Vérontás

A magyar nyelvben a vérontás szónak többféle értelmezési lehetősége van. Manapság elsősorban a másik ember életének kioltására asszociálunk, ám a középkorban leginkább egy orvosi kifejezést értettek alatta. A középkori orvoslásban ugyanis a legelterjedtebb nézetek közé tartozott az, hogy a beteg emberek szervezetéből a megbetegítettnek vélt testnedveket egyszerűen el kell távolítani a gyógyulás érdekében. A testnedvek középkori eltávolításának módszertanát az az ókori nedvtan szolgáltatta, amely szerint a test nedveinek elszennyeződése megváltoztatja az emberi szervezet belső arányait, vagyis felborítja a harmóniát, és ez okozza a betegségeket. A helyes arányok visszaállítása érdekében éppen ezért a kórosan megnövekvő testnedveket a beteg szervezetéből ki kell vonni. E nedvtan kialakulásában számos olyan megfigyelés játszott szerepet, amely az izzadást, a spontán vérzéseket, vagy éppen a fekélyek képződését az emberi szervezet spontán öntisztulási folyamataként fogta fel.

A test nedveinek tisztántartására az ókorban és a középkorban elég sok eljárást kidolgoztak. Az úgynevezett felülről való megtisztítás során a legkülönfélébb hánytatószerek beadásával igyekeztek kiüríteni a betegséget az emberi szervezetből, míg az úgynevezett alulról való megtisztítás során hashajtókkal, beöntésekkel, izzasztó-, illetve vizelethajtó szerekkel traktálták a beteg embereket. Bizonyos esetekben (például: gyomorpanaszok, bélgörcsök) ezek az eljárások enyhülést hoztak a betegeknek, azonban az is gyakran előfordult, hogy a betegségtől meggyötört szervezetet olyannyira legyengítették, hogy az végül a beteg halálához vezetett. A haláltól való félelem ezért a kevésbé drasztikus eljárások kidolgozását is megkövetelte, ilyenek voltak például a különböző diétakúrák.

A középkori nedvtisztító eljárások legkedveltebbike az érvágás volt, éppen ezért széles körben elterjedt, és a legkülönfélébb betegségek kezelésére használták, mint általános gyógymódot. Mivel a vért az élet, az életerő szimbólumának tekintették, ezért azt gondolták, hogy a betegségek többsége azért alakul ki, mert valamilyen okból megromlott a betegségben szenvedő vére, ezt a megromlott vért le kell tehát csapolni ahhoz, hogy a beteg ismét egészségessé váljon. Az érvágás többnyire egy felszíni véna átvágásával történt, mert a kiserkenő vér elfolyásától azt várták, hogy a beteg ember szervezetéből így eltávoznak a mérgek, és ezzel együtt helyreáll a testnedvek egyensúlya. Bár az érvágás általános beteggyógyítási eljárásnak számított, mégis azt gondolták, hogy a különböző betegségeket csak a nekik megfelelő helyen megnyitott vérerek lecsapolásával lehet elérni. Az orvostudoroknak a betegség felmérése során nemcsak az erek felvágásának helyét, hanem annak időpontját is meg kellett határozniuk ahhoz, hogy a gyógyításuk sikeres legyen: "Az érvágáshoz alkalmas holdfázis kiválasztásának alapjairól: mivelhogy a Hold sajátos erejével képes kiterjeszteni a vizenyős szubsztanciát, de még szaporíthatja is azt, a betegség lefolyása annál erősebb lesz, minél inkább süt a holdvilág. (…) A Hold különös hatása (…) (miatt változásainak utolsó negyedében a reumatikul folyadékok kevésbé szaporodnak meg és terülnek szét a testben."

A vérontás, vagyis az érvágás kisebb bőrfelületen történő alkalmazása az úgynevezett köpölyözés eljárása volt. Ennek során olyan üvegedényeket illesztettek az emberi testre, amelyből egy égő rongydarabbal elfogyasztották a csésze belsejében lévő oxigént, ezzel pedig olyan vákuumot idéztek elő, amely kiszívta a bőr felszínén lévő hajszálerekből a vért. A nedves köpölyözés eljárása azt jelentette, hogy nem a sima bőrfelületre helyezték rá ezeket a vákuumos edénykéket, hanem nyílt sebekre, mert így akarták azokból kiszívni a gennyet, vagy a fertőzöttnek vélt vért. A vér megtisztítására nagyon gyakran használtak piócákat is. Ilyenkor általában legalább egy tucatnyi piócát helyeztek a felsértett bőrfelületre, a férgek pedig körülbelül fél óra alatt teleszívták magukat a beteg vérével. Amikor az állatok teleszívták magukat vérrel, akkor többnyire maguktól leestek a beteg testéről, ha azonban ez mégsem következett be, akkor sóval szórták be őket, amitől azonnal összehúzódott a bőrük, és persze a szívó szájszervük. Az orvostudomány később kiderítette, hogy a piócák nyálával egy olyan hirudin nevű anyag kerül a sebbe, amely véralvadásgátló hatással bír, ezért hosszabb ideig megakadályozza a seb elzáródását, és a középkorban ezt a jelenséget hosszú ideig tartó vértisztító hatásnak vélték. A piócát egyébként a középkorban a vámpírok állati rokonának vélték vérszívó képessége miatt, ugyanakkor azonban az emberi eredetű vámpírokkal szemben jótékony hatást tulajdonítottak neki. Ez a gyűrűsféreg megjelenésében az emberek többségében undort kelt, és talán a vérszívás mellett ez lehetett a rokonítás másik alapja. Érdekes, hogy az emberekben undort keltő állatok többségének – illetve elsősorban testnedveiknek –, így például a kígyók mérgének, vagy különböző váladékainak, továbbá a békák nyálkás bőrének a középkorban gyógyító erőt tulajdonítottak.