Farkasemberek

A román falvakban nagyon régi legendája van annak, hogy a vérszívó és dühükben megvadult vámpírok farkassá képesek átváltozni. A farkassá változott vámpírok pedig hihetetlen kegyetlenséggel marcangolják szét áldozataikat, akik vagy amelyek után többnyire csak foszlányok, és vérfoltok maradnak. Ennek a hiedelemnek az eredete nehezen magyarázható, illetve követhető nyomon, hiszen a valamikor az egész európai kontinensen elterjedt éles fogú ragadózók köztudottan nem vérrel, hanem hússal táplálkoznak. A farkasok többnyire áldozataik torkát igyekeznek átharapni, mert ez a leghatékonyabb ölési mód, ráadásul ezzel az esetleg náluk jóval nagyobb testű – például szarvasmarha, bivaly, ló – állatokkal is meglehetősen gyorsan képesek végezni. A nyaki erek átharapása során pedig rengeteg vér szökik ki a zsákmányból, és azok gyakran egészen kivéreznek. Talán ez volt az egyik tényező, amely a farkasokat a vámpírmitológia elemei közé emelte.

Bár a farkasok többnyire falkákban, csoportokban élnek, vannak közöttük egyedül élő és vadászó példányok is, amelyek némelyike, vadászterületén, komoly gondokat okozott az ott élő falusiak körében, megdézsmálva azok háziállatait. Ezen alapultak a magányos farkasokhoz kapcsolódó mesék, valós vagy vélt történetek, amelyek az idők során mitikus legendákká fejlődtek. E legendák többségében a magányos farkas nemcsak rendkívül kegyetlen gyilkos, hanem hihetetlen mértékű intelligenciával is rendelkezik. Okossága, ravaszsága miatt az emberek tehetetlenek velük szemben. Egyes mesék szerint még a mágia sem képes fogni rajtuk. Ugyancsak a vámpírhithez közelíti a farkasokat éjszakai életmódjuk, vagyis az, hogy időnként az éj leple alatt vadásznak, valamint vonyító, néha valóban egészen földöntúlinak ható hangjuk. Bár az eredeti, a Balkánon kialakult vámpírtörténetekben még szó sincs arról, hogy a vámpírok éjszakai életet éltek volna, ám a XIX. századi romantikus elképzelések már az éjszaka világába helyezték át őket.

A falkában élő farkasok szervezetten, közösen is képesek elejteni zsákmányukat, e tulajdonságukkal már régóta bámulatba és félelembe ejtették a velük egy tájon élő embereket. A néha rendkívül hideg kelet-európai telek végére a farkasok már alig találtak maguknak elegendő táplálékot, ezért egyes csoportjaik bemerészkedtek az emberek által sűrűbben lakott területekre, és képesek voltak emberekre is rátámadni. Ezek az esetek alakították ki azután azt a hiedelmet, hogy a farkasok bármikor megtámadják az embereket, pedig élelembőség idején inkább elkerülik őket.

A kelet-európai mondavilágban nemcsak a vámpírok, hanem bizonyos emberek is képesek farkassá változni. Ezek az emberek születésük – esetleg születési rendellenesség folytán – belső kényszer hatására farkassá válnak és állatokat (juhokat, marhákat) marcangolnak szét. Emberre csak akkor támadnak, ha farkassá változásuk idején valaki rájuk támad, és emiatt szorult helyzetbe kerülnek. Az emberfarkas legendája szintén a középkorban született. Ezen elképzelések szerint az emberfarkas feltűnése a Hold változásához kapcsolódik. Az emberfarkas harapásával viszi át a fertőzést az egészséges testre, ennyiben pedig rokon a vámpírral. Az emberfarkas jelenlétét áldozataik, az állatok mindig megérzik:

"A pásztor kiment tizenkét ökrével a hegybe. Közelükben, az erdő mélyén pedig három farkas lapult meg. Halkan, osonva közeledtek ezek a farkasok az ökrek felé, de még mindig elég messze voltak, az emberek nem látták őket, de az ökrek megérezték, hogy jönnek a farkasok. Amikor már a közelbe értek, az egyik ökör a legközelebbi farkasra támadt, felvette a szarvára, kilyukasztotta és átszúrta a szarával azt a farkast az ökör. De nem tudott futni vele, mert nehéz volt a farkas, és ezért leeresztette, a farkas pedig felkelt és elfutott. Másnap aztán mondták, hogy meghalt egy ember a szomszéd faluban, és hogy a halottat egy ökör szúrta át a szarvával. Így bizonyosodott be; hogy az a halott előtte egy emberfarkas volt. "

