagjai közül kiválasztott áldozat halálának révén lehetett csak kiengesztelni.

Kelet-Európa népi folklórjában, hitregéiben és meséiben számos változata maradt fenn a törzsi korszakból örökölt vérlegendáknak. Így lett a vércsepp például a magyar népmesékből ismert mágikus eljárások egyik legfontosabb kelléke. A földre hullajtott vércseppecskék képesek voltak tulajdonosuk megszemélyesítésére, ezért a mesék valamilyen üldöztetést elszenvedő alakjai azért hullajtották el, hogy segítsék őket a menekülésben, azáltal, hogy a vércsepp válaszolni volt képes a menekülő alak helyett az üldöző kérdéseire, vagy felszólítására, alaposan megtévesztve ezzel. A népi hiedelmek szerint a gonosz erők előszeretettel alkalmaztak vérmágiát az emberek vérének megrontására, végeredményben pedig kiszemelt áldozataik elpusztítására. Az egyik ilyen jellegzetes vérmágia végrehajtása során a varázsló olyan eljárásokat vet be, amivel képes áldozatának vérét elszivárogtatni azáltal, hogy meglágyítja testének pórusait. A mágia közben a varázsló homlokán és kezein vér jelenik meg, a közelében állók pedig sós ízt éreznek a szájukban. Ez a varázslat jelentős természetfeletti erő meglétét igényli, ezért csak a legnagyobb varázslók képesek rá. Ennél a rontásnál maga a vér nem cél, hanem eszköz a pusztítás végrehajtására. Az ilyen rontásoknál felhasznált vér jelentőségét abban látják, hogy az képes a természetfeletti gonosz erők felszabadítására és táplálására. A megrontott vérnek a gonoszhoz való kötése vezetett el a vámpírhit kialakulásához is.