A farkassá változni képes embereknek az emberfarkasnál jóval veszélyesebb változatait a román hiedelemvilág lupinoknak – a latin lupus, vagyis farkas szóból ered – nevezték, amelyet magyarra vérfarkasnak szokás fordítani. A vérfarkasokhoz kapcsolódó mondák már jóval szorosabban kötődnek a vámpírlegendákhoz, mint az emberfarkasok. A vérfarkasok ugyanis a vámpírok halandó ellenfelei. E hiedelmek szerint vannak olyan emberek, akik – akárcsak az emberfarkasok születésüknél fogva, belső kényszer hatására, vérszívó farkasokká változnak, ám nem tűrik meg a maguk környezetében a vámpírokat, akikkel a vér, és ezzel az életerő megszerzésében riválisok. Időnként ádáz, igencsak ádáz harcba kerülnek egymással. Ráadásul a vérfarkasok méltó ellenfeleik a vámpíroknak, hiszen rendelkeznek azok minden alapvető tulajdonságával, harciasságuk és találékonyságuk folytán pedig képesek elűzni a vámpírokat, sőt, halálosan megsebesíteni is.

A román hiedelemvilág egy harmadik átváltozásra képes emberi eredetű lénye a prikolics. A prikolicsok is olyan emberek, akik születésüknél fogva és belső kényszer hatására változnak állattá. A prikolicsok azonban az emberfarkasoknál és a vérfarkasoknál jóval több alakváltozásra képesek. Többnyire olyan kutya alakjában jelennek meg, amelyek a környezetükben elpusztítják a többi kutyát, de a prikolics emellett képes farkas, macska, sőt béka alakjában is megjelenni. Leggyakrabban azonban mégis sárga kutya formájában ölt testet. A prikolics képességével rendelkező embert már a születése jelzi, mivel többnyire hegyes, szájból kitüremkedő fogakkal, illetve farokkal, farok-kezdeménnyel jön a világra. Állattá változása idején mérhetetlenül agresszívvé válik, az útjába kerülő embereket és állatokat szétmarcangolja. Rendkívül intelligens, erős és erőszakos, ezért a védekezés vele szemben szinte lehetetlen:

"A prikolics úgy lesz, hogy van egy ember, és háromszor kecskebucsázik a fején keresztül, no és akkor sárga kutyává, farkassá vagy macskává változik. A prikolics minden embert megtámad, megront és elpusztít, aki csak ilyenkor az útjába kerül. Az ember csak egy módon védekezhetik ellene, ha sikerül megszúrnia – és a vér ki is folyik akkor abból a megszúrt prikolicsból, mert akkor az el fog tűnni. Ha nem folyik ki a vér teljesen belőle, akkor vissza fog térni és az embereket akiket kap, asszonyt, embert, mindenkit megtámad. Ha újra megszúrja akkor valaki, akkor rögtön visszaváltozik emberré, de ha nem sikerül ekkor megszúrni, akkor teljesen összetépi az asszonyt vagy az embert."

Ha a prikolicsot sikerül megsebezni és kibuggyan a vére, akkor képtelenné válik a további támadásra, és visszaváltozik emberré. A középkori román emberek ezért prikolicsoknak tartották mindazokat a nyomorult embereket, akik valamilyen szörnyű sebhellyel voltak kénytelenek leélni az életüket. Ráadásul, ha ezek a sebek nehezen hegedtek be, gennyedztek vagy fekélyesedtek, akkor ebben annak a bizonyságát látták, hogy ezek a szerencsétlenek még mindig aktív prikolicsok, így szerencsésebb esetben csak kiközösítették őket, ám valamilyen megmagyarázhatatlan veszély esetén időnként lincselés áldozataivá is válhattak.

"A prikolics története szájról szájra járt. Előfordult, hogy egy öregasszony halálakor nagy dögvész ütött ki a faluban. Addig tanakodtak a derék emberek, amíg kiderítették, hogy valaki az álmában meglátta az öregasszonyt, hogy az okozza a vészt. Erre mi volt a teendő? Másnap vagy harmadnap hallottuk, hogy felásták a sírt, és persze el volt mozdulva a sírban a test, akkor beütöttek egy szeget a szívébe, tüskebokorral lefedték, azt petróleummal leöntötték és felgyújtották, és csodálatos módon megszűnt a marhavész. "